Novellaelemző verseny

 December 4-én, délután rendeztük meg a Könyves első novellaelemző versenyét, ahol a résztvevők az alábbi novellát kapták.

Tóth Krisztina: Ő még csak negyven

Anyánk új szerelmének maximum egy hónapot adtunk. Az öcsém annyit se: az előző pasikat általában két hét alatt sikerült elüldöznünk. De ez az új elég elszántnak látszott, ráadásul jégkorongozott. Anyánk bukott a magas csávókra, az előző kettő se volt kicsi, ez az új jelölt pedig a két métert súrolta. Apánk csak százhetvenöt volt, és nem is ez volt vele a fő baj, hanem az, hogy piált. Nem akartuk, hogy megint rátelepedjen valaki a családra, és az utóbbi három évben sikerült is mindenkit kiutálnunk innen, aki anyánk közelébe merészkedett.

A legutolsó jelentkezőnél a közös horvátországi nyaralás előtt az öcsém vakbélgyulladást szimulált. A kettővel ezelőtti pasashoz pedig, aki valami zenész volt, egyszerűen nem szóltunk. Egy ideig próbálkozott, aztán köddé vált.

A jégkorongozó nehezebb esetnek látszott. Először is ajándékot hozott, mind a kettőnknek. Tudta, hogy az öcsém Billie Eilish-rajongó, úgyhogy neki egy pólót, nekem pedig egy menő sminkkészletet. Megköszöntük, de nem dőltünk be neki. Tudtuk, hogy ez csak a beetetés.

Eleinte csak a hétvégéket töltötte nálunk. Segített anyánknak zöldséget darabolni, amikor főzött. Még porszívózott is, amire az öcsém csak vágta a pofákat, hogy ez aztán már tényleg a megjátszás csúcsa. Azt mondta, hogy ez az új csávó veszélyesebb az összes eddiginél, és hogy ki kell puhatolnunk a gyenge pontjait.

Hamar észrevettük, hogy rendmániás. Anyánk elég laza ilyen szempontból, gyakran ledobálja a foteltámlára a ruháit, és nem zavarja, ha nincs rögtön ebéd után elmosogatva az edény. A jégkorongozó viszont pedáns rendben, élére hajtogatva rámolta be a cuccait a neki kiürített szekrénybe.

Ez volt az a pont, ahol lépnünk kellett. Nem hagyhattuk, hogy odaköltözzön hozzánk. Mindig fekete vagy sötétkék sportcipőt hordott, és szépen, párhuzamosan tette le őket az előszobánkban. Az öcsém egyenként összecserélte őket, és össze is kötözte az össze nem illő párokat a fűzőjüknél fogva. A csávó nem szólt semmit, ugyanúgy, mosolyogva jött meg este, és nem felemás cipő volt rajta. Radikálisabb módszert kellett találnunk. A tesóm lefröcskölte az állán nőtt pattanással a fürdőszobatükröt, és otthagyta a maszatot. Másnapra valaki letörölte, anyám pedig bejelentette, hogy Gergő, mert ez volt a jéghokis neve, elkíséri az öcsémet bőrgyógyászhoz, aki az osztálytársa volt gyerekkorában. Én vállat vontam, hogy az nem fog menni, mert kiskorút csak a gondviselője vihet orvoshoz, mire anyám csak mosolygott, hogy nem gond, ír majd egy meghatalmazást.

Úgy látszott, teljesen átállt az ellenség oldalára.

Szelíden, észrevétlenül.

Közeledett a szünidő. Meg kellett valahogy akadályoznunk, hogy együtt menjünk nyaralni. Egyik este, amikor Gergő nem volt otthon, leültünk komolyan beszélni anyánkkal. Elmagyaráztuk neki, hogy évek óta szeretnénk kutyát, de azt nem engedte nekünk. Ő viszont nem kérdezte meg tőlünk, hogy idehozhat-e a lakásba egy nagy, kétméteres csávót. Pedig ő is hullatja a szőrét, vigyorgott az öcsém, szokta látni a zuhanytálcában.

