A novellaverseny első helyezettje - Soós Kitti

 

Soós Kitti: Csak nézzetek rá!

Fanni egész életében egy dologért küzdött: hogy más utat vegyen az élete és maga mögött hagyhassa, ahonnan indult. Sosem próbálta elfelejteni, de lehetetlen is lett volna. Az emlékek úgy keringtek benne akár a vér az ereiben, és az érzések is visszahulltak rá, amikor elnyomta az álom.

Nem telt el úgy hét, hogy ne gondolt volna a hideg telekre és a szakadt takaróra, ami alatt a testvérével egymás mellé bújtak esténként. Nem létezett olyan valóság, ahol bármi kitörölhette volna anyja sírásának hangját, vagy a könnyek maró látványát. A könnyeket, amiket akkor hullatott, amikor apró gyermekként megkérdezte tőle, miért csak ő ehet vacsorát, édesanyja miért nem csatlakozik.

A szegénység, a napról napra való élet a része volt, a múltja. És mindent megtett, hogy ne lehessen a jövője.

A jogi egyetem első néhány éve kemény volt, de sosem ígérték, hogy egyszerű lesz. Munkát vállalt mellette, és amint tudott, gyakornokként dolgozott. Biztos útja volt felfelé. Édesanyjuk korábban meghalt, testvére pedig egy másik városban a maga útját járta.

Az ő telefonhívásain kívül két ember tartotta benne a lelket az egyetem kezdete óta. A két első igazi barátja: az apró, de termeténél jóval harciasabb Luca, és ahogy azzal viccelődtek, a barátságos informatikus-forma Bence.

A három muskétás egy péntek este a szokásos helyüket foglalták el az egyetemisták kedvelt sörözőjében. Bence hátradőlt, és karjait a pad tetején pihentetve pásztázta végig az egyre inkább nyüzsgő termet.

– Vérszagra gyűl az éji vad – mormogta a távolba meredve.

Fanni hátrapillantott oda, ahol a kétes hírű felsőbb évesek vigyorogva, itallal a kezükben tartották szóval a legszebb lányokat a gólyák közül.

– Van, ami sosem változik – mondta Luca elhúzott szájjal.

– Fanni?

– Tessék?

Ijedten pördült vissza, hogy barátaira nézzen. Érezte, hogy pír önti el az arcát, mintha rajta kapták volna valamin. De ők ketten nem tudták, amit ő. Nem szúrhatták ki ugyanazt a társaságot a tömegben.

– Mondd, hogy nem az egyik Adoniszt bámultad!

– Talán ne igyál többet, kezdesz ítélkezni. Még egy fröccs és áttérsz a politikára – vetette oda.

– Kitérő válasz, érdekes.

– Faggatózás, érdekes.

Mosolyogva tartották a szemkontaktust.

– Én már tudom a helyedben melyiküket néztem volna.

Luca mosolyogva emelte a poharát a terem másik fele irányába, mire mindhárman nevetni kezdtek. A pillanat elillant, de nem sokáig volt ilyen szerencséje.

Ahogy telt az idő és ürültek a poharak valahogy a biliárdasztal köré keveredtek és – kevés sikerrel – játékba bonyolódtak. Diadalittas ünneplések és sajnálkozó felkiáltások övezték ügyetlen küzdelmüket.

– Skacok, van számotokra egy ajánlatom! – zengte egy mély hang Fanni háta mögül.

Nem kellett látnia a hang forrását, hogy megfagyjon benne a vér. Felismerte, hát persze, hogy felismerte. Emlékek sora rohamozta meg. Lassan fordult meg.

– Mi hárman, ti hármatok ellen. Mindig más lök, és hogy a pontokat hogyan számoljuk, arról fogalmam sincs. De még kitaláljuk! – vázolta fel a srác.

Alig hallotta a szavait. Teljesen lefagyott. Ott magasodott előtte göndör szőke hajával és világító kék szemével, napbarnított bőrével és sportos alkatával. Pont, ahogy emlékezett rá, vagy ha ez egyáltalán lehetséges, még jobb formában. Fanni pedig épp olyan kicsinek érezte magát mellette, mint egykor.

Nem a srác kapcsolt először. Ő és a haverja kezet fogott Bencével, de az irreálisan szép barátnőjük hozzá fordult. Az arcát fürkészte mielőtt a fejéhez kapott.

– Jézusom! Fanni? Te vagy az?

– Kicsoda? – fordult oda értetlenül az első fiú.

A lány jóformán mellé szökellt. A válla köré fonta a karjait, mintha bensőséges barátnőjét lelte volna meg újra. Fanninak nagyot dobbant a szíve.

– Az osztálytársunk, még gimiből!

A szőke fiú még nem is próbálta palástolni a döbbenetét, Bence arcára pedig valami megértéshez hasonló költözött. Szúrta a tekintete. „Nem értesz te semmit” – gondolta.

– Na, mit mondasz? Egy kis biliárd az osztálytársaiddal? – csiripelte a lány a füle mellett.

Nagyot nyelt és körbepillantott az egybegyűlteken.

– Biliárdra fel!

Esetlen felkiáltását üdvrivalgás fogadta. Próbált magára erőltetni egy mosolyt. Ez egy lehetőség volt, egy újabb kapu, amit a drágább ruhák és a szőkére festett haja nyitott neki. Nem hasonlított a gimnáziumi önmagára, így nem csodálta, hogy ez a hármas is alig ismert rá. A benyomás, amit újonnan tett az emberekre elhozta ezt a helyzetet is. Talán egy új esélyt. Csak azt nem értette, miért nem örült neki őszintén.

Ebből a belső vívódásból semmit sem mutatott a környezete felé, és az este egész jól sikerült. Mégsem tudta leküzdeni a fölé tornyosuló rossz előérzetét.

Mire befejezték a játékot teljesen elveszítette az időérzékét, és az sem volt igazán egyértelmű melyik csapat került ki győztesen. A hármuk bokszához vonultak vissza, és ott még folytatták a beszélgetést.

Fanni az orrnyergét szorította és próbált a szédülése fölé kerekedni. Amikor bejelentette, vesz egy palack vizet, a sportos srác is csatlakozott hozzá. A bárpultnál állva, így, hogy ketten maradtak, kicsit megint tizenöt évesnek érezte magát. És ott állt a srác, akiért évekig odavolt.

– Hihetetlen, hogy így összefutottunk, szinte sorsszerű – mondta a srác és végigsimított az arcán mielőtt folytatta. – Én és a többiek felmegyünk hozzám. Fiatal még az este. Neked is jönnöd kéne, tök jó lesz!

Szerencséje, hogy amúgy is forró volt az arca, ráfoghatta, hogy csak kimelegedett. Nem volt rá hatással, amit évekkel korábban mindennél jobban hallani akart.

– Meg kell kérdeznem a barátaim, de...

– Ne, én... Csak rád gondoltam – mondta és közelebb lépett.

Minden idegsejtjével meg kellett küzdenie, hogy ne lépjen el.

– Miért?

– Ők is... Hát, jó arcok. Csak vannak emberek, akikkel megéri foglalkozni... És van, akikkel nem.

Nagy lépést tett hátra, de tekintete egy pillanatra sem hagyta el a kék szempárt. Düh és szomorúság öntötte el egyszerre. Nem tudta eldönteni, felpofozza-e vagy sírva fakadjon. Képes volt ezt a szemébe mondani azok után, ahogy bánt vele.

– Ne nézz így rám, biztosan tudod, hogy értem.

           Fanni előtt élénken lebegett az emlék, még a gimis éveikből, ahol mindig kilógott a sorból ütött-kopott ruháival, és mert nem volt spórolt pénze, amiből cukrászdába mehetett volna a többiekkel. Amikor mindennél jobban egy akart lenni közülük, amikor azt remélte, a lány az asztaluknál a barátja lesz majd, ez a srác pedig észreveszi. Akkoiban próbált hozzájuk szegődni, kevés sikerrel. Ez a srác, akit titkon idealizált, összetörte minden illúzióját, amikor többiek előtt fennhangon azt mondta: „Gyertek innen, nem minden embert kell elviselni. Csak nézzetek rá!”

– Te és mi hárman. Ez még valami remek kezdete lehet. Ne dobd el, okosabb vagy ennél – duruzsolta és megint közelebb lépett.

Hányinger fogta el. Nem csak a fiú viselkedése, de a gyerekes izgatottság borzasztotta el, amit percekkel azelőtt érzett. Korábban ez volt minden vágya, de már valóban nem az a gyerek volt. Megváltozott, és nem ilyen emberekért lett más.

 A barátai nem tettek fel kérdéseket, amikor indulni akart. Minden, amit tudniuk kellett az arcára volt írva. Ahogy a józanító hajnali szélben sétáltak a villamoshoz, még hagytak neki néhány perc csendet. Végül Bence szólalt meg.

– Min gondolkozol?

– Egész életemben futottam, de sosem tudtam mi után, hogy mit kerestem – felelte halkan.

– És most? – kérdezte egy kis szünet után.

Fanni megállt, két barátját és az utcaképet nézte. Emlékezetébe véste a pillanatot.

– Azt hiszem, megérkeztem.