2021. április 30., péntek

Utolsó nap a Könyvesben

Kedves Végzősök!

    Amikor én voltam 12-es, a ballagás napján arról beszélgettünk a többiekkel, mennyivel jobb lenne akkor ballagni, amikor már túl vagyunk mindenen, nem nyomasztanak az előttünk álló kihívások. Ennek a különleges-furcsa évnek a végén nektek ez megadatik. Május 27-én és 28-án elballaghattok a Könyvesből, akkor már egy kicsit fellélegezve.

    De a mai nap akkor is az utolsó. Ha furcsán más is, mint szokott lenni, mégis az utolsó. Nem lesz több órád a Könyvesben, sem online, sem jelenléttel. Ennek ma vége van. 

    De olyan ez, mint egy jó könyv egyik izgalmas fejezete. A végére értél, de vár a következő. Csak lapoznod kell. Hát lapozzatok. 

    Legyen bennetek az átéltek minden öröme, szép emléke, de legyetek tele kíváncsisággal, izgalommal is a rátok váró kalandok miatt.

    Gratulálunk a középiskolai tanulmányaitok befejezéséhez, sok sikert kívánunk az érettségi időszakra, és azt, hogy mindenkinek teljesüljön minden továbbtanulási álma!

    Fogadjátok tőlünk szeretettel útravalóul minden Könyves-lakó nevében az alábbi kisfilmet!

Búcsúznak a Könyves-tanárok

A Könyves valamennyi lakosa nevében

Pusztai Ágnes

2021. április 23., péntek

Shakespeare és Cervantes. Vagy mégsem...?

    Az UNESCO 1995-ben április 23-át nemzetközi könyvnappá és a szerzői jogok napjává nyilvánította. Hogy miért pont ezt a napot? Mert évekig tartotta magát a legenda, hogy a világirodalom két klasszikus óriása, William Shakespeare és Miguel Cervantes 1616-ban ezen a napon halt meg. Időközben kiderült, hogy ez az állítás egyikükre sem igaz, de a világnap maradt ott, ahol volt.
    Cervantes Madridban halt meg, valóban 1616-ban, de egy nappal korábban, április 22-én, valószínűleg a temetése volt másnap. Sírját a trinitáriusok kolostorának templomában pár éve fedezték fel. Spanyolországban több évtizede hagyomány, hogy az író halálának évfordulóján, április 22-23-án megszakítás nélkül olvasnak fel a Don Quijotéból. Ugyancsak április 23-án adják át a spanyol nyelvű irodalom legrangosabb elismerését, a Cervantes-díjat is.
    Mi a helyzet az avoni hattyúval? Nos az ő halálának dátuma valóban április 23-ára van feljegyezve, csakhogy Angliában akkor még nem a Gergely-naptár szerint tartották számon a napokat, így az ő halálának dátuma valójában május 3.
    (További részleteket találhattok a Múlt-kor honlapján itt.)
Shakespeare és Cervantes

    Persze mindez bizonyos szempontból teljesen mellékes, legfeljebb érdekes. A lényeg az, amit az életművükkel hátrahagytak. Olvassuk őket, mert olvasni jó!

"Ha az erény a mértéked, s arra fordítod legfőbb gondodat, hogy erényesen cselekedjél, akkor nem lesz miért irigyelned a fejedelmeket és főurakat, mert a vért örököljük, de az erényt el kell érnünk, meg kell szereznünk, s az erénynek önmagában is van értéke, a vérnek pedig nincs." (Cervantes)

"Szüntelenül tartsd szem előtt, hogy ki vagy, legyen rá gondod, hogy megismerd magadat; ennél nehezebb el sem képzelhető. Ha ismered magadat, nem fuvalkodol fel, miként a béka, amikor nagyobb akart lenni, mint az ökör." (Cervantes)

"Minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát." (Shakespeare)

"Az öröm leghívebb szószólója: a csend. Alig volnék boldog, ha volna rá szavam." (Shakespeare)

Hogy egy kis vidámság is jussom erre a napra:

2021. április 22., csütörtök

"Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?"

A címben idézett mondat a Föld Napja mozgalom egyik jelmondata. A kezdeményezés 1970-ben az Egyesült Államokból indult, 1989-től pedig világméretűvé szélesedett a szervezet. Magyarország elsőként csatlakozott a felhíváshoz 1990-ben.


A magyar szervezet logója
A honlapjukon olvashatsz a szervezetről, ötleteket is találsz, ha tenni szeretnél valamit:

Ízelítő a honlap anyagából:
"Mit tehetsz Te? Sokat. Építs közösséget, zöldítsd környezetedet, ültess fát, termelj haszonnövényeket, komposztálj, éheztesd a kukát, szigetelj, közlekedj közösen, ne vásárolj csomagoltat, élj műanyagok nélkül, válts környezetbarát szerekre, félkész, kész helyett egyél friss hazait, egyél kevesebb állatit... ajándék a környezetnek, egészségednek. Minden héten. 
A Föld napja mára a legnagyobb önszerveződő környezeti megmozdulássá vált Magyarországon. 
Cselekvő ünnep, amely mindnyájunk jövőjéről szól. Kb. 9 évünk maradt a cselekvésre."
(Forrás: itt.)

Idén a karantén miatt a közös Könyveses ötletekre és megvalósításukra nincs módunk, de a fentieket megfontolva, tegyetek valamit ma. És holnap.... És holnapután...

“Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, 
még akkor is ültetnék egy almafát!”
(Luther Márton)

2021. április 17., szombat

Könyves-szövegek a magyar próza napja alkalmából 4. fejezet

A magyar próza napja alkalmából elkezdett sorozatunk ma elérkezett utolsó fejezetéhez. Az alábbiakban a győztes pályamunkát olvashatjátok. Szeretettel gratulálunk Filep Csillának (10.C), aki a Könyves idei novellapályázatán első helyezést ért el.


