Mohács 500

500 évvel ezelőtt véget ért a középkori Magyarország története. 

E sorsfordító pillanatra emlékezünk most 

az esemény jelentőségéhez méltó módon egy tanulmánnyal 

Barna Szilvia kolléganőnk jóvoltából.

"Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni."

(Brodarics István, 1526. augusztus 6.)

"Részt vettem a legszerencsétlenebb kimenetelű csa­tában. A mieink alig voltak húszezren, az ellenségnek kb. kétszázezer katonája volt, de ebből háborúra alkalmas mintegy nyolcvanezer. Nekünk kevés és rosszul felszerelt ágyúnk volt, az ellenség pedig kb. négyszáz ágyújával nagyobb erőt képviselt, mint másfajta erőit tekintve. Szétszórtak és megfutamítottak minket, szinte a teljes gyalog­ság odaveszett..."

(Brodarics István, 1526. szeptember 6.)

Mohács-problematikája

„Annál nagyobb tragédia nem érhet emberi közösséget, mint hogy lakóhelye tartósan hadszíntérré válik.” [1] Szakály Ferenc 1994. április 18-án, az MTA Történettudományi Intézetében elhangzott előadásában megfogalmazott gondolata jól alkalmazható a mohácsi vereség és az azt követő időszak értelmezésére. Az 1526. évi mohácsi csata ugyanis nem csupán katonai vereség volt, hanem egy hosszabb történeti folyamat meghatározó fordulópontja. A déli területek oszmán térnyerését követően, 1541-ben Buda is az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került, ami alapjaiban változtatta meg a Magyar Királyság politikai és katonai helyzetét.

A mohácsi vereség értelmezését évszázadokon át a nemzeti tragédia és hanyatlás képe határozta meg. Az újabb kutatások azonban rámutatnak, hogy az 1526-os események és következményeik nem magyarázhatók egyetlen okkal vagy politikai szereplő döntésével. A korszak megértéséhez figyelembe kell venni a Jagelló-kor politikai, katonai és gazdasági viszonyait, valamint az oszmán terjeszkedés és a nemzetközi helyzet összefüggéseit.

Az írás célja ezért a Mohácsot övező rögzült értelmezések árnyalása, valamint annak bemutatása, hogy milyen politikai, katonai, gazdasági és nemzetközi tényezők vezettek az 1526. évi vereséghez. Így Mohács nem önmagában álló eseményként, hanem egy hosszabb történeti folyamat meghatározó fordulópontjaként értelmezhető.

Jagelló Lajos és Nagy Szulejmán

A XIX. és XX. századi történetírás meglehetősen kedvezőtlenül ítélte meg a Jagellók szerepét, és gyakran őket tette felelőssé az ország hanyatlásáért, valamint a mohácsi vereségért. Eötvös József Magyarország 1514-ben című regénye is ezt a negatív képet erősítette. II. Ulászlót megtört, búskomor és Csehországba vágyódó uralkodóként ábrázolja: „Sohasem szenvedett a magyar nép többet, mint a Jagellonidák gyenge kormánya alatt. […] E szerencsétlen ország legboldogtalanabb lakója azonban, kérdésen kívül Ulászló maga volt…” [2]

A XX-XXI. század történetírása azonban egyre inkább árnyalja ezt a képet. Kubinyi András 1991-ben megjelent munkája fontos fordulópontot jelentett a Jagelló-kor kutatásában. Az újabb megközelítések szerint II. Ulászló nem egyszerűen a „dobzse, dobzse” király volt, hanem a béke megőrzésére és a háborús konfliktusok elkerülésére törekedett.[3] Ez sokkal inkább óvatos diplomáciára, mintsem gyengeségre utal. A Jagelló-dinasztia diplomáciai törekvéseit jól példázza az 1515-ben létrejött Habsburg–Jagelló házassági szerződés. Ennek értelmében II. Ulászló fia, a trónörökös II. Lajos, Habsburg Máriával, I. Miksa unokájával és I. Ferdinánd húgával jegyezte el magát. II. Ulászló leánya, Jagelló Anna pedig Habsburg Ferdinánd főherceghez – ennek meghiúsulása esetén magához I. Miksához – ment volna feleségül. A megállapodás jól mutatja, hogy a Jagellók nemzetközi kapcsolatokban való jártassága és diplomáciai mozgástere jóval összetettebb volt annál, mint amit a későbbi, negatív történeti sztereotípiák sugallnak.

Hasonlóan árnyaltabban ítélhető meg II. Lajos szerepe is. Fiatalságát az utókor gyakran gyengeségként és befolyásolhatóságként értelmezte, holott helyzete sok tekintetben édesapjáéhoz hasonló volt. A király 1526-ban tisztában volt az oszmán haderő jelentette veszéllyel, ezért a magyar sereg mozgósítása és a mohácsi ütközet vállalása sem tekinthető pusztán meggondolatlan döntésnek. A Jagellók lehetőségeit ugyanakkor jelentősen korlátozták az ország belső politikai viszonyai és az Oszmán Birodalom katonai fölénye.

1516. március 13-án elhunyt a hatvanéves II. Ulászló (1490–1516), Magyarország és Csehország királya. Trónját tízéves fia, Jagelló Lajos örökölte, aki II. Lajos néven uralkodott. Fiatalkora miatt már trónra lépésekor kérdésessé vált a királyi hatalom gyakorlása. II. Ulászló korábban I. Miksát, a Német-római Birodalom császárát és I. Zsigmond lengyel királyt jelölte fia gyámjául Szapolyai Jánossal szemben, ami az idegen és egyes főúri csoportok befolyásának erősödését vetítette előre.[4] Az 1516 áprilisi országgyűlésen nem sikerült megegyezni a gyámság kérdésében, ezért II. Lajost nagykorúvá nyilvánították, mellé pedig évente választandó ügyvivő tanácsot állítottak. Bár ez biztosította az uralkodói hatalom folytonosságát, a tényleges kormányzásban továbbra is jelentős szerep jutott a körülötte kialakult politikai csoportoknak.

1520 őszén meghalt I. Szelim oszmán szultán (1512–1520), akit huszonhat éves fia, Szulejmán követett a trónon. Az új uralkodó kezdetben békésebb természetűnek tűnt elődjénél, ezért a magyar vezetés nem feltétlenül számított azonnali támadásra. Szakály Ferenc szerint ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Magyarország nem tulajdonított kellő jelentőséget Szulejmán békeajánlatának. Trónra lépésekor még érvényben volt az 1519-ben megkötött fegyverszünet, amelynek meghosszabbításáról a szultán követe 1520 novemberében érkezett Budára tárgyalni.[5]

A diplomáciai egyeztetéssel párhuzamosan azonban az oszmán udvarban már megkezdődött egy újabb hadjárat előkészítése. Szulejmán számára fontos volt uralkodói és katonai rátermettségének bizonyítása, ezért a díván tanácskozásain hamar felmerült egy európai hadjárat lehetősége.[6] Míg I. Szelim elsősorban keleti, muszlim államok ellen vezetett hadjáratokat, Szulejmán fokozatosan Európa felé fordította figyelmét. Ezzel az oszmán terjeszkedés új szakasza kezdődött.