Anyánk először csak hallgatott, aztán azt mondta, ő attól ugyanannyira szeret bennünket, de meg kell értenünk, hogy ő még csak negyvenéves, nem élheti le az egész életét egyedül.

Akkor menjenek együtt nyaralni, mondtuk, mi addig elleszünk itthon egyedül.

Anyánk azt felelte, hogy egy tizenöt és egy tizenhárom éves gyerek nem maradhat egyedül egy egész hétre, és igyekszik valakit találni, aki vigyáz ránk, de sokkal jobban szeretné, ha mégis velük mennénk: Gergő hajlandó nekünk kibérelni egy teljesen külön bungalót.

Láttam az öcsémen, hogy ez tetszik neki. Nem valami nagy jellem, ha egy ócska külön bungalóval így ki lehet szúrni a szemét. Amikor este rákérdeztem, hogy mégis, miért nem tiltakozott, azt mondta, hogy akkor semmilyen programon nem kell majd részt vennünk, anyánk beéri majd azzal, hogy egyáltalán ott vagyunk. És Korfu különben sem rossz hely, nézegetett róla képeket a neten.

Aztán a múlt szerdán anyámék bejelentették este, hogy mégsem utazunk el Korfura. Hogy kicsit másképp alakul a nyár, mint tervezték, de biztosak benne, hogy így is nagyszerű közös programjaink lesznek.

Először azt hittük, sikerült Gergőt észhez térítenünk, és esetleg le is lép.

Kiderült, hogy nem erről van szó.

Anyánk rákos, és áttétei is vannak. Valami csövet fognak berakni a veséjébe, mert nem tud rendesen pisilni.

Gergő azt mondta, közösen kell átvészelnünk ezt a nehéz időszakot és támogatni anyánkat a gyógyulásban. És hogy anyánknak hamarosan ki fog hullani a haja.

Az öcsém nagyon szégyellte, amit korábban mondott.

A legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Gergő azt mondta, lesz kutyánk. Komolyan! Hétfőn megyünk érte a menhelyre, miután anyánkat bevittük a kórházba. Egész nyáron sétáltatjuk majd. Megtanítjuk mindenre, amit a kutyának tudnia kell.

 

Irodalmi adventi kalendárium 2023

 2023-ban is elkészült a Könyves Kálmán Gimnázium verses adventi kalendáriuma, mely az alábbi linken érhető el:

https://calendar.myadvent.net/?id=b3842lzc8sxnf41ejjlicrcgiz5dmfqr 

Örömteli ünnepvárást, elmélyülést Mindenkinek!

Olvasni jó!

Olvasni jó.

Bár nem mindig egyformán jó. Hol a történet miatt, hol a szerző miatt, hol a fordítás miatt, hol az időjárás miatt, hol a macska miatt, hol csak úgy...

Vannak nehéz könyvek, nehéz történetekkel, nehéz sorsokkal és a szembenézés, rádöbbenés kényszerével. Ami elöl megpróbálhatsz elbúlni, mint Jónás, de úgysem sikerülhet. Jobb, ha beleállsz.

Petra Rautiainen könyve, a Hamuba rajzolt föld  pont ilyen. Különös világba utaztat egy nagyon nehéz történelmi időszakban: Lappföldre a második világháború alatt és pár évvel utána. 

A két szálon és két idősíkon futó történet kétféle szövegvilágot is használ. Egyfelöl egy finn katona naplója visz minket a háború végi lappföldi világba és az ott lassan kirajzolódó, elképesztő emberi nyomorúságokba, gonoszságokba és bűnökbe. A másik szöveg egy tulajdonképpen krimiszerű történet a háború utáni időszakból, egy asszonyról, aki az eltűnt férjét keresi. Miközben az olvasó előtt fokozatosan felsejlenek mindkét történet részletei és lépésről lépésre összekapcsolódik a két történet, megismejük a világháborúból lassan kikerülő Finnország egy általánosan kevésbé ismert arcát, s közben egy picit betekintünk a számik titozatos és eltűnő világába.