Rongyóc

    Futás közben lengeti a kezét, és én tehetetlenül vetődök ide-oda. Egyik pillanatban fölfele nézek, rögtön utána pedig a sáros pocsolyákat bámulhatom, aztán újra a szürke ég jön, és megint a föld. A fiú fut, de nem jókedvből, és nem szomorúságból. A vállai rázkódnak, nevet és sír is egyszerre. Cseppek hullanak rám, forróbbak, mint a legmelegebb nyári zápor. Csak rohan, szalad a vakvilágba. Forog a fejem, és ujjak szorítják a testemet. Ezt a kellemetlen, mégis, olyan megnyugtató érzést a kiskoromban éreztem utoljára.
    Amikor megszülettem, öltések adták nekem a körvonalat, régi szivacsok a lábakat amin járhatok, és két szép kerek gomb a szemeket amivel láthatok: egyik egy kék kabátról leszakadt, csillogó fémdarab, a másik sokkal kisebb, ennek a gazdája egy régi ing volt, a színe pedig a ködös égre emlékeztet. Anya elrontotta a tömést, ezért a végeredmény meglehetősen kiábrándító lett. Mégis, a fiú arca felragyogott amikor meglátott, és az én néma szívem is azt súgta, igen, őt szeretni tudom.
    - Legyen Rongyos- javasolta Anya. Norbi hevesen megrázta a fejét, és mivel magához szorított, én is vele pörögtem- Vagy Gombóc? Szerintem illene hozzá. Mint Gombóc Artúr. Ő is olyan, hát, dagi.
    Szóval így lettem én Rongyóc, a feslett konyharuhából készült maci, aki olyan kövér, hogy párnának is lehetne használni.
    A fiú mindenhová magával cipelt. A keze elég nagy volt ahhoz, hogy a fiókokat kihúzza, a kilincseket lenyomja, de engem nem tudott felfedezőútjaira mancsában vinni. Inkább maga mögött húzott a padlón. Ezért tapasztaltam meg első kézben minden púpot a szőnyegen, minden egyes fokát a lépcsőháznak, az összes elhagyott legó darabot. Amikor kiléptünk a bejárati ajtón, én voltam az, aki először kóstolta meg a járdán lévő pocsolyákat, és csúszott végig a jeges úton telente. És amikor futni indult! Kettesével vette a lépcsőket, és minden zökkenő kétszer olyan nagynak tűnt! Nem zavart, érte vállaltam a szakadásokat.
    Ha a ház előtt jobbra fordulsz, a következő sarkon a Merczel utcához érsz. Az elég kellemetlen hely, egész nap száguldoznak rajta az autók, és nagyon zajos. Ritkán is jártunk arra, túl forgalmas volt ahhoz, hogy kimenjünk az útra, és a járdán nem lehet annyira jól rohangálni, figyelni kell a biciklisekre, meg kerülgetni kell az idős néniket. Egyedül a sarkon volt egy mindenes bolt, oda szoktunk járni. Szívesen is jártunk oda, Marcsi néni szeretett minket, mert szerinte aranyosak voltunk, mi meg viszontszerettük Marcsi nénit, mert mindig adott Norbinak cukrot.
    Ha a másik irányban indulsz el, vörös téglaházak végtelen sorát találod. Ezek nem olyanok mint a belvárosban lévő ódivatú házak, ezeket nem lepi be a kipufogókból áradó fekete por vastag rétege, nem élnek elegáns, rohanó életet a lakói, nem ébrednek ébresztőórákra, hanem kicsik zsivajára. A mi házunkal szemben egy hatalmas platán fa állt, de néhány évvel a születésem után kivágták. Túl magas volt, magyarázták, az ágai elérték a kábeleket. Ez veszélyes, mert ki is gyulladhat. Nagyon büszke vagyok Norbira, hogy Anya elhadart magyarázatát megjegyezte. Ő is annak tűnt, abból ítélve, hogy később a szembe szomszédnak is elmagyarázta, amikor az épp a munkásokat figyelte.
    - Engem nem is zavarna, hogy kivágják- mondta az úr- De tudod, ez a platán már a gyerekkoromban is itt volt. A szüleimnél is idősebb. Annyi gond volt vele! Naponta össze kellett söpörni.
    -Tehát a bácsi egész életében itt élt?
    - Igen… Olyan mintha családtag lenne. Egy makacs, böszme, minden napot magának akaró rokon- Nézte szomorkásan a kivágott tuskót- Mond csak, te nem akarsz sokáig itt lakni?
    - Én? Dehogy.
    - Ezt már így eldöntötted? Hányadikos is vagy?- összeráncolta a homlokát- Iskolába jársz már egyáltalán?
    - Jövőre fogok! Viszontlátásra- Hadarta el, és elfutott, mert Norbi mindig mindenhova futott.
    Szóval ezután nem volt az utcánkban fa, de ez nem is baj, ugyanis pár tucat házzal később elkezdődik egy fal, ami nemsokára egy patak mellé ér. Természetesen ezt is vörös téglából építették. Akkoriban a mohákkal benőtt kövek messziről a fiú fölé magasodtak, noha most visszatekintve nehezen tudom elképzelni, hogy az én szivacs-memóriám nem csalódik-e ilyesmiben. Egyszerűen olyan elképzelhetetlen, Norbi valaha ilyen kicsi volt…
    A fal sok helyen hiányos. Túl sok huligán van erre, akik kirugdalják a helyükről a darabokat, és túl kevesen akik megjavítanák. Mára már össze sem vethető a régi kedves óriással, egy halom tégla maradt csak belőle. Senkit sem érdekel a sorsa, még Norbit sem. Pedig annyit jártunk ide amikor unatkoztunk! A tövében békák éltek. Norbi imádta kergetni őket. Mindig halk léptekkel óvakodott a hatalmas lapulevelek mellé, figyelmesen végigmérte a téglák közötti sötét bemélyedéseket, hirtelen lehajolt, és gyors mozdulattal elkapott egyet. Ha szerencséje volt, az ijedt állat nem ugrott ki a kezéből, de az esetek többségében mire felegyenesedett volna, már eltűnt a zöld tengerben. Marcsi néni szerint nem kellett volna kergetnie a békákat. Azt mondta, állatkínzás.
    Egy tavaszi délutánon megint elsétáltunk ide, vagyis, Norbi sétált, én szokás szerint a kezében fityegtem, amikor valami szokatlant találtunk. Ekkoriban már iskolába járt, és oda nem vihetett magával, ezért sokkal ritkábban akadt ideje rám. Befejezte már az aznapra feladott háziját, egész korán, a nap még kellően erősen sütött a békavadászathoz, és ezen kívül néhány napja esett, ezért biztosak voltunk benne, hogy sokat fogunk találni belőlük.
    Egyszer csak Norbi felkiáltott fájdalmában. A béka, amit megragadott, kicsusszant az ujjai között, és a fején landolt, pont a szemein. Onnan is elrugaszkodott, és míg Norbi ledöbbenve állt, az állat két ügyes ugrással a fal túlsó oldalán landolt. Mindketten megmerevedtünk amikor a túlsó oldalról szitkozódást hallottunk.
    - Békák potyognak az égből! A kacsák ki akarnak nyúvasztani, a békák meg megtanultak repülni? Mi az ördög pokla...- motyogta a férfi, ahogy felegyenesedett.
    Hosszú szürke szakállal találtuk szembe magunkat. A lobonc mögött egy ráncos arc is ült, mérges vonásokkal torzítva. Sötétzöld, kopott kabátot viselt, noha április eleje volt, és legfőképp, a fal csak a derekáig ért, ami azt jelentette, hogy az akkori Norbihoz képest egy óriás volt. Sosem láttunk még hozzá hasonló alakot arrafelé, márpedig egy ilyen alak minden környezetből kitűnt volna.
    - Mit művelsz, kölyök? Ezeket a dögöket kergeted?
    Norbi ijedten bólintott.
    - Mégis minek, he? Ők is csak állatok, mint mi. Békét akarnak.
    - Nem akarom bántani őket, csak érdekelnek. Szeretem nézni őket- A férfi felhorkant, és újra eltűnt a fal mögött.
    - Mit csinál itt a bácsi?- kérdezte kíváncsian a fiú- A kacsákat figyeli?
    - Meditálok. Mi a francot csinálnék itt szerinted?
    Norbi nem tudott erre mit válaszolni. A fal túloldalán egy sekély patak volt, de már évek óta alig csordogált benne valamicske víz. Kacsák végképp nem éltek benne.
    - A kacsákat tetszik keresni? Szerintem nem jönnek vissza, abba a tóba költözhettek. Egyébként, a tanárom szerint nem kacsáknak kéne hívni őket, hanem tőkésrécének. Az a tudományos nevük. Szóval- itt elakadt a mondanivalójában, de gyorsan folytatta is- Nem a kacsák, hanem a tőkésrécék elmentek innen.
    - Akkó’ tőkésrécék, a fenébe. Menj már innen- zárta le a beszélgetést a furcsa férfi.
    Nem állíthatom, hogy megtudtuk volna valamikor, mit csinált ott valójában az az ember, mert hogy kacsákra hiába várt ott, az egyszer biztos. De nem is foglalkoztunk vele sokat, ugyanis az élet valahogy hirtelen megváltozott.
    A változás lehet jó is, meg rossz is. Jó változás, kellemes meglepetés az, amikor Anya felhagyott a cigizéssel, vagy korán hazajött a munkából, jókedvű volt és nem veszekedett folyton. Vagy amikor este Norbi lehalászott egy könyvet a polcról, lefeküdt az ágyra, nagy komolyan rám nézett, majd nagy komolyan elkezdte kibetűzni a címet, és én tudtam, esti mesét fog olvasni nekünk. Rossz változás az az, amikor Norbi egyszer csak tovább marad az iskolában, Anya valamiért nem jön haza, majd reggel fejfájásra panaszkodik aztán az egész napot kiabálással és takarítással töltötte. Én nem láttam előre, a következő év szeptembere így megváltoztatná Norbit. A fiú sokáig az iskolában maradt délutánonként. Tehetséggondozás, indokolta meg az egyik tanár néni Anyának, aki csak megrántotta a vállát, és azt felelte, mittom én, majd otthagyta a nőt. A fiú, amikor sötétedés után hazajött, sugárzott a jókedvtől, még ha a mosolyát el is torzította a fáradtság, előhúzott a táskájából egy könyvet, és olvasni kezdett. Mivel ennyire boldognak tűnt, én nem bántam, hogy kevesebbet és kevesebbet foglalkozik velem. Azt is tudtam, nem kéne ennyire ragaszkodnia hozzám. Kinőtted azt a játékot, mondta Marcsi néni kedves mosollyal. Nőjjé’ már fel, vágta hozzá a furcsa kacsás ember. Minden nap sugárzott, okosodott, változott még Norbisabbra, nem tudtam eldönteni, ez jó meglepetés-e, vagy rossz.
    Aztán egy végzetes nap után már nem volt többé kérdés.
    Anya fáradt volt. Ezt biztosan tudtam, hallottam a polcomról abból, ahogy bevágta maga mögött az ajtót, ahogy kicsapta a hűtő ajtaját, majd mérgesen szitkozódott, és lerogyott a konyhai székre. Ideges volt és fáradt. Amikor Norbi hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, de nem foglalkozott velem, csak elővette a háziját és írta. Ő sem tűnt boldognak, újra és újra kiradírozta a sort amit írt, aztán hirtelen nagy erővel feketére satírozott egy szót, és a falhoz vágta a ceruzáját. Anya benyitott az ajtón a zajra.
    Na mármost, tudni kell, egyikőjük sem volt egy egyszerű ember. Mindketten megszállott módjára tudtak viselkedni, csökönyösen és nehézfejűen viselkedtek. Ha mérgesek voltak, vöröset láttak, és a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy hideg fejjel gondolkodjanak.
    Norbi felkapott engem, mielőtt könnyekkel küszködve kiviharzott volna a bejárati ajtón. A lépcsőházban még hallottuk, ahogy Anya magából kikelve ordított, hogy takarodjon vissza, és mit képzel magáról. Egy pillanatra visszanéztem, de a nőt, aki a lépcső tetején állt kivörösödött arccal, fújtatva, valóságos fúriaként, nem ismertem fel. A fiú kifutott az esőbe, kabátot nem hozott magával, ezért mire a falhoz ért, nyakig elázott. Az utca sötét volt, és kihalt, még a kacsás embernek sem hallottam a szitkozódását. Norbi tovább ment a fal mentén, átvágott a patak fölött átívelő hídon, és befutott a túlparton húzódó erdőbe.
    Ezek a fák az okai annak, hogy noha városban éltünk, mindig is közel voltunk a természethez. Csupán két kilométerre van, csupán húsz percnyire Norbi-léptekkel. Most eddig sem tartott elérni a levelek nyújtotta enyhe védelmet. Itt Norbi megállt, hogy kifújja magát, arcán elmosta a könnyeit az eső. A pulóverének ujjába törölte a kezét.
    - Hülye!- kiáltott fel.
    Belerúgott egy kavicsba. A kődarab egy fán koppant. Norbi könnyei újra kicsordultak.
    Nem tehettem semmit, csak lóghattam a kezében, és imádkozhattam, megnyugszik. Az egyik szemem a nagy rohanásban leszakadt. Bárcsak kinyúlhattam volna, hogy ölelésembe zárjam! Bár megvigasztalhattam volna! De ehelyett csak halott súlyként csüngtem a levegőben. Életemben először éreztem haszontalannak magam.
    Valamikor azon a napon Norbi hazament. Halkan elmotyogott egy bocsánatkérést az anyjának, aki amikor meglátta a vizes sáros fiát, sírva fakadt, odarohant hozzá és megölelte. Szabadkozott, könnyek között tett ígéretet, hogy sose fognak többé veszekedni, nem tesz ilyet soha, nem, nem, nem. Ezután valószínűleg megkísérelt vacsorát főzni, a tojás odakozmált, de így is csendben, keserűen megették. És Norbi, ahogy az elszenesedett koszt vakarta a serpenyő aljáról, azon merengett, hisz-e az anyjának, meg fog-e bocsájtani neki.
    Rám egyszer sem gondolt.
    Marcsi néni talált meg egy hét múlva, amikor kora reggel az erdő szélén kocogott el. Egyből megismert noha tetőtől talpig sár borított. Ő volt az első ember, aki napok óta először szemét vetette rám, és ki tudja, ha nem fut aznap arra, meddig hevertem volna az avarban. Hazavitt, kimosott. Megjavította a szakadásaimat, ügyesebben bánt a tűvel mint Norbi anyja. Új szemet is kaptam, egy sárga gombot egy lila förmedvényről. Aztán magával vitt a boltba, ahol megvárta, míg a fiú anyja legközelebb jött. Akkor kedves mosolyt varázsolt az arcára, kezébe nyomott, és boldogan közölte szerencsére megtalált.
    - Biztos nagyon kerestétek. Egy hete nem láttam Norbit, hogy van? Szegénykém biztos nagyon el lehet kenődve, annyira szereti ezt a macit! Bár lassan tényleg elfelejthetné, de akkor is, olyan rossz lett volna, ha ilyen vége van. Jaj, Szilvi, annyira örülök, hogy megtaláltam!
    - Aha- felelte a nő egykedvűen.
    Egyik kezével a pénztárcájáért nyúlt, a másikkal a cigaretták között kotorászott. Marcsi néni bepötyögte a gépbe a holmijait, majd kinyújtotta a kezét a pénzért. Norbi anyja elővett néhány bankjegyet, majd arcán enyhe meglepetéssel konstatálta, hogy az nem lesz elég. Kiforgatta a szütyőjét, a kabátja zsebét, de semmi. Felkapott egy zacskó almát, és gyors léptekkel visszatette a polcra.
    - Ejnye- jegyezte meg Marcsi néni- Miért pont azt? Tedd vissza a cigit, amúgy is jobb lesz neked nélküle.
    Ezen a nő szemlátomást felhúzta magát.
    - Add ezt!- csattant fel, és a pénztáros kezébe nyomta a pénzét. Engem a hóna alá csapott, és már egy szállal a kezében kiviharzott.
    Amikor Norbi meglátott, felragyogott az arca. De aztán felnézett az anyjára, és a képére fagyott a mosoly. Elvett engem tőle, és motyogva köszönetet mondott. Boldog voltam amikor kezébe vett, azt hittem, visszatérhetünk a régi időkhöz, a szép időkhöz, amikor én voltam a legjobb barátja és mindenhova együtt mentünk. De Norbi nem ültetett a párnájára, nem is nézett rám, hideg és érzéktelen szemekkel a szekrénye hátuljába gyömöszölt, ahová nem jut fény és mindig sötét van, és otthagyott.
    Nem emlékszem pontosan, hány évet töltöttem a ruhák alatt. Először mérges voltam. Haragudtam magamra, mert nem tudtam segíteni a fiúnak. Dühöngtem, Norbi miért nem hagyta, hogy segítsek neki, és gyűlöltem az anyját, mert azt hittem, miatta történt ez.
    Az első napokban reménykedtem, vissza fog térni értem. Nem hagyhat itt, gondoltam. El fog jönni, reménykedtem egy hét múlva. De ahogy a hetek hónapokká kerekedtek, és engem a szekrény sötétje ölelt körbe továbbra is, kételkedni kezdtem. Vajon mennyit jelentett Norbinak az idő amit együtt töltöttünk? Én mindig csak adtam, szeretetet, támogatást, barátságot, minden percemet. Csak természetes, hogy nem kértem érte semmit! Miért lett volna szükségem bármiféle kárpótlásra, miféle haszonra tennék szert?- gondoltam neheztelve. Nem kaptam választ a kéréseimre, de ahogy télből tavasz lett, és a madarak reggelente csicseregni kezdtek az ablak alatt, megértettem, soha nem is volt szükségem rá.
    Norbi és az anyja sokat veszekedtek akkoriban. Jelentéktelen dolgokon, fontosakon, iskolán és a jövőn.
    Amikor becsapódott a fiú mögött az ajtaja, én összerezzentem. Amikor az anyja nyerte a vitát, Norbi a bejárati ajtón viharzott ki, de ha a szobájába menekült, tudtam, hogy övé volt az utolsó szó. Lerogyott az ágyra és én, amikor meghallottam a rugó keserű nyögését, rögtön oda akartam rohanni hozzá, meg akartam vigasztalni- nem számít, mennyire akartam haragudni rá, amiért ide száműzött. Éjjel sokáig fennmaradt, tanult. Hallottam, ahogy a ceruzája serceg a lapon, és ha megerőltettem a szemem, még a lámpája fényét is a ruhák alá sikerült képzelnem. De nem értem el, tehetetlen voltam, tanácstalanul álltam ott, hogy segítsek neki, miképp bátorítsam. Norbi, el se tudod képzelni, mennyire szerettem volna ott lenni neked!
    Évekig bámultam a falat, és azon gondolkodtam, miért nem tudom elfelejteni a világot a zsúfolt dobozomon kívül. Hiszen vége, nem igaz? Az én időm lejárt. Elfelejtett, felnőtt, az álmait üldözi, többé nincs szükséged rám. Akárhogy akarnék segíteni neked, nem tehetek semmit, mert sosem fogsz újra értem jönni.
    De ez vagyok én. Ügyetlen öltések teremtettek, azért hogy szeresselek, megvigasztaljalak, várjak rád. Az idő nem számít. Elfejthetsz engem egész életedre, vagy eszedbe juthatok egy pillanat erejéig, amikor a cipődre ugrik egy béka, és neked bevillan egy kép a gyerekkorodból- nem számít. Mert ha csak egy röpke mosolyt csal az arcodra az az emlék, én boldog leszek.
    És nem, nem fogom feladni a reménykedést, hogy egyszer visszajössz. Te változol, messzi városokba mész, de én itt fogok lenni, a szekrényed aljába, ruhák alá temetve, mert te vagy a múltam, a jelenem, és jövőm.
    És most itt vagyunk. Valaki leemeli rólam a ruhákat. A lámpafény elvakít, ahogy egy óvatos kéz megfog, és a karjai közé szorít. Vállára lendíti a táskáját, még utoljára egyszer körülnéz az ócska szobájában, ami most kisebbnek tűnik, mint amikor legutóbb láttam. Finoman csukja be maga mögött az ajtót, megőrizve magában a pillanatot, de nem lassítva a folyamatot.
    - Indulok, Anya- mondja csendesen.
    A kopottas nappali is megváltozott. A bútorokat széttolták, és a szekrény tetejéről lekerült a bőrönd. A szoba közepén a széken egy nő kuporog. Csak a hátát látom. Nem néz fel az öléből, csak a válla enyhe rázkódásából tudom, hogy az arcán könnyek folynak.
    A fiú kilép a házból. Most fut, a táskája a hátának csapódik, és a kezében vagyok, ő meg sír. De nevet is ahogy végigszalad a darabokra hullott fal mentén, kacag, amikor a hídhoz ér. A világ megváltozott körülötte. Életemben először látok át a düledező falon, látom a lent csorgó patakot. Megnőtt. Más emberré vált, talán ha nem tudnám, kit látok, rá se ismernék, de legbelül önmaga maradt, ebben biztos vagyok. Ugyan az a kisfiú, aki békákat kergetett téglák közti résekben, aki idegenekkel csevegett fenntartások és akadályok nélkül, aki örökké rohant, mindenhova magával hurcolt, nem számított, mennyit cukkolták érte. Rég voltak azok az idők, évek teltek el, nem igaz, Norbi? És mégsem felejtettél el! Ideje újra megismerkednünk, mert mostantól veled maradok.
    Én Rongyóc vagyok, és te?

