Krasznahorkai László Nobel-díjas!

 2025. október 9-e örökre beírta magát a magyar kultúra történetébe azzal, hogy Krasznahorkai László (1954-) ezen a napon nyerte el a létező (talán) legnagyobb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat. A Svéd Akadémia indoklása szerint azokért „a lenyűgöző és látnoki műveiért [tüntették ki], amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. 

Krasznahorkai László 1954. január 5-én Gyulán született. Az érettségi megszerzéséig szülővárosában élt. Előbb jogot tanult Szegeden, majd diplomát az ELTE-BTK-n szerzett 1983-ban magyar- népművelő szakon. A rendszerváltás után több helyen (például Németországban, az USÁ-ban, Hollandiában, Kínában, Japánban) élt hosszabb-rövidebb ideig. 

Első publikációja, a Tebenned hittem a Mozgó Világ folyóiratban jelent meg 1977-ben. 1985-ben adták ki első regényét Sátántangó címmel. Ez a mű egy azóta is gyarapodó munkásság első darabja. Prózájának és stílusának jellegzetes sajátossága a speciális, hosszú mondatok használata. Írói világának meghatározó eleme a válság különböző szempontú megközelítése és leírása. A Sátántangót számos sikeres kötet követte. Ezek között van például a Háború és Háború (1999), a Báró Wenckheim hazatér (2016), a Herscht 07769 (2022).

Krasznahorkai László 2015-ben a Nemzetközi Booker-díjat, 2004-ben Kossuth-díjat kapott. (Ezek a kitüntetések nem lehettek volna övéi a kisebb jelentőségűnek rangsoroltak megnyerése nélkül, melyek hosszú-hosszú évek kitartó munkájának eredményei. Nem feledkezhetünk meg a világ számos pontjáról származó értő olvasókról sem, akik nélkül elképzelhetetlen ez a siker.)

Sokakban merülhet fel a kérdés, melyik művével kezdje el a(z eddigi) Krasznahorkai-életmű megismerését.

Evidens választás a Sátántangó. A regény témája a tehetetlen és reményvesztett várakozás. A történet egy/a kelet- európai (kommunista) valóságban játszódik; egy nagyon rossz állapotban lévő telepen. A lakosok el akarnak menni innen (természetesen) egy jobb élet reményében, mégsem tesznek ezért semmit, ehelyett várják az egyfajta Messiást megtestesítő Irimiást és Petrinát. Amikor Irimiás megérkezik gyalog indulnak el… A regényből Tarr Béla rendezett, azóta kultikussá vált filmet 1994-ben. 

A Báró Wenckheim hazatér 2016-ban vált olvashatóvá. Báró Wenckheim Buenos Airesből ékezik meg a Sátántangóban megismert világba, illetve inkább a korunkbeli Magyarországra. (A báró kastélya a debütáló regény egyik fontos helyszíne.) A Magvető Kiadó honlapján olvasható ismertető szerint: „Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is feltűnik: szolnoki lakos, aki - fejben - erősen hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre.” ( Az idézet forrása: https://magveto.hu/konyvek/baro-wenckheim-hazater/139449504)

Legutóbbi regénye a Zsömle odavan (2024). Ebben a szövegben Krasznahorkai „visszatér a karneváli Magyarországra”. Hogy hogyan és miért tarthat igényt a magyar trónra a 91 éves Kada Józsi bácsi kiderül a groteszk és szatirikus regényből.

Legújabb, megjelenés előtt álló munkájának címe: A magyar nemzet biztonsága.

Krasznahorkai sikere és elismerése a magyar irodalom Ünnepe.

Az összefoglalóhoz felhasznált források:

https://hvg.hu/kultura/20251009_irodalmi-nobel-dij

https://www.youtube.com/watch?v=IEAe8XF-AXc&t=663s – a telex.hu beszélgetése a Nobel-díj odaítélésének másnapján 

https://www.nobelprize.org/uploads/2025/10/1-2_3-68e78c8a032fe-scaled.jpg - az 2. portré forrása

https://hvg.hu/kultura/20251009_Nezze-meg-videon-ahogy-bejelentik-Krasznahorkai-Laszlo-irodalmi-Nobel-dijat 

https://www.encyclopedia.com/arts/educational-magazines/krasznahorkai-laszlo-1954 

https://magveto.hu/media/kiadok/szerzok/2025/26.jpg - az első portré forrása 

A Sátántangó első kiadású címlapjának forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Satantango_%28novel%29#/media/File:S%C3%A1t%C3%A1ntang%C3%B3_(Krasznahorkai_L%C3%A1szl%C3%B3).png

A Báró Wenckheim hazatér címlapjának forrása: a Magvető Kiadó honlapja

Rendhagyó Irodalomóra Kemény Zsófival

 

Tarpay Patrik beszámolója a beszélgetésről

    Egy esős, kompetenciamérős hétfő volt, amikor ellátogatott hozzánk, a Könyvesbe Kemény Zsófi, slammer, író, költő. Családias és kellemes hangulatban beszélgethettünk a fiatal polihisztorral. Tökéletesen illő ez a szó, hiszen Kemény Zsófi mindenféle kreatív, művészi tevékenységben jeleskedik: tizenéves korától ír verseket, regényeket, zenél, nyer országos Slam Poetry bajnokságokat; műsort vezet, illetve a nemrég megjelent Cicaverzum forgatókönyvírója is. Eddig két verseskötete (Nyílt láng használata, Most vagyok soha) és három regénye (Én még sosem, Rabok tovább, Az aranykor fénykora) jelent meg, illetve az Értetek teszem című könyvét közösen írta Kondor Vilmossal, a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb krimiírójával. Mindemellett számos antológiának állandó résztvevője és összeállítója is.

    Személyesebb rajongói kötődésem is van Zsófihoz, hiszen mióta 2022-ben rátaláltam egy Slam Poetry fellépésére, megszállottja lettem munkásságának, és a tavaly júniusi Ünnepi Könyvhét keretei közt beszéltem meg vele ezt a márciusi alkalmat iskolánkba. Az „interjút” ugyanannak kapcsán kezdtem, ami által felfedeztem őt. Így emlékezett vissza azokra az időkre: „A slammelés igen közel áll a szívemhez, hiszen ott kezdődött minden, ott ismertem meg számos kollégámat (és egyben barátaimat is), akikhez máig szoros szálak fűznek és akiknek örökké hálás leszek. A közösséget egy befogadó, szerető családként – amolyan ,,kikeltetőként” – tudnám jellemezni, akik nem kiközösítenek azért, mert különcnek érzed magad, hanem megtapsolnak, mert kiállsz a színpadra és elmondod mindezt. Nem sokan tudják, de Juhász Marci is slammerként kezdte, akit a média ma már Dzsúdlóként ismer. Ha jól emlékszem, Schwarz Ádám is slammelt, mielőtt Beton.Hofi lett belőle”. Zsófi beavatott minket abba is, hogy jelenleg egy trap albumon és egy új regény vázlatán dolgozik.

    Ezután a lírai tevékenysége bevezetéseként felolvasta Bozótirtás című költeményét az újabb verseskötetéből. Kapva az alkalmon, megkérdeztem, hogy az imént említett könyvének borítóképén látható festmény hogyan kötődik Zsófihoz. A következőt válaszolta: „Egyszer egy barátom mutatott egy képet Batthyány Gyulától, amely egy magas, vékony nőt ábrázolt; barna haja volt és kutyája. Ezután találtam rá a Fiatal udvaroncra és akkor azt hittem, hogy az udvaronc a női udvari bolondot jelenti. Ennél jobban azonosulni sem tudnék vele!”. Ezt követően kitértünk a különböző műnemek alkotási folyamatai közti különbségekre és azonosságokra, hiszen fontos megemlíteni, hogy vendégünk költészetére jellemző az erős vershelyzet és mind regényeiben, mind verseiben megjelenik a könnyen elképzelhető, találékony, vizuális fogalmazás.

               A következő kérdéseink Zsófi epikai tevékenysége felé irányultak. Túlnyomó mértékben a legutóbbi kísérleti regényéről, Az aranykor fénykoráról beszélgettünk, hiszen számtalan aspektusból lenyűgöző alkotás. A történet a személyiségek függőségekben való feloldódásáról, a szorongásról, a látszani akarásról és persze az ezeket átélő, húszas éveiket taposó (helyenként nihilista) karakterekről szól. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a mű egy kuriózum, hiszen a szereplők a jelenünk Y generációjáról mutatnak kritikát olyan közelről, amilyen közelről csak lehetséges; mindemellett az elbeszélés több különálló, mégis sokszor összebogozódó szálon, sőt három idősíkon is fut. Az események igeidejűségeire Kemény Zsófi kreatív és fantasztikus trükköket talált ki, például van egy olyan szereplő, akinek története jövő időben van megírva.

    Az utolsó nagy témakörünk a film és a televízió világa, azon belül is Zsófi szakterülete, a forgatókönyvírás volt. Bepillantást nyertünk a közelmúltban megjelent Cicaverzum c. nagyjátékfilm forgatásának hangulatába, körülményeibe, ezek mellett szintén rávilágítást kaptunk a forgatókönyvírás szépségeire és szépséghibáira is. Az utóbbiról így nyilatkozott Zsófi: „A forgatókönyvírás nem egy kegyes dolog. Valamiért nem tudatosult még az emberekben, hogy ez is valakinek a munkája, mint például a fénytechnikusoknak a világítás és a lámpák beállítása. Abba senki sem köt bele, viszont a forgatókönyvbe mindenki úgy érzi, hogy jogosultsága van beleszólni”. Ezeken kívül a művésznő szintén mesélt a gyerekkori, színfalak mögötti élményeiről, melyek édesanyjának köszönhetőek, aki a Barátok közt dramaturgja volt. Említett példákat a múltbéli sorozatokban való háttérbeli szerepéről is, sőt beszélt jövőbeli filmes terveiről, kiadókkal folytatott közös munkájáról is.

               Ez a Rendhagyó Irodalomóra rendkívül megragadó és inspiráló volt. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hiszen Kemény Zsófi egy igazán különleges, intelligens és magával ragadó személyiség, akivel nagyon kellemes és felemelő érzés volt beszélgetni.

OLVASNI JÓ.

 Olvasni jó.

Olvassunk Nobel-díjast.

2022-ben Annie Ernaux, francia írónő kapta az irodalmi Nobel-díjat.

A legrangosabb díjat (eszmei és anyagi értelemben is) a nóbelek között.

Miért az? Mert az irodalom a világ megismerésének a legjobb módja. (Esterházy Péter pontosabban és szebben fogalmazta meg...)

A Svéd Akadémia indoklása szerint a személyes gyökerek, az azoktól való elidegenedés és a kollektív emlékezet korlátainak bemutatása a meghatározó Annie Ernaux írásaiban.

A konkrét mű: Évek. A kritikusok szerint ez a fő műve. 2008-ban jelent meg a Gallimard kiadó gondozásában.

Az Évek Franciaország, a világ és a kortársak krónikája a 20. század második felében. Ernaux egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, de hangsúlyosabb a többes szám első személy használata. A mozaikos kép a narratriszból indulva egy kollektív emlékezési folyamatot hoz létre: a második világháború utáni Franciaország jelenik meg egy kislány életén keresztül. „Később, amikor visszaemlékeztünk az esti mese medvéjének jóságosan korholó hangjára, úgy éreztük, hogy elalvás előtt De Gaulle igazgatta el ágyunkon a takarót.” Nos, igen, máris érzem, nehézségbe botlottunk: vajon mindenki tudja ki volt De Gaulle? Milyen szerepet játszott a francia és az európai történelemben? Vajon miért magától értetődő ez a mondat egy francia számára? 

