Színházi világnap 2026

Március 27. a színházi világnap 1961 óta. Évekkel később alakult ki a hagyomány, hogy a világ minden színházában üzenettel köszöntik ezt a napot. Idén William Dafoe, amerikai színész gondolatai hangzottak el (remélhetőleg) minden színházban az előadás kezdete előtt. Dafoe üzenetének egyik legmarkánsabb gondolata a technológia és az emberi kapcsolatok, illetve a színház viszonyára vonatkozott:

"A nyilvánvaló problémát az új technológiák és a közösségi hálók jelentik, amik kapcsolatot ígértek, de látszólag inkább elszigetelték az embereket egymástól. Én is naponta használom a számítógépet, még ha nem is vagyok fent a közösségi hálón; rákerestem már magamra színészként, és a mesterséges intelligenciához is fordultam információért. De vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne ismerjük fel azt, hogy az eszközökkel való kapcsolatunk fenyegetés az emberi kapcsolatainkra. Bár bizonyos technológiák jól szolgálhatnak minket, az a probléma, hogy nem tudjuk, ki van a kommunikációs kör másik végén, nagyon mélyen hat, és hozzájárul az igazság és a valóság válságához. Habár az internet képes kérdéseket felvetni, nagyon ritkán ragadja meg azt a csodát, amit a színház tud csak létrehozni. Olyan csodát, ami figyelemből, részvételből és a jelenlévők spontán kialakuló közösségéből születik egy olyan körben, ahol az emberek cselekszenek és válaszolnak egymásnak." (Kiemelés tőlem. A teljes szöveget itt találod: William Dafoe üzenete.)

Különleges élmény volt ezt a szöveget a Pesti Színházban hallgatni éppen az Igazából komédia című előadás előtt. Mintha szándékosan ehhez a darabhoz készült volna a köszöntő szövege. Az előadás ugyanis (részben) éppen azt a kérdést feszegeti, hogy hol van a határ ember és gép között, mitől vagyunk mi többek a mesterséges intelligenciánál, ha egyáltalán többek vagyunk.

Fergeteges komédia játszódik le a szemed előtt, szinte végigröhögöd az előadást. De amikor nem nevetsz, akkor nagyon el kell gondolkodnod: mitől ember az ember? Biztosan emberségesek vagyunk-e még? Jót teszünk-e magunkkal, utódainkkal és a világgal, ha ennyire a gépeknek rendeljük alá magunkat? Számomra az egyik legérdekesebb, többször különbözőképpen felvetett párhuzam volt a mai kor technikai fejlődése és az ipari forradalom korszaka közötti áthallás. A mesterséges intelligencia körül zajló viták miatt nem véletlenül kapod fel a fejedet, amikor a színpadon egyszercsak, szinte a semmiből a luddistáról (a géprombolókról) hallasz.

A komédia alapja egy szerelmi történet egy fiatal író és egy színészetre tervezett android, vagyis egy aktoid között. Történetükben semmi hagyományos sincsen, hiszen már az is kérdéses: van-e az aktoidnak személyisége, akarata, érzelmei. És mégis egy klasszikus történet bontakozik ki a szemed előtt: ők ketten a világ ellen a szerelem jegyében.

Jelenet az előadásból. A kép forrása itt.

Nem tudom eldönteni, hogy, amit láttam, utópia vagy disztrópia-e. Lehet mind a kettő? Úgy tűnik, igen. Ez pedig tulajdonképpen nem túl megnyugtató, ha a jövőre gondolunk.

Az előadás a darab miatt már eleve szenzációs. De erre rátesz, méghozzá nem is keveset, a színészi játék. Elsöprő alakításokat látunk szinte az összes szereplőtől, de kétségtelenül kiemelkedik közülük az aktoidot alakító Varga-Járó Sára játéka. Számtalan karaktert, mozgást, beszédmódot kell megjelenítenie, időnként rendkívül rövid idő alatt többet is. Egészen elképesztő, ahogy szinte a színész mesterség minden elemét felvonultatja 2 felvonás alatt. Miközben nem felejti el a darabbeli rendező alaputasítását sem: A kevesebb több.

Jelenet az előadásból. A kép forrása itt

Az már csak a hab volt a tortán, hogy miközben egy osztálynyi Könyves-diákkal voltunk pénteken a Pesti Színházban, spontán Könyveses találkozó alakult ki, amikor összefutottunk több mint 20 éve és alig 2 éve érettségizett Könyvesesekkel is. Szép este volt.