2021. április 16., péntek

Könyves-szövegek a magyar próza napja alkalmából 3. fejezet

 A Könyves idei novella-pályázatára érkezett művek közül ma a második helyezett munkát szeretnénk bemutatni nektek. A novella Velek Domonkos, 11. D osztályos diákunk munkája.

Ezúton is szeretettel gratulálunk Dominak a szép eredményhez!

Ahogy lejárnánk

– Jaj, ne aggódj kisfiam! Mi már évek óta arra készülünk, hogy pontosan tudjuk, hogy mikor jár majd le a mi időnk, emiatt nincs értelme sírnod – fordult a gyerek felé teljes testel a széken az anya, vigasztalta, mert a beszélgetés közben szépen csendben eleredtek a könnyei és összeroskadt. Nem az a fajta, aki elfojtaná az érzelmeit, de ez azért mégis szokatlan tőle, de persze közben érthető is, ilyen hét-nyolc éves forma kisgyerekként szörnyű lehet belegondolni abba, hogy egyszer anya és apa már nem lesznek ott körülötted.
Nem is tudod, hogy létezhet egyáltalán olyan, hogy felnősz és elköltözöl, ők pedig megöregednek, elmúlnak. Nem is érted. Az idősebb testvéreid is árulók, ha egyre kevesebb időt töltenek otthon. Most ráadásul egyenesen az jutott eszedbe, vagy arról szólt az asztalnál a beszélgetés, hogy addig öregednek majd a szülők, amíg meg nem halnak, és már látod is magad előtt őket ősz aggastyánként, bottal járva, hát úgy már egészen biztos, hogy nem tudnának futkározni veled az udvaron. Közben meg azt hallod valakitől, hogy ha ne adj isten, csak úgy, hirtelen, váratlanul meghalnának, akkor mi történne.
 Állj! Ez az egész téma olyan szörnyű, ha elalvás előtt unalmadban véletlen rágondolsz, már akkor is elpityeredsz. Tudod, mert tesztelted, mintha megnyomnának egy gombot és már folynak is a könnyeid. Hihetetlen, hogy a többiek ezt ilyen rezzenéstelen arccal bírják.
Azért persze nincs akkora baj, mindezek ellenére hamar megnyugszik a kisfiú, hisz az anyukájának, mikor azt mondja, hogy ők arra készülnek, hogy pontosan tudják, hogy mikor kell majd elmenniük. Annyira nem gondol bele ebbe az egészbe, nem játszadozik el komolyan a gondolattal, csak azt érti meg, hogy nincs semmi baj. Ha az anyukája azt mondja, hogy nem lesz semmi váratlan, kézben tartják a dolgokat, akkor bizonyára úgy is lesz. Elég egy ölelés, és minden rendben. Ez elsősorban nem megnyugtatja, hanem elfeledteti vele: jött, ment a gondolat. Persze este, mikor majd unatkozva forgolódik az ágyában, akkor biztosan be fog nyomódni az a gomb. Ráfordul véletlen.
Mindenesetre most még együtt ülnek öten az asztalnál, beszélgetnek. Ha el kell majd valahova menni, akkor beülnek a nagy családi autóba. A nap végén pedig majd hazaérkeznek újra a nagy családi házba. Minden szoba egy-egy külön világ, benézel, és ott éldegél valaki. Reggel felkelnek, elmennek az iskolába és kiülik az órák sorát, majd esznek, isznak, elmennek találkozni valakivel, sportolnak, újra tanulnak, olvasnak, ez mind csak egy nap. Minden nap ilyen.
Idilli a hangulat a házban mindig, de azt nem lehet mondani, hogy mindenki annyira jól érezné magát ott. A két idősebb testvér már mindenben a hibát látja, menne, ahogy tud, nem azért, mert nem szereti a családot – ilyenről szó sincs, ez egy szerető család –, inkább azért, mert már eljött az ideje.
 Tudni, hogy mikor jár le a te időd? Ez nagyon furcsán hangzik. A szülők arra készülnek, hogy pontosan tudják, hogy mikor kell majd elmenni. Ez mintha valami varázslat lenne, olyannak tűnt akkor az asztalnál. Az ott ülők nem is értették teljesen, hogy mit jelenthet, hogyan lehet erre egyáltalán készülni, hogy kell elképzelni, mi ez. Tényleg senki. Talán csak egy rögtönzött mondat, ami kiszaladt az anya száján? Félrebeszélt? Igazából nem is fontos. De Izgalmas elképzelni, hogy hogyan történhet az ilyen, hogy néz ki, ha valakik arra készülnek, hogy pontosan tudják, hogy mikor fognak meghalni, és sikerül is nekik. Ez csak egy kósza gondolat, egy ártatlan elképzelés.   


