Se híre, se hamva
A költözés kész rémálom. Főleg egy
olyan kislány számára, aki egész életében egyedül érezte magát, csak az otthona
maradt neki, erre egy szempillantás alatt kirángatják az eddig megszokott
környezetéből, mit sem törődve azzal, hogy ez őt hogy érinti.
Az új
város, új ház, és legfőképpen: az új iskola.
Soha nem voltak barátai. Valahogy
félt az emberektől. Az előző iskolában vagy bántották, vagy levegőnek nézték
őt. És egyszer sem védte meg senki. A többi gyerek, mintha csak robotok lettek
volna, álltak, és nézték, amint szenved. Meglehet, hogy nem rosszindulatból nem
álltak ki mellette, csupán félelemből. Hiszen nem akartak a helyében lenni.
Akárhogy is, minden egyes gonosz szó tüzes vasként égett a bőrébe, nem tudott
tőlük szabadulni.
Mindezek alapján nem csoda, hogy a
költözést követő hétfőn Zorka idegesen piszkálta a haját az iskolához vezető
úton. Közel laktak, alig tíz percbe tellett odaérni. A bejárat előtt megtorpant
egy pillanatra, majd nagy levegőt vett, és átlépte a küszöböt. Az apukája
korábban már beszélt az igazgatónővel, így tudta, melyik teremhez kell mennie:
A rettegett hetedik bébe.
Még így, csukott ajtón át is
borzasztó hangosak voltak. Némi habozás után benyitott. Meglepve tapasztalta,
hogy a gyerekek még csak rá sem néztek, tudomásul sem vették a jelenlétét,
annyira belefeledkeztek a viháncolásba. Kiszemelt magának egy üres padot,
leghátul, és lepakolta a holmiját. Kisvártatva egy középkorú férfi lépett a
terembe, az osztály azonban rá se hederített. Úgy tűnt, ez már sokadjára fordul
elő, a férfi cseppet sem látszott meglepettnek. Egy rutinos mozdulattal akkorát
csapott a tanári asztalra, hogy Zorka ereiben megfagyott a vér. Erre hirtelen
csönd lett. Földrajzóra volt, rém unalmas, de a lány rendkívül hálás volt érte,
hogy Máté bácsinak nem szúrt szemet a jelenléte, így nem kellett bemutatkoznia,
miközben minden tekintet rá szegeződik.
Egy örökkévalóságnak tűnő negyvenöt
perccel később megszólalt a csengő, Máté bácsi kiment, és újrakezdődött a
hangzavar. A lány éppen azon gondolkodott, hogy vajon hány napig fogja még itt
kibírni halláskárosodás nélkül, amikor valaki megbökte a vállát. Zorka
ijedtében összerezzent, majd hátrafordult. Egy fiú állt ott, mellette pedig egy
mosolygós lány. Zorka tudta, hogy most mi következik: a csúfolódás, a lökdösés,
és a véget nem érő hajhúzogatás. Gondolatban már fel is készítette magát
minderre. De csak bemutatkoztak: Dávid és Csenge. Ők amolyan népszerű,
társasági embereknek néztek ki, nem úgy, mint Zorka. A kislány nem is értette
miért állnak szóba valakivel, aki olyan, mint ő.. Olyan..nem menő.
Mindenesetre hamar a lényegre tértek. Elvégre
túl szép is volt, hogy csak egyszerűen barátkozni akarjanak. Beavatták a dolgok
menetébe: Most lehetett menő, de tennie kellett érte. Egy próba. Egy
bátorságpróba. El kellett lopnia a fizikadolgozatok kérdéseit a tanáriból.
Zorka is tudta, hogy nem helyes, sőt rendkívül ostoba dolog már rögtön az első
nap bajba keverednie. De most kapott egy lehetőséget: lehetnek barátai. Ezzel a
gondolattal aztán elindult. Dávid magyarázata alapján könnyen megtalálta a
tanárit. Azonban az ajtó előtt állva rádöbbent, hogy mennyire lehetetlen dolog
is ez. Elvégre mindig van odabent valaki, esélytelen, hogy észrevétlenül le
tudná fotózni a dolgozatot. Ekkor valaki megelőzte, és az illető két határozott
kopogás után be is nyitott. Zorkának így lehetősége volt szemügyre venni a
helyiséget: nem is voltak olyan sokan, talán mégiscsak megoldható volt a dolog.