Nézzétek meg a darabot, mert hihetetlenül jó! És mert színházba járni jó!

További információkat itt találtok: Igazából komédia.

A megunhatatlan Pál utcaik

    Amióta megtanult az ember beszélni, mesélünk, mesélünk és újramesélünk. Megosztjuk tudásunkat, tapasztalatainkat, érzéseinket. Mert mindig vannak új nemzedékek, akik még nem hallották a történeteinket.

    Újra lehet-e és újra kell-e mesélni egy 1906/1907-ben megjelent regényt? A Pál utcai fiúk történetét mindenki ismeri, mindenkinek mond valamait a grund, a gitt, a Vörösingesek, Nemecsek, Boka és a többiek. Hogy lehet ezt a történetet, melynek világa fölött elment már az idő, közel hozni a 21. századhoz, azokhoz, akiknek mindez már történelem?

     A Vígszínház előadása tökéletes válasz a kérdésre. Tiszteletteljes előadás az eredeti műből. A történet nem változik, a karakterek olyanak, ahogy Molnár Ferenc annak idején életre keltette őket. 

    Akkor mi lett más? 

  Mindenekelőtt a nyelvezete. A mai néző számára ismerős kifejezések észrevételnül keverednek a regény eredeti, mára ikonikussá vált mondataival. Gördülékeny, könnyen érthető és követhető a szöveg. 

    Élvezetes része az előadásnak a humor. Biztos nem ez a szó az első, ami az ember eszébe jut, amikor a könyre gondol. Pedig van benne. Az előadás legviccesebb jelenete kétségtelenül a gitt-egyletesek "tárgyalása". De nem egyszer a srácok vitái, Nemecsek kicsit esetlen válaszai is mosolyt csalnak az ember arcára, miközben pontosan tudjuk, milyen végkifejlet felé halad a történet.

    Nem lehet persze elmenni szó nélkül a zene és a dalok mellett sem. Ha ikonikus a regény néhány mondata, akkor kétségtelenül azzá lett a "Mi vagyunk a Grund" is, ami többször is elhangzik a darab során. 

    De hiba lenne csak ezt kiemelni. Mert legalább ennyire magával ragadó a Vörösingesek indulója, a Pásztorok dala vagy Nemecsek szólója, miután megfürösztik a Füvészkertben. A közönség pedig minden egyes dalra reagál is, a végén pedig a tapsrend alatt van közös éneklés is.

    Szóval újra lehet mesélni a történetet. De kell is? 

    Feltétlenül! Mert ez az előadás pont a lényegét közvetíti a regénynek: az alapvető emberi értékeket (barátság, hűség, bátorság, tisztelet). Ezekről pedig mindig újra és újra beszélni kell. Mert ez az irodalom dolga. 

    És minden emberé is.

[A Mi vagyunk a Grund!-t itt hallgathatd meg, ha még nem tudod egészen pontosan a szövegét: Mi vagyunk a Grund!]

"Éljen Petőfi" a Müpában

 A 11. D a MüPában

2024. 11. 15-én lehetőségünk volt megtekinteni az osztállyal a Magyar Nemzeti Táncegyüttes által megteremtett Éljen Petőfi című néptánc előadást a Művészetek Palotájában.

Az utunkat ide igencsak kalandosként lehet jellemezni. A Könyvestől a Müpa könnyen megközelíthető úticél lett volna a hármas metróval a Népligetig, utána pedig az egyes villamoson utazva a Müpa/Nemzeti Színház megállóig. De aznap az egyes villamos úgy döntött, hogy szabadságot vesz ki (felújították az útvonalat) amiről nekünk teljesen elfelejtett szólni (előtte nap még tökéletesen ment a járat és a Google Maps nem írt semmit erről) :). Sietős léptékkel indultunk hát vissza a pótlóbusz megállójához, de csalódottságunkra ez óránként csak kétszer járt és az elsőről már lecsúsztunk, tehát ha a másodikkal mentünk volna, akkor nem értünk volna oda időben az előadásra, tekintettel, hogy már így is egy kicsit meg voltunk csúszva. Nem toporoghattunk tovább, elindultunk végülis vissza a metróhoz, leszálltunk a Nagyvárad térnél, és egy kis várakozás után ugyan, de fel tudtunk kapaszkodni a 23-as villamosra. Ez körülbelül negyed óra utazás után lerakott minket szinte a bejáratánál a Művészetek Palotájának, úgyhogy minden jó, ha a vége jó alapon időben be tudtunk ülni az előadásra.

Leadtuk a kabátokat és táskákat a ruhatárba, és siettünk is be a gyönyörű, monumentális előadóterembe. Nagyon jó helyeink voltak, a középső sorokból tudtuk élvezni az egyórás előadást.

A nyitójelenet eszméletlen volt. 16-18 pár professzionális néptáncos gyönyörű korhű ruhában önfeledten ropta a színpadon. Aztán egy színész által (ki úgy nézett ki, mint a népszerű amerikai színész, Chris Pine) elszavalt leghíresebb Petőfi művekből tudtuk nyomon követni az életét a költőnek. Nagyon tetszett, hogy ezekről irodalom órán már mind beszéltünk, olvastunk, úgyhogy tudtuk esetleg a hátterét a versnek, hogy akkor éppen Petőfinek mit adott az élet, mi mehetett a lelkében - ezáltal szerintem még közelibb élményként tudott megmaradni ez a 60 perc. A darabban volt szó (természetesen) a vándorszínész-életmódról, a szüreti mulatságokról, a szerelemről és a szabadságharcról is.

(A kép forrása: https://kultura.hu/eljen-petofi-a-magyar-nemzeti-tancegyuttes-a-mupaban/)

A művészek eszméletlenül ügyesek voltak, minden tekintetet a színpadra vonzottak a táncuk közben. Nagyon erősek is voltak mindannyian, mert egyenes háttal, mosolygó arccal tudták végig csinálni a darabot. Szerintem nem voltam egyedül, nekem szinte az egész darab alatt borsódzott a hátam, a sok ingertől - az élénk fényektől, a szenvedélyes muzsikától, a táncosok színes ruháitól és csillogó ékszereitől, illetve a csodálatosan vibráló hangulatot keltő tánctól.

Sajnos osztálykép nem készült a délután során (tekintettel a kalandos ideútra, utána pedig elmaradt), de bátran állítom, hogy az osztályunkból sokunknak (nekem is) maradandó élményként szolgált ez az előadás. Köszönjük Pusztai Ágnes Tanárnőnek, amiért elmehettünk a történelemóráról, hogy megtekintsük az előadást, köszönjük még irodalomtanárnőnknek, Percze Annamáriának és osztályfőnökünknek, Pej Zsuzsa Tanárnőnek, hogy megtalálták s megszervezték ezt nekünk.

Lotz Gréta 11.D

Színházba járni jó.

 

                                                                        

Színházba járni jó.

Egyre inkább.

Mert igazi.

Mert jelen idejű.

Mert együtt lélegzünk a színészekkel.

És nevetünk.

És félünk.

Győzünk.

És elbukunk.

És megrendülünk.

Mert ott vagyunk. Akkor. 

Oidipusz

Radnóti Színház

Szophoklész nyomán írta: Robert Icke

Fordította: Upor László

Rendezte: Szikszai Rémusz

Mielőtt elindultunk a 12. césekkel, felelevenítettük a thébai mondakört és Oidipusz történetét. Tehát éppen úgy mentünk az előadásra, mint 2500 éve az ókori görögök: ismertük a szereplőket és a cselekményt is. Emlékeztünk az "átokvert család" történetére és arra is, hgy ez elől akkor sincs menekvés, ha néha úgy tűnik, hogy van.

Mert nincs.

Tudtuk azt is, hogy Icke kortársként mutat nekünk valamit, ami a szophoklészi történet parafrázisaként hozzánk szól.

Nagyon is.

Icke hősei egy nagyreményű politikus, Oidipusz (Pál András) és családja a választások éjszakáján, két órával annak végeredménye előtt. (A színpad hátterében, óriási piros számláló mutatja a fogyó időt. S ahogy halad előre a színpadi cselekmény, s ahogyan lépegetünk vissza a múltba, úgy válik sokkolóvá, mint egy időzített bomba visszaszámlálója.)