Ezek a testvérek tényleg nagy árulók, bár már senki sem érzi így – azért a legkisebb, aki hármasban maradt a szülőkkel, az pontosan tudja, hogy annak ellenére, hogy már képes szemet hunyni felette, még mindig nem oké csak úgy elköltözni.
Még ha azt nem is mondhatjuk, hogy nem oké, az bizonyos, hogy furcsa így minden. Furcsa beülni a nagy családi autóba, és elmenni bevásárolni. Venni négy tej helyett kettőt, csak egy csomag szeletelt sajtot. Persze a legrosszabbak mégis a zsömlék, azelőtt pontosan tudtad, hogy ki mennyit eszik meg, erre hatással volt minden: az illető aktuális hangulata, az időjárás, a csillagok állása, a tanulnivalók és a feladatok mennyisége, hogy ki mennyire fáradt el napközben, és nyilván elsősorban az, hogy mennyire frissek azok a bizonyos zsömlék. Fontos volt, hogy zsömle az legyen, akkor voltak a dolgok rendben.
 Most ilyen nincs, mindenki megeszik nagyjából másfelet, olyan öt-hat bőven elég lesz akkor, hiába az ezen való elmélkedés. Mehet hozzá két kakóscsiga meg három croissant. Ennyi kell csak.
Fizetsz, majd megfogod a kellemesen könnyű, de kellemetlenül terhes zacskót, elviszed a nagy családi kocsiig, és leteszed az anyósülésre. A csomagtartóban a fonott kosarak magányosan borulnak fel a hazafelé vezető úton.
 Megérkezel a nagy családi házba. Úgy érzed, mintha üres lenne minden. Persze sokszor kívántad régen, hogy bárcsak kiürülne gyakrabban az emelet, lenne egy kis csönd, csak te és a kis feleséged maradnátok, lenne végre pihenésed, de most mégis nagyon ijesztő tud így. Egy-egy tárgyról, szobáról, szituációról eszedbe jutnak a múlt emlékei, mintha a szüleidre, nagyszüleidre gondolnál vissza, nagyjából olyan. Érdekes. Te akkor csak mosolyogsz. Próbálod nem olyan közel engedni magadhoz az egészet, és ez sikerül is. Ez is csak egy pillanatnyi állapot, tudod. Olyasmi, mint amikor valaki rosszul énekel. Csak egy állapot, de nem következik belőle semmi, mindenen lehet javítani, csak higgadtan.
Azért egyre csak gondolkozol, nem hagy nyugodni téged valami: már nem vagyunk nagycsaládosok?
Akkor minek ez a ház, minek ez az autó? Főleg a WC-k, hat darab három emberre? Nincs ez így jól…
És tényleg. Neki ilyen problémái vannak, így éli meg. Üres szobák, minek akkor? Két emelet, minek? Ekkora konyha? Hát nem éri meg, ezzel még lesz dolga, de mennyi… át kell gondolni, meg kell egyezni, ki kell találni…
Az ősz hajszálak, a kopaszodás az nem zavarja, az akkor is megtörténne, ha mind együtt laknának még mindig. Sőt, lehet attól kezdett el őszülni, hogy valaha együtt laktak! Bele lehet ám ebbe szokni, abba is beleszoktak, hogy először csak ketten éltek. Vissza kell majd ahhoz is térni valahogy. Kell kezdeni egy új életet.
Ezt tudják mind a ketten, és beszélnek is róla, az ilyen nagy változásokról beszélni kell.


Ez a kis piros autó igazán hozzánőt már a családhoz. Elől a két szülő, a hátsó ülések közepéről elölre hajolva pedig a gyerek. Kényelmes, ilyen kiscsaládos hangulatú. Így hárman sokat ülnek együtt benne, mikor mennek haza az iskolából. Azt csak kocsival lehet, mert egy kis faluban laknak egy telken, ami egy zsákutca legvégében leledzik. Most még nincsenek, de lesznek majd állatok, hogy az unokák megtudják milyenek azok. Csak előbb legyenek unokák.
 Nem merik bevallani maguknak se teljesen, de minden porcikájukkal azt kívánják már a szülők, hogy csak kettesben maradjanak. Elkezdjenek csinálni olyan dolgokat, amiket az idősek csinálnak – öregek? –, sétálgatni, kapálgatni, nem tudják milyen az, de az biztos, hogy azzal már egyre inkább sejteni fogják, hogyan is történnek a dolgok a világban, hogy hogyan fejeződnek be, az út része az is. Ezt is megbeszélik. Megbeszélik, hogy hogyan tudnak majd felkészülni, fontos dolog.
De most még így hárman vannak, és bár már nagyon izgatottak kettejük újabb közös fejezete miatt, és várják, hogy belekezdjenek, közben valahol mégis élvezik azt, ahogy most van, és szeretik, hogy nincsenek még egyedül. Ennyi poronty és neveléssel eltöltött idő után kész gyerekjáték a legkisebbel, csupa szórakozás!
 Egyszer az anya, egyszer az apa vezet haza, az mindegy hogy ki, aki épp úgy érzi magában az erőt. Erő az van még bennük, de már nem olyanfajta erő, mint régen. Ennek másban van a forrása. Máshonnan kell majd táplálkoznia egy szülőnek, ha már nincsenek gyerekei, ez biztos. Jó, ha még akkor elkezdenek átállni, mikor még vannak, ha időben elkezdik ízlelgetni a lemenő napot. Ezt meg kell érteni, de még idő kell hozzá.
Utazol haza, délután van, száguldotok a sztrádán, valami hegység vagy akármi, most legyen az, a jobb kezed felől látszódik a távolban, elhallattok, elsuhantok mellette, nem fontos. Most az anyósülésen ülsz, valami zaj van, az nem lehet a motor, ez a kocsi új, bár igaz, kiscsaládos, de nem berreg, talán az út lehet. Nem keresed a forrását, most minden jó, minden szép. Érzed, hogy minden egyes nappal közelebb kerülsz ahhoz, hogy pontosan tudd majd egyszer, hogy mikor jár le a te időd. Egy kicsit még feszült vagy néha, ha rágondolsz, de tudod, hogy csak amiatt érzel így, mert még van dolgod, sok dolgod ebben az életben. Egy gyereked még fel sem nőtt! Még nincsenek is unokáid! Emiatt még olyan távolinak, annyira idegennek tűnik az, hogy egy reggelen csak úgy felébredj, és tudd, hogy ez az utolsó nap, és hogy ne legyél ettől teljesen kétségbeesett, hanem boldogsággal fogadd, elégedettséggel.
Ennek tudatában is csak az tartja benned a lelket, hogy ezt az egészet nem egyedül kell majd végigcsinálnod, nem leszel magányos, amikor eljön az idő, meg fogod majd tudni osztani ezt az egész érzést valakivel – azzal, akivel csaknem az egész életedet leélted, aki ha balra nézel, már egészen kopasz, ahol van haja, ott is csak ősz, akinek a keze már ráncos és öregecske. Szereted ezt az embert. Szereted, de persze mindig is érezted, de nem akarsz ezen gondolkodni többet, ezért szívesebben hessegeted el, de érezted, hogy egy kicsit felszínesebben éli meg a dolgokat ő, nem szánja rá az időt. Férfiból van, szóval úgy érzelmileg. Csak ne legyen ez hatással majd az utolsó napra! Nehogy az legyen, hogy szegény csak lohol az élet után, lohol utánad, és a végén nem tudja behozni a lemaradását! Ránézel, ahogy boldogan, félmosollyal vezeti ezt a kis piros autót, ami teljesen összenőtt már a családdal, és elégedetten válaszol a fia kérdéseire. A lemenő nap megvilágítja az arcát. Jaj, ne… Csak nehogy az legyen, hogy nem lesz készen még akkor. Segíteni kell neki, ketten kell csinálnotok mindent, és akkor nem lesz úgy. Egyek vagytok. Szereted ezt az embert. Ez a feladatod is.