A könyvnek valójában nincs főszereplője, hacsak maga a táj nem az. A környezet annyira meghatározza a benne mozgók minden pillanatát, életüknek minden mozzanatát, hogy képtelenség akár csak egy percre is megfelejtkezni róla. Egy idő után az egyébként nagyon nyomasztó történetet olvasva, az az ember benyomása, hogy ha nyugalmat, békét, szépséget akar látni, akkor el kell fordulnia az emberektől, mert közöttük ezekből semmit sem fog megtalálni. Csak a végtelen havas erdőkben, a fel-feltűnő rénszarvasokat figyelve, még akkor is, ha pusztító hideg van a fák között. Mert az a hideg messze nem olyan kegyetlen, mint az emberek ridegsége.

Bár a történet érdekes, a legnagyobb fordulatra elég hamar rá lehet jönni a nem túlságosan elrejtett utalásokból. A karakterek izgalmasak, mégis furcsa néha a viselkedésük. Logikátlanul vagy ellentmondásosan cselekszenek, aminek végülis nincs magyarázata vagy nincs dramaturgiai funkciója.

Ami az olvasást nehezíti, az egyrészt a nyelvből adódik. A nevek értelemszerűen finn és számi nevek, de egy magyar olvasónak beleteleik egy kis időbe, amíg rájön, ki kicsoda, vagy ki a fiú és ki a lány. De ez csak apró kellemetlenség, visszalapozni pedig mindig szabad.

A másik gond az olvasással már zavaróbb. A nyelvezet. Időnként nagyon darabos, töredezett a szöveg, funkciótlanul sok a tőmondat, mintha nem akarna beindulni a mesélés. Ami viszont a legrosszabb, az a fordítás helyenkénti érthetetlen minőségromlása: mintha a fordító nem találta volna a megfelelő szót egy-egy elem visszaadására és kétségeesésében a Google-fordítóhoz fordult.

Az eredeti minden bizonnyal jobb szövegvilágú lehet, hiszen 2021-ben a kötet a nemzetközi filmes szakmától elnyerte a Berlini Filmfesztivál Könyve elismerő címet.

Hangversenyre járni jó

    Soha életemben nem tanultam zenét, nem játszom hangszeren, az énekhangom pedig gyakorlatilag biológiai fegyver.
    De a zenét szeretem, a klasszikus zenét pedig különösen. Éppen ezért, amikor hallottam, hogy a MÜPA-ban november elsején Requiem-koncert lesz, azonnal felvillanyozódtam és szereztem jegyet (kis segítséggel).

    Előzetesen annyit tudtam, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus zenekara az énekkar kíséretével, Kovács János vezénylete alatt fog játszani . A műsoron két darab szerepelt, Orbán György 2003-ban komponált műve és Mozart halhatatlan klasszikusa  1791-ből.

    A koncert kezdete előtt egy órával az érdeklődők részt vehettek az ún. Előhangon, egy felvezető, rövid előadáson a Requiemkeről. Fazekas Gergely zenetörténész félórás előadásában beszélt a Mozart művét kísérő legendákról, a mű születésének tényleges körülményeiről, Orbán György művének születéséről, majd rátért a két alkotás hasonló és eltérő vonásaira. Érdekes és abszolút közérthető volt. 

    Nagyon megragadt bennem, amit a mesterember-szemléletről mondott a 18. századi zeneszerzőkkel kapcsolatban, és ahogy idekötötte Orbán György egy interjújának gyaluforgácsokról szóló részletét. Izgalmas volt az is, ahogy egy-egy motívumon keresztül összefűzte Händel, Mozart és Orbán alkotását. Tartalmas félóra volt.

    Mint mondtam, nem értek a zenéhez, de azt tudtam, a kortárs zene általában nem az én világom. Így ültem be a MÜPA hangversenytermébe tegnap este. 

    A hangverseny első felében Orbán György Requiemje szólalt meg. 