A politikus (Oidipusz) "tiszta lapot", "újrakezdést" és átláthatóságot ígér. Nincs többé elhallgatás, titkolózás, titkosítás, ha kell újranyitják a régi aktákat – minden igaz, tiszta és nagyszerű lesz. Ha nyer.

Igen, a színpadon Oidipusz stábja, kampányfőnöke, titkárnője és családja: gyerekei, felesége – Icke nagyon finoman és nagyon fájdalmasan találta meg a lehetőséget a szophoklészi szövegben rejlő hiátusok betöltésére: hogy is van ez a dolog Iokasztéval? (Iokaszté szinte főszereplője ennek a történetnek. A szöveg is és Kováts Adél fantasztikus játéka is azzá teszi.) Mi is a helyzet a korkülönbséggel? Hány éves is volt Iokaszté akkor? És különösen: mi kapcsolja össze Oidipuszt és Iokasztét? Mármint azon túl, amit mi nézők nagyon is jól tudunk.

Szerelem és Szenvedély.

Már majdnem eufórikus érzés kerített minket hatalmába. Annyira tökéletes volt. Annyira minden megvolt.

És nem gondoltunk arra, mert nem akartunk, hogy létezhet-e egyáltalán e világban ilyen szeplőtelen odaadás, szépség és szerelem. Mert hát nagyon kellene. 

De ahogyan elkezd felfesleni a múlt szövete, ahogyan minél messzebb nézünk, annál inkább látnunk kell: a jelen igazsága nem az. Nem az igazság. Nem igaz. Hazug. Amiről azt hittük, hogy jó, az maga a borzalom.

És ahogyan bejárjuk a múltból a jelenbe vezető rettenetes utat Oidipusszal, úgy veszítjük el a reményt. 

A kampányban meghirdetett megtisztulás nem lehetséges.

Beesett vállal és lehajtott fejjel lépegetünk tovább.

Magunk se tudjuk, hová.

https://youtu.be/jPjlMmMd1Tw?si=zka9xPvvIBPmjR01

Szívlapát

"A gyerekkor tavaiban elburjánzott a békalencse" (Bende Tamás: Merülünk)

      Hogy kerül a békalencse a Vígszínházba? A választ valahol a Művészbejáró és a Házi Színpad környékén kell keresni.

    Ha megmászol kb. 4 emeletet és helyet foglalsz a kávéházra emlékeztető térben, máris közelebb kerültél a megoldáshoz. Na de hova ülsz le? Minden asztal közepére ki van helyezve egy idézet, ezek közül választhatsz. (A mienk legutóbb a fenti békalencsés sor volt.)

   

    Amint elhelyezkedett mindenki, egyből ötletelés veszi kezdetét. Számodra mi a vers? Gondolkodtál már ezen? Ha nem, akkor ez az előadás remek alkalmat kínál rá. A végére akkor is lesz válaszod, ha az elején esetleg bizonytalan voltál benne. (Ne félj, nem a tankönyvi tudásodra lesz szükség.)

    Nem véletlenül kapta az előadás a részvételi versszínház nevet, hiszen a közönség mindkét oldalról megtapasztalhatja a költészet világát, az alfáját és omegáját: nemcsak a versek szólnak hozzánk a színészek tolmácsolásában, hanem mi is részt vehetünk az alkotásban. Közben a lényeg is kiderül: nem az a kérdés, mire gondolt a költő, hanem az, hogy te mire gondolsz.

    A különböző feladatok során a színészek szinte eggyé válnak a közönséggel, hiszen nem válik el élesen egymástól színpad és nézőtér, a színészek sokat mozognak a "kávéház" asztalai között, beszélgetnek vagy éppen verset mondanak.

    A versek interpretálásáról Igó Éva és Zoltán Áron, a zenéről Mester Dávid gondoskodik a közel másfél óra alatt.

    Az előadás címe egy antológiáé is, amelyben 85 kortárs költő 150 alkotása található. Az előadás anyagát ebből válogatták a színészek.

    A modern költészetet tulajdonképpen testközelből tapasztalhatod meg, ami igazán sokrétű élményt biztosít. Semmiképpen se hagyd ki a lehetőséget! Mi biztos nem utoljára láttuk az előadást.

Barta Eszter, Harmati Janka, Máté Fruzsina, Urbán Zita (12. D) és Pusztai Ágnes

Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Holt költők társasága

Átrium. 

Színházba járni jó. Különösen érdekes, ha ismerjük a történetet. Végül is, az ókori görögök is így voltak ezzel. 