Unokázni kell. Jönnek a gyerekek néha, leteszik a kicsiket és elmennek a dolgukra, persze van, amikor maradnak, de nem jellemző, általában menniük kell. Ez a telek egy tökéletes hely az ilyen kicsike unokáknak. Van kutya, macska, tyúk, minden egyéb állat, amit sikerült odaszállítani, és érdemes tartani. Ló például az nincsen egyelőre, de majd egyszer lesz, de azt már nem ide kéne hozni, így megismerik, hogy milyenek az állatok. Majd kitalálják, hogy csinálják. Szerencsére lovak nélkül is jól érzik magukat a gyerekek, nem is gondolnak arra, hogy itt lehetnének lovak, miért is tennék. Mindegyikőjüknek szereztek egy-egy kisteknőst. Elfektették a traktorkereket, amit az erdőből hazafele sétálva találtak, és magunk előtt gurítva vittek az úton. Vizet engedtek bele, abba rakták a teknősöket. Így most saras az egész helyük, de úgy tűnik, azt szeretik.
Ételeket főznek mindennap, ha van vendég, ha nincs, de inkább van. Elmennek bevásárolni, a hűtőszekrény mindig tele van finomságokkal, olyanokkal, amit senki nem fog megenni, de hát sohase lehessen tudni, jobb az, ha ott van, abban a hatalmas hűtőszekrényben.
Barkácsolnak, fúrnak, faragnak, nem csak kis dolgokat, mint a madáretető, hanem nagyokat is, ők építették fel a telken álló három házikóból a két kisebbet, így most lett egy nagyobb konyha. Ültettek fákat, azok hatalmasra nőttek már, szép árnyékot vetnek az udvarra, sokkal kellemesebb úgy sütögetni, hogy nem vakít mindig a szemedbe a nap.
Sokat sétálnak, és tényleg volt már, hogy kapálgattak, de valahogy pont az a része nem tűnt akkora jelentőségűnek. Érzik, hogy öregszenek, de nem lesz tőle fáradtabb a testük, annyi mindent lehet csinálni, hogy nem igaz. Néha szerveznek baráti találkozókat, családi összejöveteleket, mintha még csak most indult volna be az életük igazán. Így is van. Delel a nap, és minden nap egy új kaland, mindig ott van bennük az izgalom. Így éldegélnek ketten, öregednek együtt, de még sincsenek igazán egyedül, ha reggel felkelnek, valaki már biztosan kereste őket egyszer a telefonon, egy perc nyugtuk sincsen, de élvezik. Régen az egész nyűg lett volna, most inkább elégtétel. Az apa oda került ahova akart, nagycsalád, nagy bevásárlások, barkácsolások, unokázás, szép, teljesen kihasznált telek, mi kell még, itt akár vehetné a kalapját is. Az anyja is elégedett, szeret az emberekkel lenni, szeret a férjével tölteni minden egyes percet, még ha az az idővel egyre zsörtölődősebbé, nyűgösebbé is válik. Persze gyakran ül ki egyedül a telek közepén lévő padra és sóhajtozik, dülöngél, mi lesz, ha nem úgy lesz, mint tervezik. Mert a terv az, és ezt már az egész falu, minden ismerősük tudja, hogy ők pontosan tudni fogják, hogy mikor kell majd meghalniuk. Nem ők akarták ezt olyan nagydobra verni, de felkapták a dolgot a faluban, és most már boldog-boldogtalan tudja, hogy ők az a varázslatos házaspár. Senki sem kételkedik abban, hogy sikerülni fog nekik. Tudják, hogy majd egy nap kapnak egy hívást, hogy kedves ezmegaz, eljött a nap, tessék idefáradni és búcsúzkodni. Akkor majd nagy nap lesz.
Közben a pár meg folyamatosan készül arra, hogy tudják, hogy mikor kell majd elmenni, mikor jár le az ő idejük, közösen majd egyszer reggel felkelnek, és egymásra néznek, és tudni fogják, hogy igen, ez az a nap. Este majd csöndben lehajtják a fejüket a párnára, és reggel már nem kelnek fel többé.

 
Korán kell kelni mindig. Egyszer ezért, másszor azért, de valamit mindig kitalál a feleség. Munka van, élni kell, mondja. Van, hogy boltba kell elsétálni közösen, van, hogy nyújtózkodni kell reggel hatkor, másszor csak végigmenni az egész telken, de attól csak vizes lesz a papucsos-zoknis lába az embernek. Van ennek értelme. Ez nem lehet kérdés. A feleség felébred, már teljesen magától, felkelti a férjet, az zsörtölődve, bosszúsan mászik elő mindig. A boltba szívesen elmegy, még a nyújtózkodásban is benne van, de nagyon kelletlenül járja körbe a telket, söpröget el a teraszról. De csinálni kell, mert hogy ebben közösen vannak ketten, együtt csinálják, ez a feladata.

 Eljött ez a nap is, az utolsó nap. Reggel, mikor felkeltek és egymásra néztek, ott volt a tekintetükben az egyetértés. Nem beszélték meg korábban, hogy ez a nap lesz az, nem egyeztették a naptárt, nem nézték meg, hogy mikor lesz telihold, vagy ilyesmi, ez mindegy volt, nem ilyen dolog ez. Felkeltek, egymás felé fordultak, és szavak nélkül megértették egymást. Tényleg csak ennyi volt.
Akkor kiszálltak az ágyból, és mint akármelyik másik reggelen, körbe sétálták a telket, a papucsos lábukban a zokni egészen vizes lett a harmattól, a kabátujjakon pedig a levelekről levert cseppek szaladtak végig. Egészen lassan kellett sétálni, hogy egymás mellett, karon fogva tudjanak bandukolni, nem lett volna jó, az egyikőjük hátra, a másikójuk előrefelé rángatja a párját, ezért inkább csak úgy módjával, lépésről-lépésre mentek, így tudtak csak haladni rendesen. Aztán nyújtózkodtak is, de nem hosszan, nem olyan mélyen.
 El kellett kezdeni takarítani. Ez a takarítás sem volt másmilyen, mint szokott lenni. A teraszról pár húzással le kellett seperni a leveleket és a homokot, vagy port, ki minek hívja, hogy szép tiszta legyen a reggelihez minden. A szobában arrébb kellett rakni néhány dolgot, fel kellett tenni a szekrény tetejére dobozokat. Nem hangzik túl nagy feladatnak, de mégis rá kell szánni már az időt rendesen.
Amíg az egyik ezt megtette, nem kevésbé sóhajtozva, zsörtölődve, mint szokta, addig a másik csinált valami reggelit, szépen, békésen, türelemmel. Egy tányérra tette a szendvicseket, onnan fognak mind a ketten enni. Rutinmunka, minden reggel meg kell kenni a kenyereket, mi ne menne ezen!
Reggeli után már el is kellett kezdeni az ebédet. Szóltak a családnak, hogy jöjjenek, itt az utolsó nap. A faluba is intéztek néhány telefont, özönlött is a nép, kész fesztivál kerekedett. Mindenki nagyon izgatott volt. Persze nem azért, mert várták, hogy meghaljanak, ilyenről szó sincs, ez egy szerető család, szerető közösség volt. Azért voltak izgatottak, mert amióta csak az eszüket tudták – például a gyerekek –, egy dologban voltak csak biztosak: ezzel a két öreggel nem lesz baj, ezek tudják mikor kel meghalniuk. Szólnak majd, és akkor menni kell. Most, hogy eljött az a nap, nagyobb bennük az izgatottság, mint a gyász. Van ilyen. Van ilyen?
A család ebéd előtt jött, a többi ismerős pedig csak lézengett a telken, benéztek, búcsúztak. Közben az éltelt el kellett kezdeni csinálni. Együtt sürögtek-forogtak a konyhában sokan, hangos nevetés hallatszott ki abból a nagy helyiségből. Mindenki életvidám és boldog volt. De el-elfáradt az egyik fél, le kellett ülnie. Ekkora már teljesen visszafújta az elszáradt leveleket a csípős szél, de már nem lesznek újra elsöpörve egészen ebédig. Az elfáradt csak kiült a teraszra, nézett, a levelek egészen be is tudták volna temetni, hogy nem temették, az csak a véletlen műve volt. Mindig leestek az öléből.
Mikor az ebéd kész lett, és kikerültek a tálak az asztalra, és a terasz is rutinból végül le lett söpörve, akkor ettek. Evés után pihenés jött. Ekkorra már csak egy-egy szomszéd rontotta a levegőt, de lassan ők is hazamentek már. Pihenés után séta és beszélgetés. Semmi komoly téma nem merült fel kettejük között, csak olyanok, mint általában. Húsz percig sétáltak legfeljebb mindig, olyankor már vissza kellett fordulni, különben vonszolásba fordult volna az egész, úgy elfáradt volna az egyik. Egy jó nap volt ez, eufórikus.
Este lett, a két öreg még nem feküdt le. Kiültek ketten a teraszra, nézelődtek, vagy tényleg pihentették a szemüket. Talán az üres ketreceket nézték vagy az elfektetett, kopott traktorkereket. A telek közepén hatolt be a lemenő napnak a sugara, rávilágított a padra, majd végigszaladt egészen a három ház mellett, a fák között. Csípősen fújt a szél, a lábaikra terített takarók sem melegítettek már annyira, hát gyorsan bementek, amíg még kicsit világos volt, ne kelljen botladozni a sötétben.

Az ágyban vannak már, teljes nyugodtság, melegség járja át a helyet. Már semmi nem mozdul, a redőny lehúzva, a lámpa leoltva, a meleg takaró alatt kuporognak, ott kényelmes.
Még ki kell menni WC-re. Az egyik eltolja a magától a takarót, szépen lassan, kissé zsörtölődve, morcosan, de most hangtalanul kimászik az ágyból és elmegy a fürdőszoba irányába. Ott időzik egy keveset. Pofákat vág. Ül, rázza fejét, zavart. Mindegy. Visszajön.

A másik, a nő az ágyon ül, néz rá. Az álló azt hiszi, hogy mondani akar valamit, de az nem mond semmit, csak néz. Ahogy leül hozzá, megfogja a kezét, így vannak, nézik egymást, hosszan. Arra gondol a nő „olyan hihetetlen, hogy neki is sikerült végül eljutnia ide, olyan boldog vagyok”, a férfi pedig arra, hogy „annyira hihetetlen, hogy végig csináltam úgy, hogy csak kapkodtam a fejem utána”, és ő is boldog, de kicsit feszült. Mi van, ha ő mégis felébred reggel? Mihez kezd majd akkor?

 

Hát igen. Tényleg nem tudták mindketten, hogy mikor jár majd le az ő idejük.
Reggel hat óra körül felült az ágyon, és döbbent fejjel nézett ki a fejéből. Úgy tűnt kívülről, mintha valami nagyon meglepőt látott volna, de a tekintete nem szegeződött semmire. Azon lepődött meg, hogy lát. Miért. Ez nem lehet. Mit gondolnak majd most róla. Egész eddigi élete átértékelődik. Ez tényleg nem lehet, ki fogják nevetni. Nem, azt nem, hát akkor mit lesz? És egyáltalán most ő mit gondol? Mit kell tenni?
Persze gondolt már arra korábban is, hogy mi van, ha ő nem kell fel, valamit elrontott, de nem hitte el, hogy ez meg is történhet. Megcsípi magát. Jó, ez nem álom, kezelni kell valahogy ezt a helyzetet.
Párjára néz. Mosolyogva, békésen fekszik, mintha csak jót álmodna. De nem álmodik, nem alszik, halott. Mérges lesz. Nem csak a helyzetre, vagy magára, amiért ő félreértelmezte, amit az ösztöne súgott, hanem elsősorban az emberre, akivel egy egész életet töltött. Akivel végigjárta a közös útját. Most őt gyűlöli a legjobban, annyira, hogy legszívesebben leszúrná, fejbe ütné, bántaná, de hát minek, halott.
Nem baj. Kisiet a konyhába, ahogy megy, körülötte minden vörös, minden villog, a minden kis nesz üvölt. Benyúl a fiókba, kivesz egy kést, és gondolkodás nélkül visszarohan a szobába. Az a kopasz, ősz, töpörödött apóka ott fekszik, ott, nyugodtan, békésen. Le kell szúrni, nincs mit tenni. Aztán le kell szúrnia magát is. Vissza kell feküdni az ágyba, először leszúrni a kis papát, aztán a kezébe fogni a kést, és leszúrni saját magát. Akkor nem lesz szégyen, nem fogják tudni, hogy ő nem ébredt fel, így kell lennie. Azt fogják hinni, hogy ez a kettő egész életében elhitette mindenkivel, hogy ők „tudják, hogy mikor fognak meghalni”. Na persze, úgy könnyű, hogy ha reggel mégis felébredsz, akkor végzel magaddal…
Mégsem kéne leszúrni. Elmosolyodik, hát itt vagyunk, itt vagyunk mégis egyedül. Mit lehet tenni.
Körbe kell járni a telket, amíg még harmatos a fű, hogy nedves legyen a papucsos lábadban a zoknid hegye. Aztán el kell söpörni a teraszt, ne maradjon rajta levél, se homok, por, ki minek hívja. Kicsit pakolni kell a szobában, fel kell tenni néhány dobozt a szekrény tetejére. Meg kell csinálni a reggelit, rá kell rakni egy tányérra, ki kell ülni, meg kell enni. Gyorsan el kell készíteni az ebédet, ha kész van, akkor újból letakarítani a teraszt. Elmenni sétálni, de nem többet, mint húsz perc, úgy tűnik, most nem bírja ő se tovább. Zsörtölődni kell, marcos arccal, kelletlenül csinálni mindent.
Vissza kell menni lefeküdni. Ahogy megy a szoba fele, végig néz a telken, látja a fákat, a három épületet, amiből kettőt ő épített, a padot, a traktorkereket, látja az üres ketreceket. Bemegy a szobába, és lefekszik örökre.

Velek Domonkos

2021. április 15., csütörtök

Könyves-szövegek a magyar próza napja alkalmából 2. fejezet

A tegnap elkezdett sorozatunkat folytatva örömmel mutatjuk meg nektek a Könyves idei novellaíró pályázatának III. helyezettjének, Tornyi Laura, 10. A osztályos diákunknak a munkáját.
Fogadjátok szeretettel!
Ezúton is szeretettel gratulálunk Laurának a szép eredményhez!

Csak a ma számít

„379. Nap.

Kedves naplóm…”
Reggel ébredés után, mint mindig, magamhoz veszem a naplómat, hogy valami napkezdő gondolatot leírjak. De nagyon furcsa dolog történt. Találtam egy bejegyzést tegnapról, a saját kézírásommal, de nem emlékszem, hogy ezeket leírtam volna, és arra sem, hogy ez miért a 379. nap. Elolvastam az utolsó bejegyzést. Az volt benne, hogy írjam le, ami velem történik ma, mert másnap nem fogok rá emlékezni. Úgy látszik, igazam van, mert nem emlékszem. Elvileg volt egy stresszhelyzetem, és sérült a rövidtávú memóriám, vagyis anterográd amnéziám van. Arra még emlékszem, hogy tegnap voltunk vidámparkba, és a legjobb barátnőmmel felültünk a legmagasabb hullámvasútra. Az elején minden rendben ment, aztán elkezdtem szédülni és elájultam. Aztán homályos. Tudom, hogy történt még valami, csak nem tudom mi. Ahogy látom, ne olvassak visszafelé, mert csak időpocsékolás. Oké tegnapi Én, nem fogom az időmet vesztegetni. Az előző bejegyzésben azt írtam le, hogy mit szeretnék ma kipróbálni. Szuper. Először rendbe szedtem magam, és megnéztem a dátumot. 2021. Július 14. Aha, akkor június 31-én történt a baj. Hmm. Olyan fura, milyen könnyedén kezelem, hogy nem emlékszek az utóbbi egy évre. Lehet, hogy lélekben már elfogadtam és nyugodtabb vagyok. Ezekkel a gondolatokkal mentem le a konyhába, ahol elsőnek Sziszit pillantottam meg, a legjobb barátnőmet, aki épp müzlit kanalazott.
- Minden reggel ide jössz? - álltam meg a lépcső legalsó fokán. Sziszi rám nézett, felpattant és szorosan megölelt.
- Annyira sajnálom Rózsa. Az egész az én hibám. Én erősködtem, hogy üljünk fel arra a hülye hullámvasútra.
- Hé, csajszi, figyelj rám - fogtam meg a vállát - Nincs semmi baj. Jól vagyok.
- Az jó, tegnapelőtt nagyon felzaklattad magad miatta. És nem tudtam, hogy most hogyan fogsz reagálni.
- Tényleg semmi baj nincs - mosolyogtam rá biztatóan.
- Akkor jó.
- Együnk valamit, mert nagyon éhes vagyok - kordult meg a gyomrom.
- Jó. Van még müzli a szekrényben.
- Ugye nem ittad meg az összes szója tejet? - néztem be a hűtőbe.
- De. De raktam be egy telit.
- Azta! Biztos te vagy az? - nevettem el magam.
- Egy év alatt sokat változtam.
- Úgy látom én is - néztem magamra a tükörben, ami a konyha melletti falon van.
- Hé, biztosan történik majd valami, ami ezt megváltoztatja - vonta meg a vállát.
- Ki tudja? - utánoztam a mozdulatát - A szülinapom milyen volt? - kérdeztem hirtelen.
- Holnapután lesz. A tavalyi nem volt megtartva. Kb 1 hónapig nem mondtuk el neked mi történt.
- Ó. Értem. Mondjuk, úgy sem emlékszem rá, szóval mindegy - ültem le Sziszivel szembe az asztalhoz.
- Most szeretnél valami nagy bulit?
- Szuper ötlet - csillant fel a szemem - Csapunk egy hatalmas medencés bulit!
- Ez nagyon jó. Akkor össze kell írnunk a vendéglistát.
- Írjunk az osztály csoportba! Áh, nem is. Inkább az évfolyam csoportba - éltem bele rögtön magam.
- Ez a beszéd csajszi. Egyszer leszel tizennyolc.
- Igen. Aztán nem is fogok rá emlékezni - sóhajtottam.
- Na, jó, nem lógatod itt az orrod nekem! Most miután megkajáltunk, szépen felöltözöl és elmegyünk vásárolni. Kellenek neked új ruhák, meg egy új fürdőruha. Olyan bomba leszel, hogy Martin drága le se fogja venni rólad a szemét - húzogatta a szemöldökét.
- Hé! Hagyjál már ezzel. De amúgy észrevettem, hogy őt nem említettem meg a naplómba.
- A baleset után egyszer beszéltetek. És elhívott valahova - húzta el a száját.
- Jaj, ez rosszul kezdődik az arcodat látva - néztem rá riadtan.
- Minden jó lett volna, ha nem felejted el.
- Ó basszus. Azóta egyszer sem beszélt velem? - temettem a kezembe az arcom.
- Nem. Mivel a szüleid kivettek a suliból, nem is találkoztatok. Viszont én párszor beszéltem vele.
- És elmondtad neki miért nem mentem el?
- Nem, mert úgy gondoltuk, hogy ezt annak mondod el, akinek akarod, és mi nem szólunk róla senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleiddel - magyarázta.
- Szuper. Akkor megpróbálom elmagyarázni neki valahogy - kevergettem a tejet a tálba.
- Na, nincs tovább orr lógatás. Nyomás öltözni - tapsolt kettőt.
- Jó megyek már - keltem fel az asztaltól és felmentem átöltözni. Mikor kész lettem, bedobáltam a szükséges dolgokat a kis táskámba, majd letrappoltam.
- Örülök, hogy elkészültél. Csak 20 percre volt szükséged - nevetett Sziszi.
- Inkább menjünk - hessegettem ki az ajtón. Mikor beértünk a plázába szó szerint leesett az állam.
- Igen, kicsit megváltozott.
- Kicsit? Van plusz két emelete - néztem tágra nyílt szemmel a barátnőmre.
- Hova akarsz menni?
- Fel, mindenképp, van valami jó ruhabolt ott?
- Az egyik legjobb.
- Akkor vezess és ássuk bele magunkat a ruha tengerbe - nevettem fel, Sziszi pedig már húzott is magával. Kb 3 óra múlva tíz-tíz szatyorral léptünk ki a friss levegőre.
- Huh, ez nem volt semmi. Ezt hittem megfulladok ebben a maszkban - szedte le az arcáról azt az anyagdarabkát, amibe én is majdnem belefulladtam.
- Ja, tisztára elfáradtam - mondtam, közben letettem a lábamhoz a csomagjaimat, és nyújtózkodtam egyet. Miközben forgolódtam, megakadt a szemem valamin - Tudod, mi jön most? - húzogattam a szemöldökömet, és az épület felé biccentettem.
- Ó, alap. Kajaaaaa!
- Töltsük fel magunkat, aztán anyának divatbemutatózunk otthon - mondtam boldogan.
- Ah, de várjál, hát nem tudunk beülni.
- Ó, igen tényleg - lombozódtam le.
- És mi lenne, ha otthon rendelnénk kaját, mert nem akarom még azt is cipelni. És közben valami filmet is nézhetnénk.
- Zseni vagy.
- Amúgy miért is állunk itt? A telóm szerint 5 perc múlva jön a buszunk - forgolódott Sziszi a megállót keresve.
- Külön buszunk jön. Amíg te fizettél, felhívtam apát, hogy jöjjön értünk - mondtam, majd a következő pillanatban az említett be is fordult a sarkon.
- Taxi sofőr! - integetett neki Sziszi mosolyogva.
- Arra van eszed, hogy taxi sofőr - ért mellénk apa, aki a lehúzott ablak miatt már hallotta mit mondott a barátnőm.
- Én nem úgy gondoltam - nevetett Sziszi.
- Csak ugratlak, pattanjatok be.
- Apa, a csomagokat segítesz betenni a csomagtartóba - néztem rá boci szemekkel. Mire kiszállt, de amikor meglátta mennyi van, csípőre tett kézzel nézett rám.
- Ez komoly?
- Szülinapom lesz - mosolyodtam el angyalian.
- Áh, rád nem lehet haragudni - mosolyodott el, majd bepakoltunk a kocsiba. Otthon rendeltünk pizzát meg hambit. Miközben vártunk, hogy kihozzák, anyának megmutattuk miket vettünk. Teljesen odavolt értük. Közben pedig a bátyám is hazaért, és ő is beállt pontozni a ruhákat. Miután vissza öltöztünk otthoniba, megírtuk és elküldtük az évfolyam csoportba a meghívókat. Evés közben megbeszéltük, hogy ma Sziszi itt alszik, aminek nagyon örültem, bár lefekvés elött, amikor visszajött a fürdőből, kicsit fura volt, de majd holnap megkérdezem tőle.
„…Kedves holnapi Én. Itt most felsorolom neked, mit kell holnap csinálnod. Először is rákérdezel Sziszinél, hogy miért viselkedett furcsán, aztán el kell mennetek egy buli boltba szülinapi dolgokat venni, mert szülinapod lesz, méghozzá a tizennyolcadik, és ha ezzel meg vagytok, a tortát és a sütiket süssétek meg, Sziszi tudja, mit kell csinálni. Na, mára ennyi. Írd le, ami veled történik ma, mert másnap nem fogsz rá emlékezni. Egy baleset miatt anterográd amnéziád van, vagyis sérült a rövidtávú memóriád. Csak előre nézz, hátra sohase.”

