...kik érted haltak...

A Könyvesben ma az aradi vértanúkra emlékeztünk.

Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,

Szivetekben már nem gyúl láng soha,

Stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,

Mit néktek az aradi Golgota?...

Bánjátok is, hogy az a tizenhárom

Bolondul, balgán, könnyen elveszett?...

Borítsátok, borítsátok a fátyolt,

Nyomorult módra csak feledjetek!...

De lesz még itt a bosszu órájáig,

Lesz még itt szív, mely sohasem feled,

Hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést

A vértanúknak sírhelye felett.

Lesz még itt ünnep, melynek órájában

A büntető Igazság karja ver -

És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt

A tizenhármak oszlopára fel.

165 évvel ezelőtt,

Pest: hideg, goromba szél fúj. Az udvaron és a kapuk előtt kettőzött őrség. Szigorú készültség, a parancs az, hogy kivégeznek egy szakállas magyar főlázadót, egy grófot.

Batthyány Lajos grófot, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét, 

Aradon pedig a magyar szabadságharc 13 honvédtábornokát.

Aznap esett az eső Aradon.

Aulich Lajos tábornok                

Damjanich János tábornok

Dessewffy Arisztid tábornok

Kiss Ernő tábornok

Knezić Károly tábornok   

Láhner György tábornok

Lázár Vilmos ezredes

Leiningen-Westerburg Károly gróf, tábornok

Nagysándor József tábornok

Poeltenberg Ernő tábornok

Schweidel József tábornok

TÖrök Ignác tábornok

Vécsey Károly gróf, tábornok

Ima kivégeztetésem előtt,

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben ― Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni ― dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emiliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Mire is emlékezünk október 6-án?

Miért is adták életüket, miért is szenvedték el a börtönbüntetést, a lefokozás megaláztatását vagy vállalták az emigráns lét keserű kenyerét százak és ezrek? Azért, mert hittek abban, hogy csak szabad és független Magyarországnak van jövője. Hogy csak a polgári alkotmányosság enged beleszólást a köz dolgaiba. Hitték, hogy csak a polgári szabadságjogok érvényesülése biztosít értelmes életet.

És hitték azt, hogy ezek az értékek mindennél fontosabbak.

Még az életüknél is.

Rájuk emlékezünk október 6-án.