    Nem állítom, hogy innentől kezdve értem és szeretem a kortárs zenét, de egy kicsit úgy éreztem a végén, hogy beleshettem a függöny mögé. Ilyen is lehet a kortárs zene. Elvarázsolt a kórus minden "megszólalása" a fantasztikus dallamaival, a zenekar hol filmzenéket (a horrortól a musicalig), hol oratóriumokat idéző dallamaival, és nagyon érdekes volt, hogy a szokásostól eltérően itt egy férfi (bariton) és három női szólista énekelt (szoprán, mezzoszoprán és alt). Amikor vége volt, bevallom, nem a megnyugvás, inkább a zaklatottság érzése volt bennem, de furcsa módon, nem volt kellemetlen. 

    Külön érdekesség volt, hogy a szerző is jelen volt az előadáson, és bár hosszan kellett a karmasternek kérlelni őt, végül csak felment ő is a színpadra. Szép pillanat volt.

    Ezután következett Mozart.

    Mozart Requiemje azok között a művek között szerepel, amiket a legtöbbször hallgatok. Bárhol, bármikor, bárhányszor. Nagyon jó volt, hogy ez volt a porgramban a második. Egyrészt az ismeretlen után jött egy ismerős, másrészt a felzaklató után jött, amiről biztosan tudtam: feloldó lesz. 

    Fantasztikus volt. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy a zene, különösen a klasszikus zene arra született, hogy meghallgassák. Élőben. Az ott és akkor megismételhetetlensége kell a hatáshoz. Érezned kell, hogy a fejed bubjától a talpad közepéig járnak át a dallamok, benne vagy a zenében. Megjártuk tegnap este a poklot, a purgatóriumot, ahogy kell, és a megvátlás reményével álltunk fel a végén. Elképesztő élmény volt.

    Mert hangversenyre járni jó.

(A MÜPA elkövetkező időszakának programjait megtalálhatod itt.)

(Orbán György interjúja, ahol a forgácsról is szó esik itt található

    

Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Holt költők társasága

Átrium. 

Színházba járni jó. Különösen érdekes, ha ismerjük a történetet. Végül is, az ókori görögök is így voltak ezzel. 

Ki ne látta volna (akár többször is) az 1989-ben bemutatott Oscar-díjas Holt költők társasága című filmet. Kultfilm.  Idézni idéztek belőle: "Ó Kapitány, Kapitányom".

A történetet bizonyára sokan ismerik: egy konzervatív iskolába új tanár érkezik – irodalom tanár –, aki maga is itt végzett, de most a költészeten keresztül arra tanítja diákjait, hogy a szépségen és művészeten keresztül, annak segítségével találják meg önmagukat. És merjenek önmaguk lenni. Lássák meg a pillanat szépségét és megismételhetetlen voltát. Legyenek szabadok.

Az előadás nagyszerű volt. Különösen jó volt érzékelni a közönség feszült figyelmét: a színpadi cselekmény mellett nagyon hangsúlyos a szöveg. Sőt. És az Átrium nézőtere nem kicsi. Teltház volt. 

Most írhatnék arról, hogy mit mutatott meg a darab a társadalmi elvárásokból, a lehetséges tanár szerepekből. Mit a tanár felelősségéből. Mit a diákok sokszínű személyiségéből, és mit abból, ahogyan mind keresik önmagukat, miközben ólomsúllyal nehezedik rájuk a szüleik és a társadalom elvárása, hogy mintakövető polgárok legyenek.

De nem teszem.

Ezt a blogot úgyse olvassa senki.

Ma a színpadon újra láttam, hogy a John Keating csodát tesz. És azt is, hogy a rendszer bedarálja a John Keatingeket. És a csodát is. A diákokkal együtt.

Színházba járni jó. Az itt és most varázsa mámorító. És katartikus. Mint a Holt költők társasága.

Umberto Eco képeskönyve

    Általános iskola első osztályából emlékszem a matematikakönyvünkből egy feladattípusra. Volt egy "gép", amibe betettek egy számot, a végén kijött egy másik szám, és azt kellett kitalálni, vajon mi történt közben. Nem én voltam a legügyesebb ebben a feladatban, de izgalmas rejtvény volt számomra.