„380. Nap

„Kedves naplóm…”
Extra fáradtan keltem, és akkor még nem említettem mi várt rám a naplómban. Anterográd amnéziám van, vagyis a történtek óta semmire nem emlékszem. Ma 2021. Július 15-e van. Több, mint egy év kiesésem van. Ez nagyon durva. Na de ez most mellékes, mert a “tegnapi Én” feladatot adott. Szóval el is indultam a küldetésemre. A hangulatváltozásaim megmaradtak, hahaha. Sziszi a konyhában ült és kajált.
- Madárcsicsergős szép reggelt drága barátnőm - ültem le elé, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon.
- Hát beléd meg mi ütött? - nézett rám furán.
- Lenne egy kérdésem.
- Oké, mondd - vont vállat.
- Tegnap este furán viselkedtél, mármint ezt írtam. Miért?
- Mire gondolsz? - nézett rám kérdőn.
- Amikor visszajöttél a fürdőből. Sokat mosolyogtál, és el-el kalandoztál.
- Nem tudom. Lehet valami viccesre gondoltam - vont vállat, de látszott rajta, hogy idegesen turkál a táljában. Ó engem ilyen könnyen nem lehet lerázni.
- Van barátod - jelentettem ki.
- Mi???? Honnan jött ez az agymenésed? - mondta köhögve.
- Ne kerüld a témát, csak válaszolj. Van barátod vagy nincs? - mielőtt válaszolhatott volna Dani lépett a konyhába.
- Reggelt - ásított.
- Neked is bratyó - mondtam, de a szememet nem vettem le a barátnőm arcáról. Ő csak lehajtott fejjel turkált a reggelijében. Aztán megvilágosodtam – Jézusom! TI EGYÜTT VAGYTOK - képedtem el, ők meg csak rám mosolyogtak.
- Aha - vakarta meg a tarkóját Dani.
- OMG. Mióta? Hah, mindig is shippeltelek titeket - forgattam meg a szemem olyan “én megmondtam” stílusban.
- Hát kb. tavaly július közepe óta. Abban az időszakban sokat kellett a kórházba járnod, és mi mindig veled mentünk. Aztán ez így alakult - vont vállat Sziszi.
- Nagyon édik vagytok, de ha kiturbékoltátok magatokat, nekünk dolgunk van - fogtam meg a barinőm vállát.
- Parti kellék bolt? - kérdezte a bátyám.
- Azaz, holnap hatalmas buli lesz - tapsikoltam izgatottan.
- És még a sütit is meg kell csinálni, szóval azzal segítesz a legtöbbet, ha kipucolod a medencét - fordultunk mindketten Danihoz.
- Megcsinálom, de csakis azért mert ez a tizennyolcadik szülinapod.
- Imádlak - dobtam felé egy puszit. Miután visszaértünk két nagy szatyor kellékkel, elkezdtük díszíteni a házat. Csak mi hárman voltunk, mert anyáék reggel elmentek egy egyhetes üzleti útra. Szóval miénk az egész ház. Mikor már belül kidekoráltunk mindent, én bevonultam a konyhába sütiket csinálni, a gerlepár pedig a kertrészt csinosították ki. Mikor beraktam két piskótát sülni, akkor jöttek be.
- Na, várjál. Te most a saját tortádat csinálod? - esett le Sziszinek.
- Mivel csak én tudom hogyan kell, igen - nevettem el magam.
- Na, nem, majd én folytatom - hessegetett ki a konyhából.
- De akarok én is csinálni valamit - nyafogtam.
- Nézd meg, ki válaszolt a meghívóra, és írd össze, kiket várjunk - mondta csípőből a barátnőm.
- Igenis asszonyom - tisztelegtem, majd nevetve lehoztam a nappaliba a laptopam.

„381. Nap

Kedves naplóm…”
Jézus, mi a fene történt? Most olvastam vissza az előző bejegyzésem, és kicsit sokkos állapotban vagyok. Hogy lehet, hogy tegnap még tizenhat voltam, és 2020.06.31-e volt, ma meg tizennyolc, és 2021.07.16-a? Ezt kicsit emésztenem kell. És lesz egy szülinapi bulim, szóval most ennek örülünk. Reggelizés közben csekkoltam a laptopomon, hogy mennyi embert is várunk, és kinyomtattam a névsort. Mikor a sütiket ellenőriztem, befutott Sziszi.
- Szia! Boldog szülinapoooot a legeslegjobb barátnőmnek! - ölelt meg.
- Köszönöm - nevettem el magam.
- Majd nézd meg az insta storyaimat.
- Mindenképpen. Mivel fogalmam sincs milyen képeket raktál ki, és egy kis visszatekintést nyerek, amire nem emlékszem.
- És, hogy vagy?
- Elég furán érzem magam, de közben boldog is vagyok - mosolyodtam el.
- Szuper. A ruhádat megnézted már? - kérdezte izgatottan.
- Nem. A naplómba az volt, hogy várjalak meg vele.
- Oksi. Akkor menjünk és öltözzünk át - tapsolt kettőt. Fent kivette a szekrényemből a ruhámat, azután a kezembe nyomta és betolt a fürdőbe azzal a felszólítással, hogy öltözzek fel, de ne nézzem meg magam a tükörbe. A fürdőruhám két részből állt, egy fehér nyakbakötős felső, aminek a teteje horgolt és a jobb oldalán egy szál rózsa volt, az alsó része szintén fehér, rózsa mintával és az oldala kötős. A ruha, amit Sziszi adott egy égkék, laza, puha, rövid ujjú egyberuha, ami a térdemig ért. Egyszerűen imádtam. Mikor kiléptem a fürdőből, Sziszi egy az enyémhez hasonló ruhába állt, csak az övé fehér volt és alatta a fürdőruhája volt kék.
- Gyere, csináljunk egy képet Snapchatre - biccentett a tükör irányába.
- Oksi.
- Na? Hogy tetszik a menő egyenruhánk? - kérdezte, amikor letette a telefonját.
- Imádom. Köszönöm - néztem rá meghatottan, mire ő csak megölelt.
- Jaj gyerek, ne akard, hogy sírjak, mert nem folyhat le a sminkem - nevetett, én pedig szorosabban öleltem.
- Csoportos ölelés, és engem nem is hívtok? - állt meg az ajtóban Dani.
- Te aztán tudod, hogy kell elrontani egy meghitt pillanatot - néztem rá nevetve, ő pedig mosolyogva vállat vont.
- Amúgy boldog tizennyolcat húgi. Végre te is nagykorú vagy - ölelte át a vállam és megpuszilta a fejem búbját.
- Kösz, kösz, na de én most befejezem az ellenőrzést.
- Okés - válaszoltak egyszerre. Én csak bólintottam és leszaladtam a lépcsőn, aztán rájöttem, hogy fent hagytam a csiptetőstáblám, amin pipálgattam a dolgokat, ezért visszamentem.
- Figyelj, nem láttad vélet…-mentem be a szobámba, de meg is torpantam, és leesett állal néztem a párra - Jézusom! Ti ketten együtt? Ez az. Komolyan nem tudom mit bénáztatok eddig - nevettem el magam - Csak ezért jöttem - emeltem fel a táblát - Nem is zavarok tovább - vigyorogtam rájuk majd magam mögött becsukva az ajtót lebaktattam a lépcsőn.
Olyan fél négy fele elkezdtek szállingózni az emberek. Én az ajtóban vártam és engedtem be mindenkit, közben pipálgattam a neveket, és irányítottam az érkezőket, hogy hova, merre menjenek és az ajándékot hova rakják. Sziszi állt a konyhába, és öntötte az italokat, ellenőrizte az ételeket, Dani pedig bevállalta a zenét, amiért nagyon hálás vagyok neki. Eddig imádom az egészet.
Éppen az egyik lánnyal beszélgettem, amikor ismét kopogtak.
- Bocsi, - mondtam a lánynak - megyek már! - kiabáltam ki - Szia, örülök, hogy eljöttél a… - nyitottam ki az ajtót és akkor megláttam. Sötétkék rövidnadrágot és fehér pólót viselt, sötét haja épphogy csak belelógtak szürke szemeibe, amivel kutatóan nézett le rám, és a mosolya… Na, jó Rózsa szedd össze magad - az ajándékot a nagy asztalra, a kertbe egyenesen tudsz kimenni.
- Köszönöm ezt a részletes eligazítást - nevetett. - Egyébként boldog szülinapot.
- Köszi, Martin - mosolyogtam rá - Gyere beljebb - invitáltam be, mire csak bólintott.
- Rég beszéltünk, minden rendben veled? - fordult felém, miután lerakta az ajándékot.
- Igen.
- Biztos? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Nem igazán - vallottam be - Igazából beszélni szerettem volna veled egy fontos dologról. Gyere - biccentettem felfelé - Sziszi! Átvennéd kicsit a helyem?
- Persze - kacsintott rám. Mikor beértünk Martinnal a szobámba becsuktam az ajtót, hogy kizárjam a zenét és a bulizó tömeg zaját.
- Huh, ez kicsit bonyolult lesz - kezdtem, majd másfél órán keresztül mondtam el neki, hogy mi történt velem.
- Ez durva - dőlt hátra a székben a fiú - Szóval ezért nem jöttél el akkor?
- Igen és nagyon sajnálom. Nem akartam elfelejteni, de akkor még nem tudtam erről az egészről. Mármint nem mondták el nekem, így nem tudtam leírni - vontam vállat.
- Teljesen megértem. Gondoltam, hogy valami jó okod van rá. Na de nem tűnhetsz el csak úgy a szülinapodról. Tessék bulizni - húzott fel a székről.
- Oké, oké - nevettem. Mikor lementünk a lépcsőn elkezdődött a Happy Birthday, és Sziszi kihozta az emeletes oreós tortát a konyhából. Kimentünk a kertbe és a hosszú asztalnál ülve körbe néztem, és hálát éreztem. Boldog voltam, hogy ilyen barátaim vannak. És csak egyszerűen boldog voltam. Torta után ismét jöhetett a zene, és elhúztuk a medence tetejét. Elkezdődhetett az igazi buli. Nagyon sokat nevettünk. Ez volt életem legjobb napja. Kb. fél egy után kezdek el hazamenni a vendégek. Martin az utolsók között ment el és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, és bepótoljuk a múltkori elmaradt randit. Egész éjszaka, miközben az ajándékokat bontogattam, nem lehetett levakarni az arcomról a vigyort.
„Kedves holnapi én!
Csodálatos napot tudhatunk magunk mögött. És próbáld meg elhinni, hogy tizennyolc éves vagy. Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy randid lesz Martinnal. Nem szeretném, ha megint elfelejtődne. Érezd magad nagyon jól. És jól jegyezd meg, csak a ma számít. Egy baleset miatt…”