Ki ne látta volna (akár többször is) az 1989-ben bemutatott Oscar-díjas Holt költők társasága című filmet. Kultfilm.  Idézni idéztek belőle: "Ó Kapitány, Kapitányom".

A történetet bizonyára sokan ismerik: egy konzervatív iskolába új tanár érkezik – irodalom tanár –, aki maga is itt végzett, de most a költészeten keresztül arra tanítja diákjait, hogy a szépségen és művészeten keresztül, annak segítségével találják meg önmagukat. És merjenek önmaguk lenni. Lássák meg a pillanat szépségét és megismételhetetlen voltát. Legyenek szabadok.

Az előadás nagyszerű volt. Különösen jó volt érzékelni a közönség feszült figyelmét: a színpadi cselekmény mellett nagyon hangsúlyos a szöveg. Sőt. És az Átrium nézőtere nem kicsi. Teltház volt. 

Most írhatnék arról, hogy mit mutatott meg a darab a társadalmi elvárásokból, a lehetséges tanár szerepekből. Mit a tanár felelősségéből. Mit a diákok sokszínű személyiségéből, és mit abból, ahogyan mind keresik önmagukat, miközben ólomsúllyal nehezedik rájuk a szüleik és a társadalom elvárása, hogy mintakövető polgárok legyenek.

De nem teszem.

Ezt a blogot úgyse olvassa senki.

Ma a színpadon újra láttam, hogy a John Keating csodát tesz. És azt is, hogy a rendszer bedarálja a John Keatingeket. És a csodát is. A diákokkal együtt.

Színházba járni jó. Az itt és most varázsa mámorító. És katartikus. Mint a Holt költők társasága.

Hannibál tanár úr

Színházba járni jó.  

HANNIBÁL TANÁR ÚR

Az Átrium Színház, a Kultúrbrigád és a KULT2 közös produkciója 

Színházba járni jó. Mert elvarázsol. Felemel. Megnevettet és megrendít. Jobbá tesz.

Pedig fáj.

Az előadás Móra Ferenc Hannibál feltámasztása című novelláját és ennek filmes adaptációját, pontosabban annak forgatókönyvét (Fábri Zoltán, Gyenes István, Szász Péter) jelöli meg alapjául.

A novella a két világháború között, a Horthy-korszak Magyarországán keletkezett.

A film 1956-ban.

Az előadás 2022-ben.

A Horthy-korszak Magyarországán a kultúra és az oktatás kiemelt szerepet játszott. A GDP 8-9 százalékáról indulva, Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége alatt a tíz százalékot is meghaladta. A miniszter humanista és európai gondolkodóként a kultúra felemelő voltát tartotta a legfontosabb erőnek a trianoni Magyarországon. Száz évvel később a GDP kevesebb, mint négy százaléka jut az oktatásra.

A történet: a tanításnak és emellett a tudománynak élő, egyszerű, őszinte és nagyon naiv tanárról szól: Nyúl Béla tanár úrról. Ír egy tanulmányt, amelyre senki sem kíváncsi, de amely egy véletlen folytán mégis reflektorfénybe kerül. Először hős lesz, majd nagyon gyorsan ellenség, sőt hazaáruló.

Hogy lehetséges ez? A harmincas évek Magyarországának jobbra sodródó politikai légköre, az egyre agresszívabb megnyilvánulások, az ellenségkeresés mindennapivá váló jelenléte új támadási felületet talál Nyúl Béla személyében. Mert végül is mindegy, ki az ellenség. A lényeg az, hogy őt gyűlölve közösségnek érezhessék magukat mások. A hangadó az az országgyűlési képviselő, aki egykor Nyúl Béla tanítványa volt, s akiről maga sem hitte, hogy valaha megtanul olvasni, aki kineveti "nevetséges fizetésből élő" tanárát, aki csak fölösleges valaminek tartja a kultúrát, a tudást, akinek pénze és hatalma van, aki bort iszik és vizet prédikál, aki erkölcstelen életet él, de ordítva hirdeti a hazafiságot, a "faj tisztaságát", az ősi erkölcsök erejét.

Nyúl Béla elbukik.

Mert ő az, aki támadható. Aki meghurcolható. Mert ő nem akar mást, csak tanítani. Aki nem tud más lenni, mint ami: tisztességes, őszinte, a humanista értékekért élő tanár.