    Umberto Eco Leona királynő titokzatos tüze című könyve olvasásakor valami hasonló gondolat suhant át a fejemen: adott egy ember, akivel történik valami, és az eredmény egész más, mint a kiindulás volt. Mi történt vele? 

    A regény főhőse egy hatvan év körüli antikvárius, aki kómából ébredve kénytelen újra tabulni az egész életét. De nemcsak azt, hogyan kell fogat mosni, autót vezetni, vagy az unokáival játszani, de azt is, ki is ő valójában.

    Egyszerre izgalmas és rémületes kérdést fogalmaz meg a könyv: mitől leszek én ÉN? Az emlékeimtől? A tanult dolgaimtól? Az érzéseimtől? A kultúrától, amibe beleszülettem? Vagy attól a kultúrától, amit már magamtól tanultam hozzá? És mi van akkor, ha ezek egyik elveszik? Hova lett? Megtalálhatom újra? És ha megtaláltam, újra én leszek ÉN?

    A Leona királynő titokzatos tüze sokféle és sokrétű regény. Én-regény, mert azontúl, hogy a pszichológia egyik örök kérdését, az egyéniség mibenlétét boncolgatja, tele van önéletrajzi utalásokkal. 

    A szó metaforikus értelmében utaztató regény is, időben, térben és lélekben is megmozgatja az olvasót. 

    Mindezek mellett történelmi regényny is, mert a gyerekkori emlékek után kutató főhős az 1930-as évek Olaszországát idézi fel, főleg a mindennapokon és a diákkor jelenetein keresztül. 

    Lehetne még sorolni tovább a műfaji kategóriákat, de valahogy mégsem tudom egyikkel sem megragadni a lényegét ennek a könyvnek. Talán érzékeltetni tudja a összetettségét, ha megemlítem, hogy mennyire elképesztett a magyar fordítás színvonala. Barna Imre hihetetlen szép munkát végzett. Olaszul nem tudok, de ha csak arra gondolok, hogy a regény némelyik hosszú, féloldalas, vagy még hosszabb mondatában mennyi intertextuális utalás van, akkor nem tudok nem a legmélyebb tisztelettel szólni a regényről és a fordtásról is. 

    Csak egy kiragadott példa a sokból: 

    "Üres ugyanis nem volt a fejem, csak úgy kavarogtak benne a mások emlékei, egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, az emberélet útjának felén, magánosan, mélázó baktatással vánszorogva [...], Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát, Roccót és fivéreit, egyszer elmúlt régen éjfél, ekkor láttam meg az Ingát, a Comói-tó déli nyúlványát leszarták a legyek, [...], olaszok, testvérek, ti rabjai a földnek, [...] ó, Hold, hová vonulsz, oly szép vagy, állj, maradj velem, I am lost! - suttogta milady Róma harci árka fölött, a jobb szélről az első volt a sorban, La Mancha egyik falujában, dús fejét magas Palatinra hajtva, nyár, tenger s havasok közt jajong, busong a tájon egy perzselő februári délelőtt, és mindjárt este lesz, most rajtunk a sor [...], parázna, vérnősző barom, hajnalodom, ne kérdezd, kiért szól a tavalyi hó, [...], római nemtő, férfiuról szólj nékem, John Anderson, szívem, mint egy virág, olyan vagy, a csókodra szomjazom én, mert hí a citromok hona, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, micsoda nagyszerű dolog, amikor én írok önnek, haragot, istennő, zengd üde, mámoros ajakkal a szent harcot, a vezért, [...], téged magasztal füstben a kis herceg, kezdetben vala a föld, s ahogy megdermedett, elfújta a szél, Licht mehr Licht über alles, fényes a haja, holnapután bejöhetsz." (Európa kiadó, 2007) (Az aláhúzások tőlem vannak. Jó játék: ki mit ismer fel belőle?)

    Izgalmas könyv nemcsak a tartalma és a fordítás fenti is említett színvonala miatt, hanem azért, mert (ahogy néhol emlegetik is) Econak ez a műve egy képeskönyv (a borítón "képes regény"-nek nevezik), tele korabeli színes illusztrációkkal, plakátokkal, rajzokkal, amiknek az atmoszférateremtő hatása hihetetlenl erőteljesen érvényesül a regény egészében.

    Szép kihívás elolvasni. Nem azért, mert hosszú, hanem mert nem lehet közben nem gondolkodni: saját magamat vajon miből tudnám összerakni újra? Nekem mik azok az emlékeim, könyveim, fényképeim, amikkel újateremthetem magamat? És vajon újra tudnám magamat teremteni? Egyáltalán: akármám-e...?

Hannibál tanár úr

Színházba járni jó.  

HANNIBÁL TANÁR ÚR

Az Átrium Színház, a Kultúrbrigád és a KULT2 közös produkciója 

Színházba járni jó. Mert elvarázsol. Felemel. Megnevettet és megrendít. Jobbá tesz.

Pedig fáj.

Az előadás Móra Ferenc Hannibál feltámasztása című novelláját és ennek filmes adaptációját, pontosabban annak forgatókönyvét (Fábri Zoltán, Gyenes István, Szász Péter) jelöli meg alapjául.

A novella a két világháború között, a Horthy-korszak Magyarországán keletkezett.

A film 1956-ban.

Az előadás 2022-ben.

A Horthy-korszak Magyarországán a kultúra és az oktatás kiemelt szerepet játszott. A GDP 8-9 százalékáról indulva, Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége alatt a tíz százalékot is meghaladta. A miniszter humanista és európai gondolkodóként a kultúra felemelő voltát tartotta a legfontosabb erőnek a trianoni Magyarországon. Száz évvel később a GDP kevesebb, mint négy százaléka jut az oktatásra.

A történet: a tanításnak és emellett a tudománynak élő, egyszerű, őszinte és nagyon naiv tanárról szól: Nyúl Béla tanár úrról. Ír egy tanulmányt, amelyre senki sem kíváncsi, de amely egy véletlen folytán mégis reflektorfénybe kerül. Először hős lesz, majd nagyon gyorsan ellenség, sőt hazaáruló.

Hogy lehetséges ez? A harmincas évek Magyarországának jobbra sodródó politikai légköre, az egyre agresszívabb megnyilvánulások, az ellenségkeresés mindennapivá váló jelenléte új támadási felületet talál Nyúl Béla személyében. Mert végül is mindegy, ki az ellenség. A lényeg az, hogy őt gyűlölve közösségnek érezhessék magukat mások. A hangadó az az országgyűlési képviselő, aki egykor Nyúl Béla tanítványa volt, s akiről maga sem hitte, hogy valaha megtanul olvasni, aki kineveti "nevetséges fizetésből élő" tanárát, aki csak fölösleges valaminek tartja a kultúrát, a tudást, akinek pénze és hatalma van, aki bort iszik és vizet prédikál, aki erkölcstelen életet él, de ordítva hirdeti a hazafiságot, a "faj tisztaságát", az ősi erkölcsök erejét.

Nyúl Béla elbukik.

Mert ő az, aki támadható. Aki meghurcolható. Mert ő nem akar mást, csak tanítani. Aki nem tud más lenni, mint ami: tisztességes, őszinte, a humanista értékekért élő tanár.

Mucsi Zoltán lélegzetelállítóan formálja meg Nyúl Béla alakját. Még meg sem szólal, de testtartása, mozdulatai, tekintete már összeszorítják a szívünket: igen, a "nemzet napszámosa". S a többi színész is mind, mind nagyszerű játékával idézi meg a kort és hozza létre az azonnali konnotációt. Mert ilyen a jó színház: nem aktualizál, csak megteremti a gondolkodás lehetőségét. Megtiszteli és felemeli a nézőt.

Igen. Megint rólunk van szó. Itt és most. 2023. Magyarország.

Még ha fáj is.

Vidovszky György rendezése.

https://youtu.be/_TPM6VUMaJQ