„382. nap.

Kedves naplóm!
A mai nap fantasztikus volt. Természetesen a reggeli sokk után. Szerencsére ma sikerült nem elfelejtenem, hogy randizom Martinnal, és hogy ebben ő is biztos legyen, értem jött 2-re. Nagyon jól éreztem magam. Sajnos nem tudtunk olyan sok mindent csinálni, mert ugye nem lehet sehova beülni, de nagyon sokat sétáltunk és beszélgettünk. Majd később még írok csak Sziszi szólt, hogy kitalált valami jót, szóval húzzak le.
Kedves holnapi én!
Semmikép sem fogsz emlékezni erre a napra. Először is azért, mert Sziszivel ivós játékkal űztük az időt, hihi, de nyugi már tizennyolc vagy, a másik dolog meg, hogy amnéziás vagy és alapvetően nem emlékszel az előző napra. Most írom le ezeket, mert nem tudom, milyen állapotban leszek később. Hihihi. Na, mindegy. A jó tanácsom neked, hogy ne nézz hátra, csak az előtted álló napra koncentrálj.
Jaa, és ne lepődj meg, ha Martin reggel melletted lesz. Elárulok egy titkot. Együtt vagytok. Jihiii. És olyan jó volt a mai randiii.”

„383. nap.

Kedves naplóm…”
Reggel fejfájással ébredtem. Mi a fene történt? Automatikusan a naplómhoz akartam nyúlni, de amikor megfordultam, beleütköztem egy emberbe. Ijedtemben ledermedtem, de amikor megláttam az arcát, kicsit nyugodtabb lettem. Martin szuszogott édesen mellettem. De hogy a fenébe került ide, és miért van itt? Ráadásul félmeztelenül. Nem pirultam el. Gyorsan átnyúltam felette a naplómért és beleolvastam az előző fejezetbe.
“Kedves holnapi én!
Semmiképp sem fogsz emlékezni erre a napra. Először is azért, mert…”
Oké. Ezt egy kicsit még emésztem. Tovább olvastam, majd megakad a szemem egy részen.
“Ja és ne lepődj meg, ha Martin reggel melletted lesz. Elárulok egy titkot. Együtt vagytok. Jihiii. És olyan jó volt a mai randiii.”
Ömmmmm! Az tuti, hogy amikor ezt írtam, már nem voltam teljesen józan. Ez kicsit sokkol. De a randi feldobott. Általános óta bele vagyok zúgva a srácba. Na, mindegy. Írás közben arra lettem figyelmes, hogy Martin átölel oldalról és a fejét az oldalamba nyomja. Ettől egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Félénken elkezdtem játszani a hajával, de amikor éreztem, hogy elmosolyodik, felbátorodtam és egy-egy tincset kis fonatokba fontam.
- Mióta vagy fent? - szólalt meg hirtelen álmos, rekedt, reggeli hangján - Hívjanak mentőt!
- Nem olyan régóta - csavargattam az egyik fonatot - És te?
- Mióta szegény füzetet gyilkolod.
- Hangosan írok? - kuncogtam.
- Áh. Szerintem a harmadik szomszéd már nem hallotta - emelte fel a fejét, és rám nézett a szürke szemeivel.
- Szia - köszöntem félénken.
- Szia - villantotta meg a gödröcskéit, majd közelebb hajolt hozzám, és puha csókot lehelt a számra. Én csak idiótán mosolyogtam és beletemettem a fejem a naplómba - Hé, baj van? - tűrt egy hajtincset a fülem mögé.
- Nincs semmi, csak kicsit most hihetetlen ez az egész - mutattam felváltva rá majd magamra.
- Persze, csak gondoltam, ha beleolvastál a naplódba, nem lesz annyira idegen a dolog - vakarta meg a tarkóját.
- Egyáltalán nem erről van szó. Csak már olyan rég vártam erre a pillanatra, aztán semmire nem emlékszem.
- Hé. Biztosan megoldjuk valahogy - törölt le a hüvelykujjával egy könnycseppet az arcomról. Nem is vettem észre, hogy sírok.
- Tudom - dörzsöltem meg az arcom.
- Ez a beszéd - mosolygott. Hirtelen hallottam, hogy megkordul a hasa, és rögtön átmentem gondoskodó üzemmódba.
- Mit kérsz reggelire? - keltem fel az ágyról és belebújtam a melegítőnadrágomba, a hajamat pedig pár gyors mozdulattal felkontyoztam.
- Szokásos.
- Köszi, ez nagy segítség volt - nevettem el magam.
- Ó, bocsi. Spárgás sonkás, sajtos zsömle, bébispenóttal és egy kis retekkel.
- Régen anya nagyon sokszor csinált nekem olyat - mosolyodtam el. - Megyek, megcsinálom. Ha akarsz, majd gyere le - és azzal a lendülettel lementem a lépcsőn a konyhába. Először kezet mostam, majd kivettem a hűtőből a hozzávalókat. Elsőként félbevágtam két zsemlét majd beraktam a pirítóba. Mikor készen lett, ráraktam a szeletelt sajtot majd a sonkát. Elővettem két tányért és gusztusosan elhelyeztem rajta a zöldségeket és a zsemléket. De valami hiányzik. Hmm. Benéztem a hűtőbe és megláttam a majonézes tubust. Igen pont ez kell. Az egyik tányéron lévő szendvicsre rajzoltam egy szívecskét, amikor is Martin hátulról megölelt.
- Finomnak látszik, amit csinál az én konyhatündérem.
- Remélem. Ugye szereted a majonézt? - kérdeztem, mikor a második zsömléjére egy M betűt kanyarintottam.
- Imádom.
- Rendben, akkor tessék - adtam a kezébe, ő pedig leült az asztalhoz és falatozni kezdett. A saját pirítósaim egyikére egy esernyőt, a másikra meg #5-öt írtam.
- A tiéd milyen? - kérdezte félig tele szájjal, mire oda fordítottam neki a tálam. – Na, ne már! - hördült fel.
- Most mi van? Ezt még láttam, mielőtt amnéziás lettem. És amúgy is Five cuki, kis sorozatgyilkos - mosolyogtam angyalian.
- Áh, soha nem fogom megérteni a nőket - harapott egy nagyobbat.
Délelőtt elvittem Kókuszt sétálni, picit egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Olyan furcsa ez az egész. Egy picit visszaolvastam a naplómat még mielőtt eljöttem, és úgy látszik minden nap csináltam valamit. Nem volt olyan, hogy csak gondolkodtam erről az egészről. Amnéziás vagyok, már eleve kicsit ijesztő az egész, főleg, hogy anterográd amnéziám van, ami ezt jelenti, hogy a rövidtávú memóriám sérült. Vagyis nem emlékszem a baleset után semmire, mert az információk nem képesek tovább jutni a hosszú távú emlékeimhez. Viszont abban szerencsés lehetek, hogy egy "ártalmatlan" dolog miatt kerültem bele ebbe a helyzetbe. Ezt végiggondolni és elolvasni sokkoló, mivel utána néztem. Több mint egy év kiesett az emlékezetemből. Mintha a belsőmben egy hurok képződött volna, ami minden éjjel, amikor alszom, visszateker egy napot bennem. Vajon soha nem lesz ennek vége? Tényleg minden nap csak a ma számít? Annyi a kérdés, de nem kaphatok rá választ. Olyan érzésem van, mintha csapdában lennék. Az idő csapdájában. A fülemben max. hangerőn ment a kedvenc zeném, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a drága kutyám meglátott valamit, és eszeveszett iramban elkezdett futni. A következő dolog, amire emlékszem az az volt, kiszaladt az úttestre, én pedig szóltam neki, hogy álljon meg. Visszakapta a fejét és leült az út közepére. Odafutottam hozzá, hogy felvegyem. Amint leléptem a járdáról, egy kék villanást láttam oldalról, majd éles fájdalmat éreztem a jobb oldalamon, aztán képszakadás.
Egy gép pityegésére ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyon feküdtem.
- Felébredt - monda egy fiú hang mellőlem. Ekkor egy orvos lépett hozzám.
- Mi történt? - kérdeztem erőtlenül.
- Kisasszony. Balesete volt. Elütötte egy kocsi.
- Igen… emlékszem - dörzsöltem meg a szemem.
- Tessék? Tudja mi történt tegnap? - nézett rám csodálkozva a doki.
- Igen. Miért? Nem ez a természetes?
- Hát ez remek hír - csapta össze a kezét, majd a mögötte állóhoz szólt. - Fiatalember kérem, szóljon a családjának a jó hírről.
- Doktor úr. Lenne egy kérdésem.
- Mondd bátran - mosolygott rám jókedvűen.
- Ki vagyok én?
A kérdést követően a doki arcától leolvadt a mosoly és kiesett a kezéből a csiptetőtábla, ami hangos csattanással vágódott a földhöz. Majd mindenre döbbent csend borult.

Vége