Ez a többes szám első személy – amelyhez a kiindulópontot mindig egy fénykép adja, amelyen a főhősnő látható valamely életkorában, valahol, valamely fontosnak vélt és megörökített pillanatban – nagyon különös szöveget hoz létre. A korabeli francia ember emlékezetét, amely a sajátja, de nem csak a sajátja, hiszen a szövegben közösen átélt évekről, eseményekről, mindennapokról ír: mit lehetett és mit nem lehetett, milyen volt kisfiúnak vagy kislánynak lenni (A történeten végigvonul egy erős feminista filozófia.) („A fiúkat és a lányokat mindig mindenütt szétválasztották. A fiúk, ezek a hangos, soha nem síró lények, mindig dobálóztak valamivel, kaviccsal, vadgesztenyével, petárdával, keményre gyúrt hógolyóval, káromkodtak...[...] A lányoknak, akik féltek tőlük, nem volt szabad utánozniuk őket, és békés játékokat kellett választaniuk, körtáncot, ugróiskolát.”) Milyenek voltak a felnőttek, hogyan emlékeztek a háborúra, aztán hogyan kopott ez el, milyen volt egy egyszerű hétköznap, és különösen egy családi körben eltöltött vasárnap, amelynek az emléke megszépítette a hétfőt. A történet 2006-ig kíséri az egyén és a közösség (egyes szám harmadik és többes szám első személy) életét, hogyan változott Franciaország. („Egy nyári napon arra ébredtünk, hogy a Szovjetunióban, amelyről már meg is feledkeztünk, sztálinista veteránok sikertelen államcsínyt hajtottak végre.”)

Hogyan változtak az eszmék: az egzisztencializmustól a feminizmusig és hogyan változott a társadalom: a fogyasztói társadalomtól a digitálisig. („A bevásárlóközpont, a benne lévő hipermarkettel és üzletsorokkal az élet központi színtere lett, ahol vég nélkül gyönyörködhettünk a tárgyakban, és szemlélődésünk nyugodt, erőszakmentes légkörét kigyúrt biztonsági őrök védelmezték. [...] Az embereket nem a birtoklási vágy hajtotta, amikor a Zara- és a H&M – üzletek polcait fürkészték; inkább azt az érzést keresték, amelyhez a dolgok megszerzésével azonnal, erőlködés nélkül hozzájutottak: hogy többek, mint amik.”) 

És mindezt a már többször említett többes szám első személyben: MI ezt tettük. Mi ezt gondoltuk. Mi ezt utasítottuk el. Mi ezt szerettük. A különös az, hogy ebben a grammatikában mégis ott van az egyén, a szabad individuum.

Nos, ez a kollektív emlékezet – a szöveg kísérlete arra, hogy úgy létezhet ilyen, hogy közben az egyén markánsan megőrzi saját emlékeit – engem lenyűgözött. Jó volt látni Franciaországon és a franciákon keresztül Európa (és a világ) utóbbi hetven évét.

És egyben kíváncsivá is tett: vajon mi kell ahhoz, hogy egy nemzetnek legyen ilyen kollektív emlékezete? Van-e mindegyiknek? Mi lehet a „habarcs”, ami összetartja az egyén emlékezetét a közösségével?

„Az irodalom nem semleges. Ha csak szép irományokról, szép könyvekről beszélünk, akkor elfeledjük azt a hatalmat, amellyel az irodalom bír.” – mondta Annie Ernaux arról beszélve, hogy az irodalmi Nobel-díj egyszerre nagy megtiszteltetés és nagy felelősség.

A könyv a Magvető Kiadó gondozásában, Lőrinszky Ildikó fordításában, 2021-ben jelent meg.

Olvasni jó. – Tóth Krisztina: A majom szeme