Mucsi Zoltán lélegzetelállítóan formálja meg Nyúl Béla alakját. Még meg sem szólal, de testtartása, mozdulatai, tekintete már összeszorítják a szívünket: igen, a "nemzet napszámosa". S a többi színész is mind, mind nagyszerű játékával idézi meg a kort és hozza létre az azonnali konnotációt. Mert ilyen a jó színház: nem aktualizál, csak megteremti a gondolkodás lehetőségét. Megtiszteli és felemeli a nézőt.

Igen. Megint rólunk van szó. Itt és most. 2023. Magyarország.

Még ha fáj is.

Vidovszky György rendezése.

https://youtu.be/_TPM6VUMaJQ

Fahrenheit 451

 

Színházba járni jó. 

Fahrenheit 451

Radnóti Színház

Színházba járni jó.

Mert jelen idejű.

Megismételhetetlen.

Szemünk előtt születik az illúzió.

Részesei vagyunk.

Újra átélni csak a fejünkben, az emlékeinkben lehetséges. S ekkor mi is alkotóvá válunk. Felidézve az élményt hozzátesszük az érzéseinket, gondolatainkat.

Fahrenheit 451. Ray Bradbury 1953-ban íródott kisregénye disztópia. 

De vajon,  2022-ben disztópia-e ?

A 451 Fahrenheit az a hőfok, amelyen a papír lángra lobban és elég.

"Ahogy kihaltak a dinoszauruszok, a Volkswagenek és a lovak, úgy a kultúra sem menekült. A tömeggyártás elhozta a boldog egyformaság korát, az emberek egyre távolabb kerültek saját történetüktől, a könyvek ideje pedig lejárt."

A Bradbury által 1953-ban lefestett jövőben a könyvek birtoklása bűncselekmény. 

Az állam tűzőrökkel vigyázza a törvény szellemét, s égeti hamuvá a rejtegetett könyveket, akár tulajdonosaikkal együtt.

A társadalom nagyobbik részének ez csak egy röpke kis hír. Már nem is szenzáció. 

Ők a saját (?) kis világukban élnek, falaik óriási tv képernyők, s az éppen futó sorozatokban maguk is szereplők, "médiaszemélyiségek", "hírességek" lehetnek, miközben bemutatják legújabb szerzeményeiket, a fogyasztói társadalom gyönyöreit. Olvasni tilos, de hát miért is kellene? A történetek így is megszületnek: a legújabb grillsütő, vagy macskaalom megvásárlása boldoggá tesz mindenkit.

Egy szűk kisebbség azonban ellenszegül a hatalomnak, a törvénynek. Számukra emberi létük alapját jelenti a kultúra: a könyvekben őrzött történetek az életük alapvető részei. Könyvek nélkül nem érdemes élni. A könyvek történetei mi magunk vagyunk. És mi lennénk, mit érnénk mi magunk a kultúránk nélkül?

A tűzőrökkel szembeszállni nehéz. Előbb utóbb, mindenkit feljelent valaki. 

Könyvet rejtegetni lehetetlen. Hol, hogyan őrizhető meg akkor a kultúra? Hol nem találja meg a hatalom az ellenszegülést? Már csak egyetlen hely maradt: a tudatunk. Ha mindenki megtanul egy könyvet, egy történetet fejből, akkor megőrzi és tovább is adhatja.

Akkor egyszer, talán...

A Radnótiban színházi és filmes eszközök harmonikus együttes alkalmazásával mutatták be e disztópiát.

A színpad nagyobbik része egy óriási üvegkocka, melynek falai olykor óriási kivetítők, olykor pedig az állandó nyilvános együttlét ellenére fojtogató magányt szimbolizálja.

A szereplők arcát jelenléti kézi-kamera nagyítja fel óriásira, a hajak, műszempillák egyformaságát, az életek egyformaságát.

S egyszer csak, mi nézők is részesévé válunk a történetnek: bevilágítva, óriási kivetítőn a színpadon megjelenítve, mi lehetünk azok, akik megtanulunk egy-egy könyvet, és tovább vihetjük, tovább visszük a veszni látszó kultúrát.

Így van-e vajon?

Velem voltak a 11. cések, akik (majdnem mind) nagyon szerették az előadást

A színházi világnapon

    Ebben a rendhagyó évben a színházi világnap sem a megszokott keretek között zajlik. Idén Helen Mirren fogalmazta meg üzenetét a világnak. 

    Egy részlet belőle:
    "Emberemlékezet óta történeteket mesélünk egymásnak. A színház csodálatos, és addig létezik, amíg ember él a Földön.
    Az írók, tervezők, táncosok, énekesek, színészek, zenészek, rendezők alkotóvágyát nem lehet elfojtani, hamarosan virágba borul, új energiával, közös világunk újfajta megértésével.
    Már alig várom ezt a pillanatot!”

    Az egész szöveg itt olvasható.

    A világnap alkalmából a Föld számos pontjáról adnak online elérhető színházi közvetítéseket. Kis túlzással, 24 órán át lehetünk színházban, ha ahhoz van kedvünk. A kínálat megtekinthető itt.

 Jó böngészést és jó szórakozást mindenkinek!

Színházba járni jó.

Színházba járni jó

Shakespeare kétszer

IV. Henrik. Örkény Színház.

III. Richárd. Radnóti Színház.

Színházba járni jó. Éppen azon okból, amiért az ókori görögöknek jó volt: átélni, elutasítani, azonosulni, megtisztulni. Kicsit jobbá válni.

Meggyőződésem, hogy a színházak, rendezők okkal választanak darabokat. Mondani akarnak valamit nekünk. Azokban a színházakban, melyeket kedvvel és rendszeresen látogatok egészen biztosan így van.

Shakespeare örök. Mondják. Nem is kétséges. Ötszáz éve színpadon, filmen, musicalben, kosztümösen vagy farmerban. És még mindig nem unjuk. Hogy is tehetnénk, hiszen Shakespeare, miközben saját kortársainak tartott tükröt, feltárva nekik kendőzetlen arcukat, igazi, mély analitikusként nekünk is megmutatja lelkünk sötét bugyrait. A királydrámákban és tragédiákban.

A IV. Henrik Shakespeare korának kedvelt darabja volt, sok száz évvel később nézve azonban szövevényes, vég nélküli küzdelem megannyi feudális család között az angol koronáért. (Legismertebb figurája a már-már reneszánsz életművész: Falstaff.)

A III. Richárd pedig talán a mindenki számára ismert „Országomat egy lóért!” mondatban testesül meg. És természetesen Richárd is király akart lenni. Uralkodó.

Mi kapcsolja össze (az evidens műfaji besoroláson kívül) az Örkény és a Radnóti választását?

A hatalom természete, legitimitása, a hatalom megragadása, az oda vezető véres, kegyetlen, törvénytelen út. Nincs tisztán, erkölcsösen szerzett hatalom. Küzdelem van, csalás, ármány, hízelgés és hitszegés. És a hatalom átörökítése. A fiúk már mentesek (?) apáik bűneitől.

Az Örkényben „kompakt” előadást láthatunk. Feszes, jó ritmusú, profi játékot, sok átöltözéssel, alakváltással (43 szerep, 17 színész). Vezet minket a színlapon kiemelt mondat:

„Egy napon majd – így folytatta Richárd –
a bűn, mint meggyűlt kelés, kifakad
és folyni kezd a genny.”

Egy napon majd. De a darab vége nem ad megnyugvást. Nincs katarzis.

A Radnóti III. Richárdja sodró, dinamikus előadás. Az első monológból megismerjük Glostert, s már-már megsajnáljuk: micsoda szörnyű, iszonyú születés, s milyen szerencsétlen sors...

„Ki torzult, félig-kész és idő előtt

Küldettem el e lélegző világba,

Bénán s idétlenül, hogy a kutyák

Megugatnak, ha bicegek előttük”

De gyorsan rájövünk: a torz testben torz lélek lakozik, aki minden áron, bármi áron király akar lenni. Ezt értjük.

Azt azonban nehezebben, hogy környezete mindent lát, mindent tud, s mégsem állítja meg, nem cselekszik.

Ez lenne a shakespeare-i kizökkent idő?

S ha ezúttal nincs Hamlet, hogy „helyre tolja” a kizökkent időt? Hogy feltegye kínzó kérdéseit? Hogy kimondja a király zsarnok és törvénytelenül szerezte hatalmát?

Ha nincs - akkor a katarzis ezúttal elmarad.