Az európai expanzióban a Balkán, valamint a Száva és a Duna vidéke kiemelt stratégiai jelentőséggel bírt. Nándorfehérvár elfoglalása ezért fontos célkitűzéssé vált, amelyet később Rodosz, Bécs és a Földközi-tenger térségének meghódítására irányuló hadjáratok követtek. Szulejmán uralkodása alatt az Oszmán Birodalom jelentős területi és politikai expanziót hajtott végre, amelynek következtében az uralkodó a későbbi történeti emlékezetben egyik legjelentősebb hódítójaként maradt fenn.

A szultáni követ budai érkezése kezdetben nem váltott ki komolyabb riadalmat. A magyar udvar tudott a Szíria kormányzója által kirobbantott lázadásról, ezért úgy vélte, hogy Szulejmán figyelmét elsősorban a birodalom belső problémái kötik le. Emiatt a fegyverszünet meghosszabbítására sem adtak azonnali választ. A követ által közvetített üzenet pontos tartalma ugyanakkor nem teljesen egyértelmű. Egyes értelmezések szerint az oszmán fél szabad átvonulást kívánt biztosítani katonái számára Magyarország területén, mások szerint pedig adófizetési kötelezettséget követelt II. Lajostól.[7]

A budai udvar időt kívánt nyerni, és az európai keresztény uralkodók álláspontját is meg szerette volna ismerni. A válaszok megérkezése azonban időbe telt, ezért a szultáni követet végül visszatartották. Ez a korszak diplomáciai gyakorlatában nem számított teljesen rendkívüli eljárásnak.[8] A későbbi történeti értelmezések gyakran ezt az incidenst tekintették az 1521. évi oszmán hadjárat egyik közvetlen előzményének. A követ állítólagos megcsonkításáról is elterjedtek híresztelések, a horvát történetíró, Tubero azonban úgy vélte, hogy ezt a hírt maga Szulejmán terjeszthette, hogy indokot teremtsen a Magyar Királyság elleni támadáshoz.[9]

A követ visszatartása tehát hozzájárulhatott az 1521. évi hadjárat kialakulásához, az események azonban nem vezethetők vissza kizárólag erre a diplomáciai incidensre. Az oszmán támadás hátterében Szulejmán európai expanziós törekvései, a Magyar Királyság stratégiai jelentősége és a két állam korábbi konfliktusai egyaránt meghatározó szerepet játszottak.

 Az 1521-es hadjárat

A XVI. századi Magyar Királyságot kedvező természeti határok védték: északon a Kárpátok, délkeleten Erdély nehezen járható területei, délen pedig a Duna, a Száva, a Vaskapu és Nándorfehérvár biztosítottak természetes védelmi vonalat. A déli határvidék védelme ennek ellenére egyre nehezebbé vált, mivel az Oszmán Birodalom fokozatosan közeledett a Magyar Királyság területeihez.

Az 1521. évi oszmán hadikészülődés híre nem maradhatott sokáig rejtve a magyar udvar előtt. A magyar hírszerzés és a velencei jelentések révén a budai udvar rendszeresen értesülhetett a szultán terveiről és várható hadmozdulatairól. I. Szulejmán 1521. május 18-án indult el első magyarországi hadjáratára, amelynek egyik legfontosabb célpontja Nándorfehérvár volt. A belső politikai megosztottsággal küzdő Magyar Királyság azonban külső segítség nélkül nézett szembe a jól szervezett oszmán haderővel.

A hadjárat a magyar déli védelmi rendszer meggyengüléséhez vezetett. Az oszmán sereg július 7-én elfoglalta Szabácsot, majd Nándorfehérvár alá vonult. A vár ostromát Píri Mehmed nagyvezír kezdte meg, amelyhez később maga Szulejmán is csatlakozott. A mintegy 66 napig tartó ostrom végén, augusztus 29-én a védők feladták a várat. Nándorfehérvár elvesztése súlyos stratégiai csapást jelentett, hiszen a vár a Magyar Királyság déli védelmének egyik legfontosabb erőssége, valamint a Duna–Száva térségének kulcspontja volt.[10] Bár Szulejmán Buda elfoglalását ekkor még nem tudta megvalósítani, az oszmánok jelentős területeket szereztek, és tovább erősítették pozícióikat a déli határvidéken.

A katonai vereség következményeit tovább súlyosbította a Magyar Királyság nehéz pénzügyi helyzete. A királyi vezetés ezért reformokkal próbálta növelni az állam bevételeit és javítani a hadsereg finanszírozásának lehetőségeit. Az 1521. évi pénzreform során csökkentették az ezüstdénár súlyát és ezüsttartalmát, 1524-ben pedig újból megnyitották a kassai és budai kamarát, valamint több pénzverdét is. Ezek az intézkedések azonban csak korlátozottan tudták enyhíteni az ország pénzügyi nehézségeit, így a katonai védelem megerősítése továbbra is komoly akadályokba ütközött.

A politikai és pénzügyi nehézségek mellett azonban egyre világosabbá vált, hogy Magyarország önállóan aligha képes feltartóztatni az oszmán terjeszkedést. Éppen ezért különösen fontos lett volna a nyugati keresztény hatalmak támogatása. Erre azonban a nemzetközi politikai helyzet miatt csak korlátozottan lehetett számítani. A Habsburgok és Franciaország közötti rivalizálás, valamint a német-római császári címért folyó küzdelem jelentősen lekötötte a nyugati hatalmak figyelmét. A versengés I. Ferenc francia király és V. Károly Habsburg uralkodó között zajlott, végül az utóbbi uralkodó szerezte meg a császári címet 1530-ban. A keresztény Európa megosztottsága így tovább szűkítette a Magyar Királyság lehetőségeit az oszmán fenyegetéssel szemben.

        Miközben Magyarország a déli határ elvesztése és az európai segítség hiánya miatt egyre kiszolgáltatottabbá vált, Szulejmán más irányban is folytatta birodalma kiterjesztését. Következő nagy hadjárata nem Magyarország, hanem Rodosz ellen irányult. A johannita lovagrend központjának számító sziget stratégiai jelentősége elsősorban földrajzi helyzetéből fakadt. I. Szelim korábbi hódításai révén az Oszmán Birodalom megszerezte Szíriát és Egyiptomot, így a keleti Mediterráneum tengeri útvonalainak biztosítása egyre fontosabbá vált. [11] Rodosz közelsége az oszmán területekhez és Egyiptomhoz ezért komoly stratégiai előnyt jelentett volna a birodalom számára.[12]

Szulejmán 1522 márciusában megkezdte a Rodosz elleni hadjárat előkészítését, és még ugyanebben az évben sikerült elfoglalnia a szigetet. Az oszmán uralkodó figyelme ezt követően ismét Európa felé fordulhatott. A Magyar Királyság ellen azonban csak néhány évvel később indult újabb nagyszabású hadjárat. Az ország időközben sem tudta megszüntetni belső politikai és pénzügyi nehézségeit, miközben az oszmánok tovább erősítették katonai fölényüket. Mindezek a körülmények együttesen vezettek el az 1526. évi hadjárathoz, amelynek döntő ütközete augusztus 29-én, Mohácsnál zajlott le. 

Mohács

I. Szulejmán és kísérete 1526. április 23-án indult el Isztambulból. A gyakori esőzések miatt a Balkánon átvezető Szófia–Niš–Nándorfehérvár útvonal nehezen járhatóvá vált, ennek ellenére a szultáni sereg folytatta útját Magyarország felé. Nándorfehérvárhoz érkezve Ibrahim nagyvezír csatlakozott a hadsereghez a ruméliai hadtesttel, amely itt egyesült az anatóliai csapatokkal. A szultán július 10-én, Hunyadi János egykori győzelmének helyszínén tartotta meg a seregszemlét. Lufti pasa beszámolója rendkívül nagyszabású eseményként írja le a hadiszemlét:„(…) kihirdette a győzelmes hadseregnek, hogy hadiszemlét fog tartani. A hadrendező emírek (…) páncélt öltöttek fel; a győzedelmes seregben mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen fölszerelte magát. Ily módon a szerencsés hadsereg ezredként és csapatonként egy hétig vonult el a vezérek előtt.” [13]

      A leírás alapján egyértelműen jelentős létszámú és jól felszerelt haderő vonult fel Nándorfehérvárnál. Felmerül azonban a kérdés: mekkora lehetett valójában a szultáni hadsereg?

A korábbi történeti hagyomány gyakran rendkívül magas, akár 300 000 fős létszámról számolt be, amelynek alapját elsősorban a szökevények és az elkóborolt katonák túlzó becslései adhatták. A későbbi kutatások a források újbóli vizsgálatával jelentősen alacsonyabb számokat valószínűsítenek. B. Szabó János az Oszmán Birodalom haderejét 60 000–75 000 fő közé becsüli.[14] Pálffy Géza a kisegítő alakulatokkal együtt mintegy 80 000 főre teszi a szultáni sereg létszámát, és az oszmán győzelem egyik fontos tényezőjeként a szervezettséget, a technikai felszereltséget és a magyarokkal szembeni túlerőt emeli ki.[15] Polgár Balázs a ruméliai, az anatóliai és a szultáni hadtest együttes létszámát mintegy 60 000 főre becsüli.[16]

        B. Szabó János részletesebb számítása szerint a sereg létszámának meghatározásakor több különböző alakulatot is figyelembe kell venni. A zsoldlistán 11 439 fő szerepelt, ehhez mintegy 6000 janicsár, 5088 fős lovas gárda, 37 408 ruméliai szpáhi és 24 000 anatóliai lovas járult. A számok összeadásával 83 935 fő adódna, azonban a szpáhik esetében figyelembe kell venni azt a korabeli gyakorlatot, amely szerint tizedük otthon maradt birtokának védelmére.[17]

A pontos létszám tehát továbbra sem határozható meg teljes bizonyossággal, a különböző becslések azonban egyaránt arra utalnak, hogy a Magyar Királyságnak rendkívül jelentős, jól szervezett és felszerelt kontinentális haderővel kellett szembenéznie. 

Mekkora volt a magyar haderő valójában?

Az oszmán haderő létszámának bemutatása után érdemes megvizsgálni a vele szemben álló magyar sereg nagyságát és állapotát is. A Magyar Királyság haderejének teljes létszáma 1526-ban mintegy 30 000–40 000 főre becsülhető.[18] A korabeli elbeszélésekkel ellentétben a magyar haderő korántsem volt fejletlen, sőt a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadereje vonult fel Mohácsnál. Létszámbeli és pénzügyi hátránya azonban így is jelentős volt az oszmán sereggel szemben.

A királyi sereg gyülekezése 1526 nyarán kezdődött meg. Budáról július 20-án mintegy 4000 lovas és 3000 gyalogos indult dél felé, jelentős tüzérséggel. A csapatok között a pápa által felfogadott cseh zsoldosok is jelen voltak. Johannes Verzellius beszámolója szerint „sok úr volt a kíséretében, felszerelésük igen szép és gazdag”.[19] A királyi sereghez útközben további alakulatok csatlakoztak: Ercsinél Báthori András csapatai, Tolnánál pedig több főúri kontingens, köztük Szapolyai György, valamint lengyel és morva gyalogosok. Mire a sereg Bátára érkezett, Tomori Pál kalocsai érsek és a temesi ispán, Perényi Péter mintegy 5000–6000 lovassal már a Duna jobb partján várakozott.

A különböző források alapján azonban a magyar haderő pontos létszáma nem határozható meg teljes bizonyossággal. Brodarics István kancellár a csata előtt 24 000–25 000 főre becsülte a magyar hadakat, míg a pápai követek 27 000–30 000 fő közötti létszámról számoltak be. A források ugyanakkor nem csupán a létszámbeli különbségre, hanem a magyar hadsereg felszereltségének és felkészültségének problémáira is rámutatnak. Burgio pápai nuncius jelentése szerint a magyarokban megvolt a harci kedv és a bátorság, ugyanakkor súlyos hiányosságokkal kellett szembenézniük: „tüzérségük, hadvezéreik, hajóik, élelmiszerkészleteik, fegyverük nincsen”.[20]

Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy a magyar vezetés miért nem várt tovább az oszmán seregre, illetve miért vállalta a nyílt ütközetet. A döntés hátterében nem pusztán katonai megfontolások álltak. 1526-ra a déli országrészeket már hosszú ideje sújtotta az oszmánokkal folytatott állandó háborúskodás, ezért a magyar vezetés számára egyre nehezebbé vált a védekezés fenntartása.[21] A rendelkezésre álló erők és erőforrások korlátozottsága mellett attól is tartani lehetett, hogy a várakozás az oszmán hadsereg további erősödéséhez vezet. Ebben a helyzetben a magyar vezetés úgy ítélhette meg, hogy a nyílt ütközet vállalása nagyobb esélyt kínál az ország védelmére, mint a további várakozás.

A két haderő közötti különbség tehát nem egyszerűen a katonák számában mutatkozott meg. Az oszmánok jelentős létszámú, jól szervezett és tapasztalt hadsereggel érkeztek, míg a magyarok kisebb, nehezebben mozgósítható és pénzügyi nehézségekkel küzdő erőkkel próbálták felvenni velük a harcot. A mohácsi csata kimenetelének megértéséhez ezért nem elegendő pusztán a létszámokat összevetni, figyelembe kell venni a két hadsereg szervezettségét, felszereltségét, vezetését és a mögöttük álló állami erőforrásokat is. 

Valóban felkészületlen volt a magyar haderő?

Mohács kapcsán gyakran felmerül az az állítás, hogy a magyar haderő késve kezdte meg a felkészülést, és emiatt nem tudott megfelelő erőt felvonultatni az oszmán sereggel szemben. Ezt a megállapítást azonban érdemes árnyalni, hiszen a késői mozgósítás hátterében nem a magyar vezetés hanyagsága vagy felkészületlensége állt.

Az oszmán hadvezetés tudatosan igyekezett bizonytalanságban tartani ellenfeleit. A hadjáratokat rendszerint már ősszel meghirdették, a pontos célpontot azonban nem hozták nyilvánosságra. A hírszerzés és a félrevezető információk terjesztése révén több lehetséges hadszínteret is megjelöltek, így az ellenfelek számára nehéz volt megállapítani, hogy a következő évben pontosan melyik terület kerülhet veszélybe. Ez a stratégia különösen megnehezítette a magyar vezetés számára az időben történő teljes körű mozgósítást.[22]

        1526 tavaszán ezért még nem volt egyértelmű, hogy Szulejmán hadjáratának elsődleges célpontja a Magyar Királyság lesz. A helyzet csak június végére vált világossá. Antonio Giovanni da Burgio pápai követ június 24-én Jacopo Sadoleto pápai titkárnak küldött levelében már arról számolt be, hogy egy mintegy ötvenezer fős oszmán sereg érkezett Belgrádba, és a Száván hidat épített az átkeléshez:„A kalocsai érsek már arról értesít, hogy ötvenezernyi török sereg, mely rendszerint a szultán derékhada előtt szokott haladni, s annak útját egyengeti, Belgrádba érkezett, a Száván hidat vert, s most készül a folyón átkelni.” [23]

Ez a jelentés már egyértelműen jelezte, hogy a hadjárat közvetlenül Magyarországot fenyegeti. A magyar vezetés tehát nem egyszerűen késlekedett a mozgósítással, hanem az oszmán hadvezetés által fenntartott bizonytalanság miatt csak fokozatosan tudta meghatározni a szükséges katonai intézkedéseket. A teljes hadikészültség eléréséhez szükséges idő így részben az oszmánok tudatos információs politikájával is magyarázható. 

A csata

Az időjárási körülmények és a pontatlan híradások miatt még 1526. augusztus 29-én sem volt teljes bizonyossággal megállapítható, hogy sor kerül-e az ütközetre.[24] A csata eseményeiről elsősorban Brodarics István beszámolója alapján alkothatunk képet, amely azonban csak az ütközet egy részét mutatja be, ráadásul a kancellár saját nézőpontjából.

A harcok délután négy óra körül kezdődtek, amikor II. Lajos kiadta a támadásra vonatkozó parancsot. A trombiták megszólalását követően eldördültek az első ágyúk is. Ezek tüze azonban feltehetően nem okozott jelentős veszteséget az oszmánok első soraiban. Ennek oka lehetett a pontatlan célzás, illetve az is, hogy az oszmán csapatok olyan távolságban helyezkedtek el, amelyből a magyar tüzérség nem tudott hatékonyan tüzelni.[25]

A támadást a magyar sereg jobb szárnyán Batthyány Ferenc horvát bán könnyűlovassága indította meg a ruméliai hadtest ellen. Bár az oszmánok jelentős létszámfölényben voltak, Batthyány csapatai kezdetben sikeresen megfutamították az ellenfelet, akik saját tüzérségük mögé húzódtak vissza. Brodarics szerint ennek egyik lehetséges oka az lehetett, hogy Tomori Pál lefizette az oszmán tüzérségben szolgáló renegátokat, akik emiatt pontatlanul tüzeltek és lassabban töltötték újra ágyúikat. B. Szabó János azonban egy egyszerűbb magyarázatot is lehetségesnek tart: a tüzérek egyszerűen rosszul céloztak, és nincs szükség megvesztegetés feltételezésére.[26] A források ebben sem egységesek: Jacomo Zaratino, aki Batthyány jobb szárnyán harcolt, úgy emlékezett, hogy az oszmán ágyúk még nem álltak készen, míg a török források ennek ellenkezőjéről számolnak be.

A kezdeti siker hatására Tomori Pál újabb rohamot indított, azonban ekkorra az oszmán tüzérség rendezte sorait és megkezdte a heves ágyúzást. Brodarics szerint a magyar királyi hadtestet az oszmán tüzérség akadályozta az előrenyomulásban. A nehézlovasság ezért védettebb területre húzódott vissza, míg Dzselálzádé Musztafa beszámolója szerint a Duna felé vonultak. Közben Ibrahim pasa csapatai megtörték a horvát bán hadtestét, így a kezdetben sikeres magyar jobbszárny fokozatosan felbomlott.

A harcok ekkor újabb szakaszba léptek. Megérkezett az oszmán sereg következő nagyobb egysége, a ruméliai lovasság, amelynek élén maga I. Szulejmán is megjelent. Ezzel egy időben Perényi Péter csapatai az anatóliai hadtest ellen indítottak támadást. Lüfti pasa beszámolója szerint a magyar lovasság kezdetben sikeresen visszaszorította az anatóliaiakat, végül azonban az oszmán túlerő felülkerekedett.

II. Lajos ekkor nem a visszavonulást választotta, hanem megpróbálta összeszedni a balszárnyat, és újabb rohamra készült. A támadás célpontja maga a szultán lehetett. A magyar lovasság azonban elérte a szultánt védő szolakok gyűrűjét, akik feltartóztatták és szétverték a támadókat. A magyar sereg helyzete ekkor végleg összeomlott. A király zászlósa megfordította a zászlót, ezzel jelezve a visszavonulást. Szulejmán naplójának a csata leírását lezáró sora így szól: „Inhizám-i királ Laos láin.”[27]

II. Lajos néhány hívével megpróbált elmenekülni a csatatérről, azonban menekülése tragikus véget ért. Halálával nemcsak a mohácsi ütközet zárult le, hanem a középkori Magyar Királyság történetének is új, rendkívül bizonytalan szakasza kezdődött. 

Hogyan halt meg a király?

Az augusztus 29-i vereséget követően II. Lajos sorsa egy ideig bizonytalan maradt. A magyar túlélők és maga Szulejmán szultán is kerestette a királyt, miközben Habsburg Mária számára sem volt azonnal világos, hogy férje életben maradt-e. A későbbi források többsége a Csele-pataknál bekövetkezett balesetről számol be. Eszerint a király menekülés közben egy kisebb vízfolyáshoz érkezett, ahol lova megbokrosodott. Lajos a nehéz páncél miatt leesett a lóról, és a vízbe fulladt. A korabeli beszámolók ugyanakkor azt is jelzik, hogy egy ideig továbbra is élt a remény: „Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott.”[28]

        Mivel hetekig nem érkezett biztos hír az uralkodóról, Habsburg Mária Sárffy Miklóst és Czettritz Ulrik királyi kamarásokat küldte a keresésére. Ők végül egy sírhalom alatt találták meg Lajos holttestét.

A király halálának körülményeiről azonban más történetek is fennmaradtak. Szerémi György például hallomás alapján úgy tudta, hogy Szapolyai György ölte meg Lajost, majd a holttestet a mocsár közelében temette el.[29] Verancsics Antal évkönyvszerű beszámolója szerint viszont halászok rejtették el a király holttestét, hogy az oszmánok ne találják meg.[30] Ezeket az elbeszéléseket a későbbi kutatás nem tekinti egyenértékűnek a Csele-patakban történt balesetről szóló beszámolókkal, mégis jól mutatják, milyen bizonytalanság övezte az uralkodó halálát.

A fulladásos halál lehetőségét 1926-ban Kenyeres Balázs orvosszakértő is vizsgálta, és arra jutott, hogy Lajos halálát fulladás okozhatta. A történetet ugyanakkor gyakran megkérdőjelezték a király fizikai adottságaira hivatkozva. Ha azonban figyelembe vesszük a nehéz páncélzatot, a menekülés során fellépő kimerültséget és a megriadt ló szerepét, a baleset lehetősége korántsem tekinthető kizártnak.

A korabeli források többféle kifejezést használnak Mohácsra: pugna és proelium egyszerűen csatát vagy ütközetet jelent, a conflictus összecsapásra utal, míg a bellum háborút, a clades pedig vereséget, vészt vagy katasztrófát jelent. Brodarics István írásaiban jól megfigyelhető ennek a jelentésbeli változása. 1526 szeptemberében még elsősorban a conflictus, pugna és proelium kifejezéseket használta, később azonban egyre gyakrabban jelent meg a clades, vagyis a „vész” fogalma. 1527 novemberében már a clades Mohachiensis, azaz a „mohácsi vész” kifejezést alkalmazta.

Hasonló változás figyelhető meg Oláh Miklós műveiben is, aki 1531-től használta a clades kifejezést Moháccsal kapcsolatban, gyakran II. Lajos halálával összekapcsolva. A Habsburg udvar történetírói, így Caspar Ursinus Velius és Johannes Cuspinianus szintén többféle kifejezéssel illették az eseményt, többek között a clades, proelium és conflictus szavakkal.

A kifejezések változása jól érzékelteti, hogy Mohács jelentése nem volt kezdettől fogva egységes. A kortársak számára az esemény először egy súlyos katonai vereséget jelentett, amelynek értelmezése az idő múlásával fokozatosan kapcsolódott össze a király halálával, az ország válságával és végül a „mohácsi vész” emlékezetével.

 

Jegyzetek

[1] Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711. Magyarok Európában II. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990. 110.

[2] Eötvös József: Magyarország 1514-ben I. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 1952. 33.

[3] NEUMANN TIBOR - C.Tóth Norbert - Pálosfalvi Tamás (szerk.) : Két évszázad a sztereotípiák fogságában. Helyzetkép a Jagelló-kor kutatásáról. In: Fodor Pál- Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 2019.23.

[4] Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440—1711.MagyarokEurópában II. Budapest, Háttérlap-és könyvkiadó,1990.110

[5] FODOR PÁL: Szulejmán szultántól Jókai Mórig. Tanulmányok az oszmán-török hatalom szerkezetéről és a magyar- török érintkezésekről. Budapest, MTA Bölcsészettudomány kutatóközpont Történettudományi Intézet,2014. 11-25.

[6] SZAKÁLY FERENC: Virágkor és hanyatlás 1440—1711. MagyarokEurópában II. Budapest, Háttérlap-éskönyvkiadó,1990.110.

[7]  A török katonák átengedése az országon, nem volt újdonság. Perjési Géza szerint ez csak a budai udvar provokálás miatt volt.

[8] Lásd Bélay Barnabás esetét, II. Ulászló követe hét teljes esztendeig volt kényszerű vendég az Oszmán Birodalomban.

[9] B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, Corvina kiadó.2006. 20—25

[10] B. Szabó János: A mohácsi csata.. Budapest,Corvina kiadó. 2006.42—47.

[11] Ágoston Gábor: Európa és az oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014.32.

[12] Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában I. Akadémia Kiadó-Osiris Kiadó, Budapest,1996. 105.

[13] Katona Tamás (szerk.) : Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó. 1979. 372—373.

[14] B. Szabó János (2006) 114.

[15] Pálffy Géza: Mohács- fordulópont Magyarország és közép- Európa történetében In. Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt- Varga Bernadett (szerk.): " Nekünk mégis Mohács kell.. " II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Országos Széchényi Könyvtár. 2016.20.

[16] Polgár Balázs: Az 1526. évi mohácsi csata régészete: régi eredmények és újabb kutatás perspektívák. In.Fodor Pál- Varga Szabolcs (szerk.) (2019)

[17] B. Szabó János (2006) 146—148.

[18] Pálffy Géza: Mohács- fordulópont Magyarország és közép- Európa történetében In. Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt- Varga Bernadett (szerk.): " Nekünk mégis Mohács kell.. " II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Országos Széchényi Könyvtár. 2016.21.

[19] B. Szabó János: Mohács – régi kérdések, új válaszok. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2015.23.

[20] Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó, 1979. 189—208. (tavaszi levelek)

[21] B. Szabó János (2006)

[22] B. Szabó János - Farkas Gábor Farkas: Örök Mohács: szövegek és értelmezések. Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és emlékezet. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest. 2020.  19—75.

[23] B. Szabó János - Farkas Gábor Farkas: Örök Mohács: szövegek és értelmezések. Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és emlékezet. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest. 2020.  76.

[24] B. Szabó János: Mohács – régi kérdések, új válaszok. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2015.87.

[25] .Szabó János (2015) 106.

[26] Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt- Varga Bernadett (szerk.) 2016. 63.

[27] Katona Tamás (szerk.) : Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó. 1979.327. A mondat jelentése: „Az átkozott Lajos halála.”

[28] B. Szabó János (2006) 172.

[29] B. Szabó János (2006) 72—73.

[30] B. Szabó János (2006) 73.

Felhasznált irodalom és források:

Ágoston Gábor: Európa és az oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014.

B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, Corvina kiadó.2006.

B. Szabó János (szerk.): Mohács. Budapest, Osiris Kiadó,2006.

B. Szabó János: Mohács – régi kérdések, új válaszok. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2015.

B. Szabó János - Farkas Gábor Farkas: Örök Mohács: szövegek és értelmezések. Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és emlékezet. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest. 2020. 

Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt- Varga Bernadett (szerk.): " Nekünk mégis Mohács kell.. " II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Országos Széchényi Könyvtár. 2016

Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában I-II. Akadémia Kiadó-Osiris Kiadó, Budapest,1996.

Engel Pál-Kristó Gyula- Kubinyi András (szerk.): Magyarország története 1301—1526. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Eötvös József: Magyarország 1514-ben I. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 1952

Fodor Pál: Szulejmán szultántól Jókai Mórig. Tanulmányok az oszmán-török hatalom szerkezetéről és a magyar- török érintkezésekről. Budapest, MTA Bölcsészettudomány kutatóközpont Történettudományi Intézet,2014.

Fodor Pál- Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 2019.

Hazard H. W. (szerk.): The fourteenth and fifteenth centuries. 1975. Letöltés ideje: 2020.12.05. http://images.library.wisc.edu/History/EFacs/HistCrus/0001/0003/reference/history.crusthree.i0021.pdf

Katona Tamás (szerk.) : Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó. 1979.

Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Budapest, Gondolat,1981. 

Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440—1711.MagyarokEurópában II. Budapest, Háttérlap-és könyvkiadó,1990.

Szakály Ferenc: Pusztuló Magyarország.  Gazdasági és társadalmi változások a török hóditás árnyékában. Budapest, História MTA Történettudomány Intézet,1994.

Barna Szilvia

In memoriam Nádas Péter

"2026. augusztus 26-án reggel 8 órakor

gombosszegi otthonában elhunyt Nádas Péter."

11 szó, egyetlen mondat, egy rövid, szűkszavú hivatalos közlés. 

Mégis megállt tőle egy pillanatra minden. 

Visszakérdezel egyszer, kétszer. Nem lehet...

De a válasz mindig ugyanaz a 11 kemény szó.

Nádas Péter Kossuth- és József Attila-díjas író, drámaíró, esszéista volt. Első műve (A Biblia című regénye) 1967-ben jelent meg, 1979-től csak az írának és az írásból élt. Legismertebb alkotásai többek között az Egy családregény vége (1977), Emlékiratok könyve (1986), Az égi és a földi szerelemről (1999), Párhuzamos történetek (2005) stb. Utolsóként a Halott barátaim című kötet jelent meg tavaly novemberben.

Én egyetemista koromban olvastam először Nádast, az Egy családregény vége volt az első találkozásom vele. Későbbi "találkozásaink" közül nekem egy igen rövid műve lett a kedvencem, a 2016-ban megjelent Az élet sója című könyve. Karcsú kis kötetben furcsa, izgalmas szöveg valódi főszereplő és tulajdonképpen történet nélkül. (A blogon akkoriban írtunk is róla, ITT elolvashatod.)

Ő maga 2022-ben írt esszéjében így fogalmazott:
"A hivatás az én szóhasználatomban a tevékenységre való alkalmasságot jelenti, amit alapos gyakorlás és tanulmány előzött meg, és egy műhely vagy testület, valami olyasmi, mint a középkori kőművesek és kőfaragók közössége, a loge maçonnique vagy a Bauhütte valamilyen formában megerősített. Igen, az illető személy művelheti hivatását. Ez még akkor is így van, ha a szabad művészetek gyakorlására senki nem a szomszédjától kér engedélyt, és még a szeretőjére sem hallgat eléggé.

Valami olyasmi, aminek a görög antikvitás szerzői szerint tyché az egyik, techné a másik ingredienciája, a sorsom és a metódusom. Spirituális értelemben gratia vocationis, a lélek Isten vagy az istenek által adományozott hajlama, ma inkább adottságnak, képességnek mondanánk, ami a megajándékozottat valamelyest el is választja a többiektől. [...]

Szerzetesi munkában eltelt egy élet, de inkább azt szoktam róla mondani, hogy csaknem teljesen letöltöttem hosszú börtönbüntetésemet, és még barátokkal, kollegákkal is ritkán lehetett ilyesmiről szót váltani – olykor Mészöly Miklóssal, olykor Esterházy Péterrel. [...]

Minden áldott napon tárgyakkal dolgozom, de nem állítanám, hogy ne találkoztam volna a semmivel. Reggel nyolckor az asztalomnál ülök, kivételes esetekben hatkor, olykor hajnali négykor, mikor a rendházakban és a kolostorokban elhangzik az első matutinum. Délig biztosan fel nem állok. Nem eszem, nem iszom, telefonjaim ki vannak húzva a világból. Fiatalon kettőig, olykor háromig dolgoztam egyhuzamban. Elégedett lehet velem a rendfőnököm. Mármint a lelkiismeret, a tudattalan, a felettes én vagy a felelősség tudata, amelyek az elégedettségi viszonyokat hírből sem ismerik. Ami azt jelenti, az elégedetlenséget sem ismerik. [...]

Több mint hat évtizednyi munka, azaz a nyelv előtti és a nyelven túli létérzékelés különbségtételének tapasztalatával a múzsák tevékenységéről mindenesetre annyit mondhatok, hogy csók biztosan nincs. Se szájon, se homlokon. "*

Nádas Péter világszerte is ismert magyar író volt, akinek műveit számtalan nyelvre lefordították, munkásságát több külföldi irodalmi díjjal is elismerték, évek óta emlegették nevét a Nobel-díjjal kapcsolatban.

Ám ez az életmű ma reggel 8 órakor lezárult.

"...az árnyalat nem önmagában áll, 

hanem fény áll mögötte, 

a fény mögött pedig egy fényforrás."**

(Nádas Péter)

Most úgy érzi az ember, kicsit sötétebb van mint tegnap. 

És kissé fázunk is.

* A teljes cikk ITT olvasható.

** Forrás itt.

Nádas Péter bibliográfiáját megtalálod ITT.

A templom, amit úgy felújítottak és átadtak, hogy azóta is zárva van

Bélapátfalva közel húsz éve családi nyaralásunk állandó helyszíne. Minden nyáron egy hetet töltünk a Bél-kő lábánál, bejárjuk a környék különböző helyeit, de van egy biztos pont, ami soha sem maradhat el: az apátság. Gyalog vagy autóval, legalább egyszer (de inkább kétszer) elmegyünk az egykori ciszterci apátsági templomhoz és a monostor romjaihoz. A szerzetesek egykori lakhelyén (melyből mára csak a falak vonalai maradtak meg) most is csörgedezik egy forrás, amiből muszáj inni: finom, friss és bélapátfalvai. Nekünk ennyi elég is.

Az apátsági templomot évek óta nem lehetett látogatni, egy időben a monostor romjait sem, mivel nagyszabású feltárási és rekonstrukciós munkálatok folytak. Alig vártuk a befejezést, hogy végre megint látogatható legyen a terület és a templom. 

És végre megérkezett a hír: idén május 30-án Ternyák Csaba egri érsek megáldotta a felújított templomot, volt benne szentmise, felszentelték az oltárt, elhelyeztek ereklyét, vagyis úgy tűnt, a templom működik, ergó látogatható. A hírekben arról számoltak be, hogy: "A bélapátfalvai apátsági templom június 1-jétől megnyitja kapuit: óránként induló tárlatvezetéssel tekinthetik meg a látogatók." (Forrás itt!)

A hír gyorsan végigfutott a családon, nagy volt az öröm: végre megint bemehetünk a templomba! Nagyon régen fordult már elő utoljára, hogy erre lehetőség nyílt.

Egészen július 8-ig tartott az örömünk,  amikor is az alábbi rövid hírt olvastuk több internetes portálon is: "A nemrég átadott, bélapátfalvi apátsági templom, látogatóközpontja és múzeuma restaurálási munkák miatt határozatlan ideig nem fogad látogatókat." Egy picit összezavarodik ilyenkor az ember: most akkor készen van vagy sem? Ezek szerint nincs. Akkor mit ünnepeltek?

Mi azért továbbra is rendíthetetlenül szeretjük ezt a helyet, az apátságot és a romterületet, ezért ma felgyalogoltunk (vagy le, attól függ, honnan közelítesz). 

Ha a Horgásztó felöl, a szerpentinen érkezel, így tárul eléd az apátsági templom

Amikor felértünk (este 6 után), úgy tűnt, most legalább parkolójegyet nem szednek az autóval érkezőktől, amit korábban akkor is megtettek, amikor még a romterület sem volt látogatható. 

A monostor területe nagyon szépen rendbe van téve, bár a laikus szem nyilván nem sok különbséget lát a korábbiakhoz képest a szerzetesek egykori lakóhelyének romjain. Ami feltűnő, hogy két épület van most a romterület mellett, a korábbi hírek szerint ez lehet a látogató központ és a múzeum / kőtár, de ezek is zárva vannak. (Mivel vasárnap este 6 körül voltunk fent, azt nem tudom megítélni, egyébként mennyire lázasan folynak azok a bizonyos munkálatok, ami miatt a templomba nem lehet bemenni, de érdemes lenne felmenni hét közben és megnézni. Sok jelét nem látni, de ez persze nem jelent semmit.)

Az egyik, szépen rekonstruált melléképület, elején a jellegzetes festéssel

A templomba természetesen nem lehet bemenni, de csodálatosan szép kívülről: ha semmi más nem tűnne fel, akkor a korábbiakhoz képest sokkal világosabb falak, a szépen kialakított út, amin körbe lehet járni a templomot, mindenképpen szembetűnő. (Ezt már 1-2 éve is láttuk.) 

Az apátsági templom kisebb részletei

A templom elülső oldalán a béletes kapu díszítéseit szépen restaurálták és / vagy kiegészítették, és egészen máshogy érvényesül most a ciszterci építkezés egyik jellegzetessége: a vörös csíkozás a főbejárat oldalán.

Restaurált oszlopfők és a szépen érvényesülő csíkozás a főbejárat körül

Vagyis Bélapátfalva hozza a kötelezőt. 

Nem is lenne semmi gond azzal, hogy egyelőre nem látogatható a templom, ha nem haragozták volna be akkora nagy csinadrattával az ellenkezőjét. 

Ennyi a tájékoztatás, de az minden létező felületen olvasható. Sokat nem ér vele az ember.

Ami igazán elszomorító, hogy eddig volt egy dátum, amikorra a befejezést ígérték, de most még csak tippelni sem lehet, mikor lehet végre megcsodálni magát a templomot is. 

Pedig nagyon szeretnén. 

Még az idegenvezetéshez sem ragaszkodnék, csak hadd menjek már be végre!

A monostor romai felöl így néz ki a szépen felújított apátsági templom

A templom homlokzati része (Ennek a fotónak a forrása: itt!)

[Ha a templom története, építészete érdekel, itt olvashatsz róla részletesebben!]

Frissítés!!!

Kedd (július 21.) 10:57. Gondoltam, feljövök és a rekonstrukciót végző munkásoktól megkérdezem, mikor lehet majd bemenni. Nos, nem volt kitől megkérdezni. Munkálatoknak semmi nyoma, csak pár turista sétál a kerengőben, iszik a forrás csodásan hűs vízéből és sajnálkozik, hogy nem tud megnézni semmit. Pedig van, aki Kőszegről jött idáig csak ezért. Nos mi mást tehetnénk: várunk. Hátha másodszorra tényleg sikerül megnyitni a templomot.

A Könyves és a magyar irodalom OKTV 2025/2026

 Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny a versenyek versenye a gimnazisták és tanáraik számára. A 2025/26-os tanév sikereiről az eredményesen szereplő diák (Szirányi Hanna, 12. D) és tanára (dr. Balog Edit Otilia) osztja meg gondolatait.

Magyar irodalom OKTV a tanár szemszögéből

Egy szaktanár mindennapjainak üde színfoltja, ha olyan tanulókkal dolgozhat, akiknek az érdeklődése, képessége mellé szorgalom és valami nehezen körülírható készség, vonzódás társul egy tantárgy felé. Számomra (szinte) mindig ilyen az irodalom fakultáció.

A 2025/26-os tanévben három 12. évfolyamos diák [(Jánka Eszter 12. A, Porkoláb Nóra 12. A, Szirányi Hanna, 12. D)] vállalta az irodalom OKTV első fordulójának novemberi megmérettetéseit. A felkészülés során egyrészt korábbi feladatlapokat oldottunk meg, másrészt tematikus ismétlést valósítottunk meg. A három dolgozat közül Szirányi Hannáé lett továbbküldhető.

Néhány hét múlva kiderült: Hanna pontszáma elegendő lett a második fordulóhoz, így újra dolgozni kezdtünk a minél jobb eredményért. Ebben a részben egy választott témából – jelen esetben Szabó Magda drámaírói munkásságából – kellett készülni. Az órák során három szöveget dolgoztunk fel, leginkább elemző beszélgetések során. Ezek az alkalmak számomra is lehetőséget adtak a hangos gondolkozásra, együttgondolkodásra. Talán a Macskák szerdája (1984) Csokonai-figurájának elemzése maradt meg bennem a legjobban. Öröm (volt) a közös munka.

Annak ellenére, hogy Hanna nem jutott be a döntőbe, a második körben körülbelül 10 helyet javított helyezésén, amivel hosszú idő óta ő az irodalom OKTV-n legjobb helyezést elért Könyves-diák.

Magyar irodalom OKTV a diák szemszögéből

Az idei tanévben életemben először (és utoljára) próbálhattam ki magam egy olyan szintű versenyen, mint az OKTV, ráadásul a kedvenc tantárgyamból, magyar irodalomból. A jelentkezés leadása után már az első fordulóba is rengeteg időt és gyakorlást fektettünk évfolyamtársaimmal (Porkoláb Nóra 12.A, Jánka Eszter 12.A) szaktanárunk, Balog Otilia tanárnő segítségével.

 Korábbi feladatlapok megoldásával gyakoroltunk életműveket, verselemzést, tanulmányoztuk az egyetemes irodalom korszakainak nagyjait, valamint készültünk a választott témánk szakszerű indoklására. Ez a folyamat nagyon izgalmas volt számomra, mivel az átlagosnál több irodalmat hozott a mindennapjaimba és nem mellesleg az érettségire való felkészülésben is hasznos volt, mind a szerzett és gyakorlott tudás, mind a vizsgahelyzet által. Az első fordulóra 2025 november 10.-én került sor az iskolánkban. Ez nehezebb volt bizonyos területeken, mint reméltem, de az átfogó felkészülésnek hála sikerült továbbküldenünk a feladatlapot. 

Nagy meglepetésemre és  szerencsémre elértem a megfelelő pontszámot, így továbbjutottam a második fordulóba. Ehhez a választott témámba, Szabó Magda drámaművészetébe kellett beleásni magunkat. A kijelölt három művön kívül a könyvtár szinte összes drámaelméleti művét tanulmányoztuk: a  szerkezettípusoktól egészen a történelmi háttér feltárásáig. Ezenfelül természetesen Szabó Magda életrajzát és munkásságát is jól meg kellett ismerni, a második forduló ugyanis egy, a választott témához kapcsolódó műveltségi feladatsorból és egy hosszú, elemző szövegalkotásból áll össze. 

A második fordulót 2026. február 3-án rendezték a Budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban. A feladatok megoldására összese 300 perc állt rendelkezésre, 60 perc a feladatsorra és 240 perc a szövegalkotásra. Sajnos itt már nem sikerült elegendő pontot szereznem a továbbjutáshoz, de nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogyan is folyik le egy ilyen verseny, valamint kipróbálni magam élesben, egy stresszes helyzetben. Innen is köszönöm a felkészítést és a lehetőséget és bátorítok mindenkit, próbálja ki magát! 

In memoriam Sebő Ferenc

Április 27-én, 79 éves korában meghalt Sebő Ferenc. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán építészként végzett 1970-ben, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi ágazatának zenetudományi szakán pedig 1989-ben szerzett diplomát.

"Székesfehérváron nőtt fel, ahol apja kereskedőként dolgozott. Első hangszerei – a zongora és a cselló – mellett egy német cserediáktól gitározni tanult. József Attila megzenésített verseivel kezdetben egyetemi társait szórakoztatta, duóban Halmos Bélával, akivel 1970-ben megalakította a Sebő-együttest. Berek Kati meghívására került a 25. Színházhoz zenei munkatársnak. Egy kínai színdarab zenei anyagához keresett ázsiai hangzású hangszert, amikor egy tiszaalpári tanyán rálelt a tekerőlantra és anak utolsó élő mesterére, Bársony Mihályra. Tőle, majd erdélyi útjain gyűjtötte azokat a népdalokat, amelyeket a historikus hangszeren adott elő az általa szervezett táncházakban, illetve olyan tévéműsorokban népszerűsítette az autentikus népzenét, mint a Cimbora, a Zenelánc, az Aprók Tánca." (Idézet a hvg.hu cikkéből. A teljes beszélgetés elérhető itt.

A legtöbbünk számára meghatározó volt alakja és hangja már az óvodától kezdve: tőle hallottuk először azokat a felejthetetlen szövegeket, dallamokat, amelyek olyan sokat jelentettek számunkra a későbbiekben is. Ha igaznak tartjuk Kányádi szavait, miszerint "A vers az, amit mondani kell", akkor igaz az is, hogy Sebő Ferenc hangja és dallamai azok, amiket hallani kell.

Így lesz.

Nyugodjon békében!

U.i.: Sebő Ferencre emlékezve teszem ide azt a linket és azt a videót, ami nekem a kedvencem. Ezt a József Attila-verset nem szoktam felolvasni, inkább megmutatom így, hiszen aligha tudnék hozzátenni bármit is a felolvasással:

József Attila: Rejtelmek 

A magyar költészet napján

    Április 11-e a magyar költészet napja, mert 1905-ben ezen a napon született József Attila. Ő tehát éppen ma lenne 121 éves.

    Ma, amikor eszembe jutott, milyen nap is van, azon kezdtem el gondolkodni, miért is olvasunk verseket. Miért szeretünk verseket olvasni? 

    A kérdés persze költői (milyen szép áthallás, nem?), hiszen erre mindenkinek más a válasza, sőt nekem is változó attól, függően, mit olvasok, mikor vagy miért.

    Részemről az egyik soha sem változó válasz: a nyelv csodája. Ami ebben a gyönyörű és fantasztikusan összetett magyar nyelvben megbúvik. Ezért olvasok Arany Jánost, Berzsenyi Dánielt, József Attilát, Ady Endrét, Kányádi Sándort, Áprily Lajost, Nemes Nagy Ágnest. 

    És még ki tudja ki mindenkit.

    Emlékszem még az első nagy rácsodálkozásaimra, amikor már kicsit nyiladozó értelemmel kezdtem olvasni. Ezért lesz nekem soha nem múló ledves költőm Arany János. A Toldit legalább ötször olvastam egymás után, annyira elvarázsolt. És ugyanezért soha nem múló kedvencem Ady vagy Kányádi. 

    Meg még ki tudja, ki mindenki.

   Aztán ott vannak azok, akiket azért szeretek olvasni, mert kihívás volt elmerülni a szövegeikben, megérteni vagy legalábbis megsejteni valamit a szövegelből. Még mindig izgalmas kaland, amikor József Attilát olvasok, vagy Nemes Nagy Ágnest. 

    Meg még ki tudja, ki mindenkit.

    Olvassatok verseket, mert verset olvasni jó, mert rólunk és nekünk szólnak. Mert segítenek megérteni a világot, saját magunkat. Mert néha az egyetlen vigasztalóink csak ők, a versek. Szóvel ezért olvassatok verseket. 

    Meg ki tudja még mi mindenért. 

    Mindenért. 

    Bármiért.

A mai napon két verset választottam: egy József Attilát és egy Áprily Lajost.