A lány várt amíg egy tanárnő, és az előbb kopogtató srác kisétáltak, és lelkes
eszmecserébe kezdtek a nyulak táplálkozásáról, résnyire nyitva hagyva az ajtót.
Miután kellően messze voltak, Zorka óvatosan bekukucskált a nyíláson: ketten
ültek odabent, mindketten háttal az ajtónak. A fizikatanár asztala közvetlenül
jobbra, az ajtó mellett állt, így ez kétségkívül egy alkalmas pillanat volt a
cselekvésre. A lány besettenkedett, majd szétnézett az asztalon. Nem kellett
sokáig keresgélnie: az asztal bal szélén ott hevertek egy kupacban a papírok.
„Egyenes vonalú egyenletes mozgás 7.b”- állt a legfelsőn az aznapi dátummal.
Zorka síri
csendben elővette a telefonját, és a lap fölé tartotta. Állítgatta kicsit, hogy
biztosan minden szó jól látható legyen, majd lefotózta, viszont abban a
minutumban nyílt az ajtó, és belépett István bácsi, kérdő pillantást vetve a
lányra. Zorka szerencsésnek mondhatta magát, hogy az első napjára tekintettel
lévén a fénykép kitörlése után megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel az
incidenst. De nem hálát, vagy megkönnyebbülést érzett. Dühös volt, csalódott és
szomorú. Hiszen olyan közel járt a célhoz, de elszúrta. Ennyit arról, hogy most
lesznek barátai…Lehajtott fejjel kullogott az osztályba.
Dávid
nagyon lehordta, majd elvonult Csengével megtárgyalni a dolgot.
Arra jutottak, hogy akkor, de csakis
akkor lehet Zorka a tagja a baráti körüknek, ha felgyújtja a második emelet
végében, a falon lógó házirendet. A lány elgondolkozott. Kizárt, hogy ilyesmit
fényes nappal észrevétlenül tudna csinálni, de ha éjszaka besurranna, senki se
tudná meg, hogy ő volt. Kivéve persze Dávidékat. A terv kész volt.
Zorka tanítás után hazament, kivárta az este
nyolcat, majd iskolai rendezvényre hivatkozva visszaindult. Csengével
megbeszélték, hogy a lány nyitva hagyja a neki az öltöző ablakát, hogy be
tudjon jutni az épületbe. Onnan az aulába ment, majd fel a lépcsőn. Mindezt
lélegzet-visszafojtva. Tudta, hogy rajta kívül senki nincs az épületben, de ha
az ember körül csönd van, akkor valahogy ő is késztetést érez, hogy csöndben
maradjon.
Felosont a
második emeletre, és a folyosó vége felé indult. Ott nekiállt keresni a
házirendet. De hiába. Nem volt ott semmi. Kellett egy kis idő, mire rájött, mi
történhetett. Átvágták. Szívatás volt
az egész, meg akarták viccelni. Ő meg komolyan vette. Keserűen, lógó orral
baktatott vissza az öltözőbe, és haza indult volna, ám az ablak zárva volt.
Nagyon átvágták. Most mit csináljon? Hosszas töprengés után arra jutott, hogy
nincs más választása, mint az iskolában éjszakázni. Írt egy sms-t az
apukájának, hogy ne aggódjon, egy osztálytársánál alszik. Nem akarta őt is
belekeverni ebbe. Lefeküdt az öltözőben egy padra, és próbált elaludni, azonban
a fejében cikáztak a gondolatok. Vajon mi fog történni reggel? Csenge és Dávid
hogy fognak reagálni? Egyáltalán neki hogy kellene reagálni? Nem tudta. Fáradt
volt már, de a kérdések nem hagyták álomba zuhanni. Végül arra jutott, hogy a
legjobb, amit tehet, hogy lazán veszi a dolgokat, és nem parázik annyit.
Egy igencsak kényelmetlen éjszaka
után kócosan, felszerelés nélkül botorkált be a terembe. Ezúttal mindenki őt
nézte. Torkuk szakadtából nevettek. Zorka leült a helyére, mire Dávid
odafordult hozzá.
- Na, mi
az, sikerült felgyújtani? -kérdezte vigyorogva.
- Még szép-
felelte a lány- Úgy elégettem, hogy se híre, se hamva nem maradt- mosolyodott
el ő is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése