Hogyan törekszenek a boldogságra a világ különböző országaiban?

Ajánló Helen Russel Boldogságatlasz című könyvéhez

Helen Russel kötete könnyed olvasmány az egyes országok néplelkének jellemzőiről, arról, hogyan tesznek a jobblétért, a boldogságért. Összesen 30 különböző földrajzi elhelyezkedésű, hagyományú, kultúrájú ország szerepel a könyvben, például: Anglia, Törökország, Ausztrália, Finnország, Kanada, Buthán……

Érdekes olvasni, hogy az egyes országok lakói olykor mennyire eltérően törekszenek a boldogság megfogalmazhatatlan állapotának elérésére. Az államok gazdasági helyzete, GDP-je (nyilván) hatással van az öröm keresésére; de a gazdag országokra (ahogyan a gazdag Emberekre sem) nem jellemző a hivalkodás, a kivagyiskodás, a pénzköltés a pénzköltés öröméért.

Kedvcsinálókánt álljon itt három ország „boldogségreceptje”, „boldogságfogalma”.

Svájc élő nemzeti kincse a zseniális (az aktív játéktól visszavonult) teniszező, Roger Federer. Az ő nevéből jött létre a federizmus. Ez a fogalom Federer elegáns, a pályán és azon kívül is megmutatkozó tökéletességét jeleníti meg, mely magától értetőnek, természetesnek látszik. Az ütésekbe, a sportsikerekbe és a személyiségvonásokba ugyanakkor felmérhetetlenül sok gyakorlás, energia van fektetve.

Japán kultúrájából a kötet többek között a wabi sabi jelenséget emeli ki. A wabi sabi tulajdonképpen a tökéletlenség művészete, egy sajátos felfogás a szépségről. Alapja az elfogadás, a mulandóság és a hiány tudomásulvétele. A japánok így képesek például arra, hogy az öregedésben a teljesebbé válást, a hiányban a természetességet lássák. Kapcsolódó érték továbbá a mértékletesség, az egyszerűség, a szerénység.

Németországot Helen Russel a Gemütlichkeit fogalmával jellemzi, mely szó jelentése magyarul: meghittség, kellemesség, melegség. Az a megkapó ebben a felfogásban, hogy bármi lehet éppen megfelelő, éppen kellemes. Igen, még egy hétfői munkanap, vagy egy elvégzendő nehéz feladat is, pláne, ha tudható a nap végén, a feladat elvégzése után egy csésze forró kávé vagy tea vár.

+1

A legviccesebb a finn lenge öltözetű otthoni időtöltés, sörözés volt.

 Helen Russel, Boldogságatlasz, HVG Könyvek Kiadó, 2020.

A Budapest Nagyregény, ami nem regény

 

A Budapest Nagyregény grandiózus vállalás, mely Budapest egyesítésének 150. évfordulója alkalmából jelent meg 2023-ban.

A 23 kerület egyediségét, milyenségét, történetét lehetetlen egységesen bemutatni, ezért lehet csalódott, aki egyetlen történetet kívánt volna olvasni. A kötet természetesen nem regény, hanem novellagyűjtemény, így aki egyetlen fikciós alkotás olvasására készült, nem „kapta meg” azt, amit várt. A csillogó- villogó, élfestett, színes, látványos, igen, a giccses borítók és külcsín kedvelői ugyancsak vállukat rántva, orrukat felhúzva nézhetnek a borítóra, hiszen az nagyon puritánra sikerült. Igen, mint egy olyan tárgyé, aminek a belsejébe rejtett fehér lapokra nyomtatott fekete betűk hordozzák a lényeget. (Igen, a könyv nálam is szétesett, remélem az új kiadás már megkíméli ettől olvasóját.)

A 23 szerző természetesen szerteágazóan sokféle.

Ez a diverzitás megmutatkozik az életkortól kezdődően a munkájuk során preferált műnemiségen, műfajiságon túl a stílusukban, a kerületek megjelenítésében. Az elkészült szövegeket a város mellett összeköti az is, hogy mindegyikben van idősíkváltás, azaz legalább két történetegysége van, amelyeket néhány, vagy jónéhány év választ el egymástól. Emellett vannak karakterek, melyek több kerületnél szerepelnek, illetve többször felbukkan utalás James Joyce Ulysses című regényére.

Az egyes kerületekben játszódó események, a városrészeket megjelenítő történetek, mozzanatok a helyszínek mellett és helyett sokszor az ott élő, oda költözött, ott idegen vagy otthonos embert állítják a középpontba. Majdnem minden Magyarországon, vagy a világ más pontján született magyarnak van Budapest-képe, élménye, emléke, viszonyulása a fővároshoz. A kötet szerzőinek is. Ők ezt az összetett érzetet és tapasztalatot az adott kerület történetébe ágyazottan örökítik meg.

Az olvasó érzéseit az egyes fejezetekkel kapcsolatban nagyban befolyásolják önnön emlékei, tapasztalatai a város adott részéről. Ahol boldog éveket töltött, arról azt kívánja, valahogyan ez jelenjen meg a szövegben, és ugyanígy, ahol valami fájó esett meg vele, abba a fejezetbe ezt a változást, a szomorúságot vetíti előre. Úgy gondolom, amiatt is lehet sok csalódott olvasó, mert hiába keresi saját Budapest érzetét a szövegekben.

Önnön életem folytán (többek között) a 4., 10., 13. fejezetet olvastam kíváncsian.

Újpest fejezetét Tompa Andrea írta, melynek az Andor látogatása címet adta. a címszereplő Andor, politikus, akinek húsz év után, nem önszántából ugyan, de az újpesti pártirodában folytatódik pályafutása. (Természetesen) előítéletekkel telve érkezik, majd szinte észrevétlenül és akaratlanul máris egy szimbolikus üggyel kell foglalkoznia. Az ügy (új botlatókövek elhelyezése) kicsinyítő tükörként mutat rá a kerület (vélt) tulajdonságaira: a jelenlévő lokálpatriotizmusra, a lakók sokféleségére, tenni vágyására, hagyományhoz kötöttségére, problémamegoldó készségükre, kezdeményező mivoltukra.

A 10. kerületet Mán-Várhegyi Réka öntötte szavakba, a fejezet címe: Vonatkozó naplórészletek. Ez a szöveg egy kislány szemszögéből mutatja be azt a szinte megfogalmazhatatlan változást, amit számára az Erdélyből a kerületbe költözés jelentett. Sokat elmond a viszonyulásáról, hogy annak nevét nem írja le naplójába: „nem írom le, mert csúnya” (190. oldal.) Tetszik ebben a részben az, ahogyan a gyermeki nézőpont abban is érvényesül, hogy úgy tűnik, mintha a mondatokat valóban egy Barbie-házzal játszó, kisiskolás kislány írta volna.

A 13. kerület szerzője Németh Gábor, a címe: Zsidó nyaralás. A fejezet egyik idősíkja a jelen, míg a másik a vészkorszak, amikor is a kerület, a Pozsonyi út védett házai sokak életét mentették meg. A főszereplő egy idős, 86 éves építész, Tábori, aki Amerikába emigrált, és a jelenben visszalátogatott az egykori teraszra, ami mára szinte semmivé, leromlott állapotúvá vált, de jógázásra épp alkalmas terület. A fiatal jógázó nő, Lili és Tábori párbeszéde nemcsak az épület, hanem a társadalmi érintkezés szabályainak teljes változásáról tanúskodik. (Érdekes, hogy Tábori alakja egy másik novellában is megjelenik, ezt a szöveget Zuglóról írta Tóth Krisztina. A 14. kerület története a vidámparkhoz, témája a szocialista életlehetőségekhez és a családi élethez kapcsolódik.)

Szeretném még megemlíteni a Háy János-írta 12. egységet, melyben egyszerre van jelen éles társadalomkritika az emberi kapcsolatok megjelenítésében és egyfajta fájdalmas viszonyulás korunk emberi problémáihoz, különösen a család atomizálódásához.

Ezeken kívül a többinél jobban megmaradtak még bennem az 1. (Cserna-Szabó András), a 17. (Grecsó Krisztián) és a 18. (Dunajcsik Mátyás) kerületet megjelenítő részek.

(A kötet kölcsönözhető az iskolai könyvtárból.)

 (Budapest Nagyregény, Budapest Brand, 2023)

A szembenézés regénye

    Minden történelmi, nemzeti tragédiának, megrázkódtatásnak az utóéletében fontos elem, vagy probléma, esteleg kérdés, hogy hogyan sikerül azt feldolgozni, elfogadni, vagy a helyére tenni. Egyáltalán sikerül-e szembenézni vele. Minden nép történetében vannak és lesznek ilyen események, döntések.

    Kétségtelennel látszik, hogy Németország estében nem kis feladat a II. világháború eseményeinek a feldolgozása, tanulmányozása. Évtizedek óra célratörően folyik a szembenézés, többek között az iskolai korosztályok esetében, de megfigyelhető a történettudomány szintjén és az irodalomban is.

    Ez utóbbi egyik példája az Európa Könyvkiadónál idén megjelent Mi, németek című kötet Alexander Starritt tollából.

   

    A történet nem a holokausztirodalom része, de ettől nem kevésbé megrázó. (Szívem szerint legalább 16-os, ha nem 18-as karikát tennék rá.) A keleti hadszíntérre visz el egy nagypapa visszaemlékezése, ez az egyik szál. A felidézett emlékeket az unoka közbeszúrt megjegyzései, magyarázati szakítják, de nem törik meg. 

    Miközben az idősödő férfi felidézi a háború végének egyetlen epizódját, közbeszúrásokkal, betoldásokkal elmeséli mind a 6 év történetét: a dicsőség érzésétől a bukásig, a borzalmakig, amiket látott és amikről csak hallott. És végig ott lebeg a kérdés hol kimondva, hol kimondatlanul: felelős-e mindazért amit tett, amit látott, vagy amiről csak hallott? Van-e megbocsátás? Kell-e megbocsátás? Létezik-e a látottaktól szabadulás? Meg lehet-e békélni egy nemzet történetének emberileg vállalhatalan részeivel? Meg lehet-e békélni a kortársaknak a tudattal: akarva, akaratlanu is, de részesei voltak mindennek?

    Legalább ennyire érdekesek az unoka történetében rejlő kérdések: el tudja-e fogadni a harmadik generáció az elődök magyarázatait, egyáltalán szükséges-e a magyarázkodás? Máshogy fognak vagy máshogy kell-e nézni valakire, aki része volt a történelem egyik legsötétebb időszakának? El lehet-e szakadni a saját történelmedtől anélkül, hogy megtagadnád elődeidet, származásodat? Túl lehet-e lépni a múlt sötét árnyain? És végül: jobb-e, hogy mindezt tudod, nem volt-e jobb a boldog tudatlanság, a hallgatás?

    A könyv nem válaszol, bár a nagypapa és az unoka is megtalálja a maga békéjét. De az olvasó nem biztos. A kérdések gyötrőek és annyira sokfélék, hogy lehetetlennek tűnik kikeveredni belőlük. A történet elbeszélő részei nem horrorisztikusak, de rettentően megrázóak, pedig a fogalmazás nem hatásvadász, inkább letisztultan egyszerű.

    Nem tudom a választ. Talán senki sem tudja. De a kérdések feltevődtek, és pillanatnyilag ez tűnik a legfontosabbnak. Mert ha van kérdés, lesz válasz is. Talán... Majd egyszer...

Olvasni jó!

Olvasni jó.

Bár nem mindig egyformán jó. Hol a történet miatt, hol a szerző miatt, hol a fordítás miatt, hol az időjárás miatt, hol a macska miatt, hol csak úgy...

Vannak nehéz könyvek, nehéz történetekkel, nehéz sorsokkal és a szembenézés, rádöbbenés kényszerével. Ami elöl megpróbálhatsz elbúlni, mint Jónás, de úgysem sikerülhet. Jobb, ha beleállsz.

Petra Rautiainen könyve, a Hamuba rajzolt föld  pont ilyen. Különös világba utaztat egy nagyon nehéz történelmi időszakban: Lappföldre a második világháború alatt és pár évvel utána. 

A két szálon és két idősíkon futó történet kétféle szövegvilágot is használ. Egyfelöl egy finn katona naplója visz minket a háború végi lappföldi világba és az ott lassan kirajzolódó, elképesztő emberi nyomorúságokba, gonoszságokba és bűnökbe. A másik szöveg egy tulajdonképpen krimiszerű történet a háború utáni időszakból, egy asszonyról, aki az eltűnt férjét keresi. Miközben az olvasó előtt fokozatosan felsejlenek mindkét történet részletei és lépésről lépésre összekapcsolódik a két történet, megismejük a világháborúból lassan kikerülő Finnország egy általánosan kevésbé ismert arcát, s közben egy picit betekintünk a számik titozatos és eltűnő világába.

A könyvnek valójában nincs főszereplője, hacsak maga a táj nem az. A környezet annyira meghatározza a benne mozgók minden pillanatát, életüknek minden mozzanatát, hogy képtelenség akár csak egy percre is megfelejtkezni róla. Egy idő után az egyébként nagyon nyomasztó történetet olvasva, az az ember benyomása, hogy ha nyugalmat, békét, szépséget akar látni, akkor el kell fordulnia az emberektől, mert közöttük ezekből semmit sem fog megtalálni. Csak a végtelen havas erdőkben, a fel-feltűnő rénszarvasokat figyelve, még akkor is, ha pusztító hideg van a fák között. Mert az a hideg messze nem olyan kegyetlen, mint az emberek ridegsége.

Bár a történet érdekes, a legnagyobb fordulatra elég hamar rá lehet jönni a nem túlságosan elrejtett utalásokból. A karakterek izgalmasak, mégis furcsa néha a viselkedésük. Logikátlanul vagy ellentmondásosan cselekszenek, aminek végülis nincs magyarázata vagy nincs dramaturgiai funkciója.

Ami az olvasást nehezíti, az egyrészt a nyelvből adódik. A nevek értelemszerűen finn és számi nevek, de egy magyar olvasónak beleteleik egy kis időbe, amíg rájön, ki kicsoda, vagy ki a fiú és ki a lány. De ez csak apró kellemetlenség, visszalapozni pedig mindig szabad.

A másik gond az olvasással már zavaróbb. A nyelvezet. Időnként nagyon darabos, töredezett a szöveg, funkciótlanul sok a tőmondat, mintha nem akarna beindulni a mesélés. Ami viszont a legrosszabb, az a fordítás helyenkénti érthetetlen minőségromlása: mintha a fordító nem találta volna a megfelelő szót egy-egy elem visszaadására és kétségeesésében a Google-fordítóhoz fordult.

Az eredeti minden bizonnyal jobb szövegvilágú lehet, hiszen 2021-ben a kötet a nemzetközi filmes szakmától elnyerte a Berlini Filmfesztivál Könyve elismerő címet.

Umberto Eco képeskönyve

    Általános iskola első osztályából emlékszem a matematikakönyvünkből egy feladattípusra. Volt egy "gép", amibe betettek egy számot, a végén kijött egy másik szám, és azt kellett kitalálni, vajon mi történt közben. Nem én voltam a legügyesebb ebben a feladatban, de izgalmas rejtvény volt számomra.

    Umberto Eco Leona királynő titokzatos tüze című könyve olvasásakor valami hasonló gondolat suhant át a fejemen: adott egy ember, akivel történik valami, és az eredmény egész más, mint a kiindulás volt. Mi történt vele? 

    A regény főhőse egy hatvan év körüli antikvárius, aki kómából ébredve kénytelen újra tabulni az egész életét. De nemcsak azt, hogyan kell fogat mosni, autót vezetni, vagy az unokáival játszani, de azt is, ki is ő valójában.

    Egyszerre izgalmas és rémületes kérdést fogalmaz meg a könyv: mitől leszek én ÉN? Az emlékeimtől? A tanult dolgaimtól? Az érzéseimtől? A kultúrától, amibe beleszülettem? Vagy attól a kultúrától, amit már magamtól tanultam hozzá? És mi van akkor, ha ezek egyik elveszik? Hova lett? Megtalálhatom újra? És ha megtaláltam, újra én leszek ÉN?

    A Leona királynő titokzatos tüze sokféle és sokrétű regény. Én-regény, mert azontúl, hogy a pszichológia egyik örök kérdését, az egyéniség mibenlétét boncolgatja, tele van önéletrajzi utalásokkal. 

    A szó metaforikus értelmében utaztató regény is, időben, térben és lélekben is megmozgatja az olvasót. 

    Mindezek mellett történelmi regényny is, mert a gyerekkori emlékek után kutató főhős az 1930-as évek Olaszországát idézi fel, főleg a mindennapokon és a diákkor jelenetein keresztül. 

    Lehetne még sorolni tovább a műfaji kategóriákat, de valahogy mégsem tudom egyikkel sem megragadni a lényegét ennek a könyvnek. Talán érzékeltetni tudja a összetettségét, ha megemlítem, hogy mennyire elképesztett a magyar fordítás színvonala. Barna Imre hihetetlen szép munkát végzett. Olaszul nem tudok, de ha csak arra gondolok, hogy a regény némelyik hosszú, féloldalas, vagy még hosszabb mondatában mennyi intertextuális utalás van, akkor nem tudok nem a legmélyebb tisztelettel szólni a regényről és a fordtásról is. 

    Csak egy kiragadott példa a sokból: 

    "Üres ugyanis nem volt a fejem, csak úgy kavarogtak benne a mások emlékei, egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, az emberélet útjának felén, magánosan, mélázó baktatással vánszorogva [...], Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Júdát, Roccót és fivéreit, egyszer elmúlt régen éjfél, ekkor láttam meg az Ingát, a Comói-tó déli nyúlványát leszarták a legyek, [...], olaszok, testvérek, ti rabjai a földnek, [...] ó, Hold, hová vonulsz, oly szép vagy, állj, maradj velem, I am lost! - suttogta milady Róma harci árka fölött, a jobb szélről az első volt a sorban, La Mancha egyik falujában, dús fejét magas Palatinra hajtva, nyár, tenger s havasok közt jajong, busong a tájon egy perzselő februári délelőtt, és mindjárt este lesz, most rajtunk a sor [...], parázna, vérnősző barom, hajnalodom, ne kérdezd, kiért szól a tavalyi hó, [...], római nemtő, férfiuról szólj nékem, John Anderson, szívem, mint egy virág, olyan vagy, a csókodra szomjazom én, mert hí a citromok hona, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, micsoda nagyszerű dolog, amikor én írok önnek, haragot, istennő, zengd üde, mámoros ajakkal a szent harcot, a vezért, [...], téged magasztal füstben a kis herceg, kezdetben vala a föld, s ahogy megdermedett, elfújta a szél, Licht mehr Licht über alles, fényes a haja, holnapután bejöhetsz." (Európa kiadó, 2007) (Az aláhúzások tőlem vannak. Jó játék: ki mit ismer fel belőle?)

    Izgalmas könyv nemcsak a tartalma és a fordítás fenti is említett színvonala miatt, hanem azért, mert (ahogy néhol emlegetik is) Econak ez a műve egy képeskönyv (a borítón "képes regény"-nek nevezik), tele korabeli színes illusztrációkkal, plakátokkal, rajzokkal, amiknek az atmoszférateremtő hatása hihetetlenl erőteljesen érvényesül a regény egészében.

    Szép kihívás elolvasni. Nem azért, mert hosszú, hanem mert nem lehet közben nem gondolkodni: saját magamat vajon miből tudnám összerakni újra? Nekem mik azok az emlékeim, könyveim, fényképeim, amikkel újateremthetem magamat? És vajon újra tudnám magamat teremteni? Egyáltalán: akármám-e...?

Szevasz, Szevasz!

 

A Tilos az Á kiadó Szevasz címmel jelentetett meg novellaválogatást 2021-ben. A kötetben fellelhető 25 kortárs kisprózát a szerkesztő Péczely Dóra válogatta. A szövegekhez Szinvai Dániel készített illusztrációkat, melyek lendületes, határozott, olvasásra csábító karaktert adnak a külcsínnek. Igen, jó ezt a könyvet kézbe venni.

            Még jobb olvasni. A rövid alkotások – melyeknek keletkezésükkor (a Szevasszal ellentétben) nem volt kiemelt célja a fiatal olvasók megszólítása – öt nagy téma köré csoportosulnak. A témák a következők: szerelem, család, (keresztény) hagyományok, művészet, haza. Ezek a fogalmak ugyanakkor semmiképp sem jelentenek korlátot; novellákban jelen lévő helyzetek, konfliktusok összetettek.

A továbbiakban egy-egy művet említek a ciklusokból.

            Tóth Krisztina Vaktérkép (Életvonal) című alkotásának[1] főszereplője egy egyetemista lány, akinek egyszerre kell megküzdenie édesanyja balkezességével, saját bal kezének életvonalával, a római történelem vizsgájával, a hőséggel, a vaktérképpel, a tapasztalás és a csalódottság okozta könnyeivel, saját és szerelme „nem akarásával”. A történet 1989-ben Kádár János halálának nyarán játszódik; érdekesség, hogy a megjelenített egyéni krízis kicsiben leképezi a társadalom egészét érintő gyökeres átalakulást, a rendszerváltozást.

Ughy Szabina műve, az Én vezetek[2] szintén nagyon érzékeny és kamasz szempontból is releváns kérdésköröket érint. Ezek egyike a szerelmesek közötti korkülönbség, a másika pedig a szülő-gyermek, az apa-lánya kapcsolat, melyben a felnőtté válás is szerepet kap. Meddig tartozik egy gyermek engedelmességgel a szüleinek; mikor szólhat, ha szólhat egyáltalán, ha helytelenít valamit szülei viselkedésében; mikor mondhat nemet? A kérdéseket novella központi motívuma az autóvezetés veti fel, mely a felnőttlét szimbóluma helyett és mellett a gyermeki kiszolgáltatottságot és a felnőttlét viszontagságait jelöli. A szövegből kiderül, hogyan boldogul egy gimnazista lány friss jogosítványával egy nyaraláson problémás családjával és nála jóval idősebb szerelmével.

A vámos és az Úristen[3] kicsit ironikus módon a keresztény hagyományok tematikus egységben kapott helyet. Bartis Attila novellájának sajátos nyelvezetű világából talán kiderül, hogyan férhet el egy Marosvásárhelyről Magyarországra disszidálni készülő férfi egész élete egy (az Úristen segítségével bepakolt) vulkánfíber kofferben. Azon azonban, hogy a legfontosabb becsomagolható-e már az olvasónak magának szükséges elgondolkoznia.

A kortárs magyar irodalom egyik megkerülhetetlen alakja, Dragomán György is publikált a Szevaszba. A Varázstábla[4] többek között az élet és a művészet ingoványos kapcsolatát, a kettő közötti átjárhatóságot tematizálja egy testvérpár és egy doktornő szerepeltetésével. A helyszín egy meg nem nevezett funkciójú intézet. A történet időkezelése különleges; részben retrospektív, az egyik testvér és a doktornő beszélgetéséből derül fény a festőművész báty intézeten belüli életére. Az azon kívüliről pedig a testvér gondolkodási folyamata tudósít. Ahhoz, hogy megtudd/megtudja, mi lett a fiatal festőművész egy villamosremízbe tervezett kiállításával, milyen szerepet kap a „varázstábla” és hogyan éli túl alkotóját a festmény bele kell olvasni/lapozni a kötetbe.

Az utolsó rész novellái közül Haklik Norbert Amerikai palacsinta[5] című szövegét emelném ki, mert számomra emlékezetes, ahogyan a főszereplő korábbi magyarországi otthonától sok ezer kilométerre honvágyát enyhítendő waffelt, azaz gofrit, azaz amerikai palacsintát szeretne enni.

A szerkesztő „nem titkolt célja, hogy a Szevasz novellái kedvet csináljanak az írók többi művének elolvasásához is.” (341. oldal) Saját nem titkolt célom az, hogy ösztönözzem a Szevasz itt említett és nem említett szövegeinek olvasását.

(A kötet kölcsönözhető az iskolai könyvtárból.)

---

[1] Korábbi megjelenés a Vonalkód (Magvető Kiadó, 2006) című kötetben.

[2] Első megjelenés: https://www.kulter.hu/2021/01/ughy-szabina-prozaja/

[3] Korábbi megjelenés a Lázár apokrifek (Magvető Kiadó, 2005) című kötetben.

[4] Korábbi megjelenés az Oroszlánkórus (Magvető Kiadó, 2016) című kötetben.

[5] Korábbi megjelenés a Tom Hanks a vizek felett (Scolar Kiadó, 2017) című kötetben.

Hallottál már az Ickabogról?

Egy nagyobb szünet után lassan itt sz ideje, hogy újra életet leheljünk a blogba. Mindennek megvan az oka és az ideje: a szünetnek és az újrakezdésnek is. Csapjunk hát újra a lovak közé!

Isten hozott mindenkit újra!

Mivel is kezdhetnénk újra stílusosabban, mint egy könyvajánlóval?!

     J. K. Rowling könyve az Ickabog izgalmas kaland. 

    Eleve érdekes, hogy túl tud-e lépni egy író a saját Harry Potter-árnyékán, vagy benne ragad a maga teremtette világban. A kötet fülszövege valami egészen mást ígér: mesét felnőttnek és gyereknek. Az Ickabogról, aki talán létezik, talán nem.

   A könyv azonban ennél jóval többről szól, mint minden igazi mese. Mesél barátságról, félelemről, hatalomról, tisztességről, bátorságról, az élet szépségéről, halálról és szeretetről. Nem kis vállalás. 

    A szerző lépésről lépésre vezet minket a történetben egyre beljebb és egyre mélyebbre, hogy aztán segítsen onnan ki is találni. A karakterek különböző mértékben kidolgozottak, de valójóban a fő gonosz a legrészletesebb, ami részben érthető is a történet logikája alapján. Mindeközben azért felismersz néhány elemet, fordulatot, ami a Harry Potter univerzumból származik, de nem zavaró egyik sem.

   Viszont a könyv szerintem nem gyerekeknek való, én legalábbis nagyon meggondolnám, hány évesnek adom a kezébe, de talán 13-14 év alattinak nem. Ahhoz ugyanis túlságosan is realisztikusra sikerült és bár logikus, mégis kicsit sokan halnak meg benne, ráadásul elég kegyetlen módon. Pedig a könyv lapjairól nem folyik a vér, ám ahogy haladsz előre, egyre gyakrabban lesz megoldás emberek eltüntetésére a gyilkosság, és ez a lassan magától értetődővé válás az, ami a legkegyetlenebb vonása a történetnek.

   A mese utolsó részének váratlan fordulata kicsit hirtelen következik be, de legalább gyorsan elhozza a feloldást is.

  Bár az Ickabog nem éri el nálam azt a szintet mint a varázslós sorozat, de jó könyv, bizonyos szintig letehetetlen. Annyira várod már a megváltó feloldást, hogy nem győzöd olvasni.

    A kötet számomra legszimpatikusabb vonása, hogy gyerekrajzok adják az illusztrációit, amelyek nemcsak színessé teszik a kiadást, de nagyon emberivé is. 

    Amikor ilyen idióta helyzetben vagyunk, mint most már lassan egy éve, akkor semmi sem lehet olyan nagy segítség, mint egy jó kis könyv, amibe bele lehet bújni, aminek a segítségével ki tudsz szabadulni a saját magad börtönéből, amiben olyan elveszettnek érzed magad. 

    Az Ickabog erre tökéletes.

    Olvassatok!

Mert olvasni jó, sőt egyenesen életmentő!

Egy ló, egy bár és ami mögötte van

Az egyik angol kiadás borítója

Idei első könyv-ajánlómban
David Grossmann Egy ló besétál a bárba
című regényéről szeretnék írni pár sort.

Olvasni jó, tényleg az. De néha kegyetlen dolog. Kölcsön kapsz egy könyvet, beleolvasol, és aztán történhet körülötted bármi, nem fog érdekelni. Mert olvasol. Mert egyszerűen muszáj. Mert azt érzed, hogy ha leteszed a könyvet, elveszítesz valamit. Azt szokták mondani, „elveszíti a fonalat”, vagy „megtöri a hangulatot”. De ez más. Úgy érzed, ennél sokkal többet veszítesz, 

ha nem tartasz ki a végéig. 

Az „Egy ló besétál a bárba” letehetetlen. Tényleg az. Egyetlen este és két teljes élet története, beleszőve még úgy 5-6 élettörténet kisebb-nagyobb morzsái. A szerző, David Grossmann magabiztosan ugrál az emberi sorok, idősíkok, a múlt és a jelen színterei között, és közben szépen, kézen fogva vezeti az olvasót is. 

A magyar kiadás

A történet, amit elmesél tulajdonképpen csak részben különleges: a holokausztot túlélők gyerekeinek története, részben a szülők történetével egybe fűzve. Valójában azonban ez csak a háttér: a lényeg valami más, ami két fiú barátságának nagy kérdésein keresztül, lassan bontakozik ki. 

Ami izgalmassá teszi a könyvet, az az elbeszélés maga, az egyszerre létező 3 nézőpont, amiből az egyik magáé az olvasóé, a folyamatosan váltogatott beszédmódok, az elhangzókra azonnal reagáló szereplők (a közönség), a lassan napfényre kerülő titok és valami végtelen szomorúság, ami végig ott rejtőzik a sorok mögött. Feszültség van a regényben egész idő alatt, és amikor a végre feloldódni látszik, akkor döbbensz rá: nincs feloldás. Nincs feloldás a regényben, és azon kezdesz gondolkodni: vajon a te életedben van-e. 

Mivel nem akarok konkrétabb elemeket elárulni, akaratlanul is félrevezető lehet kicsit, amit írtam. Ez az én olvasatom. Megrázó könyv volt, az a típus, amit nem fogok még egyszer elolvasni, de örülök, hogy egyszer megtettem. Ha rajta van az olvasnivalóid listáján, hallgass rám: akkor fogj bele, ha van rá egy egész napod, és nem kell közben letenned órákra. Megéri.

Ízlésekről és pofonokról

Van az a cseppet sem megalapozatlan mondás, hogy 

"Ízlések és pofonok különböznek." 

Régi, igaz bölcsesség. És ma este megint bebizonyította önmagát.

Magyartanárként olyan fogalmakat próbálok (többek között) a szenvedő Könyves-lakók fejébe gyömöszölni, mint anti- vagy ellen-műfajok (antimese, ellen-utópia stb.). 

De azért amikor egy manapság felkapott krimiszerző könyve kerül a kezembe, 

nem erre számítok, bevallom.

Elolvastam M. C. Beaton Agatha Raisin és a karácsonyi búcsúcsók című művét, 

és ezt nagyon megbántam. Nem kellett volna, igazán nem.

Mert olvasni jó... de azért nem akármit.

Adott egy kezdőszituáció, amit a szerző Agatha Christie-től, a krimi királynőjétől koppint, és még csak nem is túl elegánsan. (Vö. A kutya se látta kezdő szituációjával!). 

És itt tulajdonképpen vége is van a minőségnek. 

A 3. oldalon. 

A regény hátralevő oldalain hemzsegnek a kidolgozatlan és általában teljesen funkciótlan szereplők és cselekmény-morzsák, tucatszámra ismétlődnek ugyanazok a klisék, sokszor szó szerint, s a legizgalmasabb szófordulat az egész regényben az "Azt akarom, hogy hagyja abba a nyomozást!" felkiáltás, amit majdnem az összes szereplő (aki nem nyomozó) elmond egyszer. Legalább. De inkább kétszer. Minden oldalon.

És a cselekmény? Ő csak áll ott tanácstalanul, és várja, hogy végre vele is foglalkozzon valaki. Időnként a szerző rúg bele egy hatalmasat, teljesen indokolatlanul, akkor arrébb csúszik, majd újra megáll, és néz bambán maga elé. Valószínűleg a cselekmény maga van a legjobban meglepődve, amikor egyszer mégis csak véget ér. Bátortalanul még egyszer megpróbál feltámadni hamvaiból, de ez olyan szánalmasra sikerül, hogy pirulva saját kardjába dől. 

És akkor még mindig van hátra 50 oldal a könyvből. 

De segáz! Ez pont ugyanolyan fölösleges, mint az összes előző.

Én mindig a jót feltételezem egy szerzőről. Ha egyszer kiadták a könyvét, ráadásul a ki tudja hányadikat, csak van benne valami, ami miatt érdemes elolvasni, nem? Pár oldal után azt hittem, ez egy paródia, az összes Agatha Christie- és Conan Doyle-könyv paródiája. De végül rájöttem, hogy sajnos nem az. Egyszerűen csak rossz. Sőt. Pocsék. 

Ritkán futok bele ennyire rossz könyvélménybe, 

éppen ezért nagyon felmérgesedtem miatta.

Hogy ki ki tehet minderről?

Hát persze, hogy én! 

Mert bedőltem a beharangozásnak. De úgy kell nekem!

Hogy igazam van-e?

Mit tudom én?! 

Pillanatnyilag annál sokkal csúnyábbakat gondolok, mint amiket leírok, de

tévedhetek, hiszen azok a bizonyos ízlések és pofonok mint tudjuk... Érthető, nem?

Ha rá szeretnél cáfolni a véleményemre, és felkeltettem a kíváncsiságodat (bár ez egy pillanatig se volt célom), akkor a jövő héttől megtalálod a kötetet a Könyves könyvtárában. 

Mert ez a fércmunka egyetlen további éjszakánál többet sem tölthet szeretett könyveim társaságában! 

Még a végén megfertőzi őket...

Ovét a világnak!

Szeretettel köszöntünk minden egykori, mostani vagy eljövendő Könyves-lakót, barátaikat és üzletfeleiket, aki ismét a humán blogra látogatnak.

Boldog új tanévet mindenkinek!

Szeretnénk idén is sok mindent megosztani veletek: könyveket, filmeket, élményeket, eseményeket és főleg a Könyves-diákok szebbnél szebb eredményeit.

Kezdjük az évet egy könyvajánlóval!

Az irodalomban éppúgy vannak divatok mint bármi másban. Időről időre felkapnak egy-egy témát, szerzőt, vagy egy országot. Az elmúlt évek egyik ilyen divatirodalma lett a skandináv irodalom.

Mármint a kortárs.

Kezdődött a krimikkel, aztán folytatódott az olyan sírva-nevetős művekkel mint Jonas Jonasson művei (Az analfabéta, akit tudott számolni például).

Ebbe a sorba illeszkedik be a szintén kortárs svéd szerző, Fredrik Backman is. Első könyve Az ember, akit Ovénak hívnak, óriási könyvsiker volt hazájában, majd hamarosan a fél világot meghódította.

Érthető módon. Gyönyörű könyv, minden tekintetben. Könnyeden megfogalmazott (szép, igényes fordítással), pergő lendületű történet egy emberről, akit Ovénak hívnak, és aki nem tipikusan a szimpatikus főhősök közé tartozik.

 Mogorva, kevés szavú (azok nagy része is káromkodás), és elsőre úgy tűnik, ki nem állhatja az embereket. Különösen a lakókörnyezetében élőket.  Ám ahogy haladsz oldalról oldalra (vagy inkább száguldasz, mert le sem tudod tenni a könyvet), kirajzolódik előtted Ove az ember tele értékekkel, odafigyeléssel és szeretettel.

Egyszerű, szép történet ez elfogadásról, kitartásról, az értékek megőrzéséről, az egymás iránti felelősségről, családról és szerelemről. Vagyis az életről.

Mire leteszed a könyvet, szétröhögöd és szétbőgöd a fejedet, de azzal a biztos tudattal gazdagodsz, hogy ha több olyan ember lenne, mint Ove, még lenne remény ezen a nyomorúságos világon.

Talán lenne…

Bárcsak lenne!

Mert olvasni jó...

Idén volt 90 éve, hogy megjelent A. A. Milne halhatatlan könyve, a Micimackó.

A világ legismertebb, csekélyértelmű medvebocsának sajátos születésnapi köszöntést gondoltak ki 

Angliában. Négy ismert angol gyerekkönyv szerzőt kértek fel arra, hogy 2009 után, amikor az első "hivatalos" folytatása jelent meg a történetnek (Micimackó visszatér címen), ismét egy újabb kötettel gazdagítsák a Százholdas Pagony lakóinak kalandjait.

Paul Bright, Brian Sibley, Kate Saunders és Jeanne Willis egy egész év történetét álmodta könyvbe. Négy évszak négy kalandját tartalmazza a Micimackó a legjobb mackó címen megjelent kötet. (A magyar fordítás Kövesdi Miklós Gábor munkája.) Az illusztrációkat az eredeti rajzokat alapul véve Mark Burgess készítette.

Felmerül persze a kérdés: lehet-e folytatni a Micimackót? Lehet is, meg nem is. Mert a négy kaland nagyon igyekszik az első kötethez hű lenni, sokszor még a szófordulatok is megegyeznek, de mégis elszakadnak az első változattól. Mivel négyen írták a mesét, nem teljesen egységes a karakterek ábrázolása: Nyuszi például az egyik történetben már-már kedves, a másikban pont olyan tudálékos mint volt. De ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom: nekem tetszett a folytatás. Mert nem próbálnak úgy tenni a szerzők, mintha ők alkották volna az eredeti történetet. Vállalják, hogy ők csak a folytatók, ha úgy tetszik, a hivatalos másolók. A történeteik bájosak, nem nélkülözik a humort, nagyon újak, mégis megejtően ismerősek. 

Megtudhatjuk például, 

hogy az etikett az ehető-e, 

hogy hogyan kell megismerkedni egy pingvinnel, 

hogy miért Füles a legjobb szamár, 

hogy mi köze van a Nílus forrásának az almaszószhoz, 

vagy hogy hova ment Róbert Gida, amikor Tobongóba ment.

Egy szóval szép születésnapi ajándék kerekedett a vállalkozásból Micimackónak, 

nekem meg egy szuper kis karácsonyi ajándék.

Mert olvasni jó...

Tan Twan Eng

Annak idején, amikor elolvastam az Esti ködök kertjét, kis túlzással azt lehet mondani, letettem a könyvet, odaültem a gép elé, és leírtam, ami eszembe jutott. (Azt a bejegyzést itt olvashatod.) Az Esőcsinálót tegnap fejeztem be, le is ültem a gép elé, de sokáig semmi sem jutott az eszembe. Pedig a könyv jó, fantasztikusan jó, talán még az Esti ködöknél is jobb. Akkor miért nem jut eszembe semmi…? Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, mi hiányzik: a harmónia.

Tan Twan Eng 2007-ben megjelent első könyve, az Esőcsináló az egyik legfelkavaróbb könyv, amit olvastam. A történet Malájföldre röpíti az olvasót, egyrészt a második világháború idejére, másrészt 2007-be. A kerettörténet szerint itt, Pinangban találkozik Murakami Micsikó, egy idős japán asszony és Philip Hutton. Az asszony ifjúkori szerelmének, Endó Hajatónak a sorsát szeretné megismerni. Philip, akinek Endó szan a szenszeie (tanítómestere) volt, a kialakuló beszélgetés során feltárja Micsikó előtt családja, Malájföld és a japán megszállás egész történetét, nem titkolva saját szerepét sem az eseményekben. 

Különös hangulatú a könyv már a kezdetétől. Tulajdonképpen a szerző az első pillanattól fogva egyértelmű utalást tesz a sorban felbukkanó szereplők sorsára, így haláluk, vagy családi tragédiájuk, örömük nem okoz meglepetést. Mégis végig feszültség van a regényben. Ennek egyik oka nyilván az a sok kegyetlenség, amit a japán megszállók követnek el, s amelyekről a szerző teljesen egyértelműen ír, mégsem lesz az olvasónak az az érzése, hogy a könyv lapjairól folyik a vér. 

A feszültséget azonban más is hordozza ebben a történetben: Philip figurája. Az előbb azt mondtam, hiányzik a harmónia ebből a történetből. Okkal hiányzik. Talán éppen erről szól az Esőcsináló: megtalálhatja-e valaki a harmóniát önmagában, a sorsában, ha olyan nehéz „lecke” jut neki, mint a legifjabb Hutton-fiúnak. Philip egy brit apa és egy kínai anya gyermekeként jött világra, s tulajdonképpen egyik világban sem érezte otthon magát, hiszen a britek szemében kínai, a kínaiak szemében brit volt. Hogyan találhatja meg magát valaki, aki ösztönösen húzódik el a családjától, a kortársaitól, s egyáltalán nincs tisztában vele, ki is ő valójában? A kínai-brit fiúnak a válaszokat egy harmadik kultúra, a japán adja meg, de ennek súlyos ára van. Endó szan találkozásuk után tanítványával fogadja Philipet, és megismerteti ők nem csak az aikidzsucu művészetével, a mozdulatokkal, de egyben a japán nyelvvel és kultúrával is. Amikor aztán Japán megszállja Malájföldet, Philip mindennek hasznát veszi, de olyan szerepet kell vállalnia, ami a kívülállók számára nem érthető. Igazán soha senki sem fogja megérteni, mi mindenen kell keresztülmennie a háború éveiben azért, hogy megmenthesse az övéit, ha ez egyáltalán lehetséges. Megint két fél között találja magát, csak most nem a britek és a kínaiak, hanem a megszálló japánok és a leigázottak között. És ez semmivel sem könnyebb helyzet, mint az első. Egy alkalommal kínai nagyapja mondatai közelebb viszik a felismeréshez, de innen még hosszú út vezet a megnyugvásig:

„Nem szabad magadat hibáztatnod. […] Már mondtam neked egyszer, benned megvan a képesség, hogy az élet egymástól elütő elemeit egyetlen szerves egészbe olvaszd. Emlékszel még? Ezen a ponton azonban el kell vetned apád népének örökségét. A bűntudat a nyugatiak és az ő papjaik találmánya.” (Tarandus Kiadó, 2015, 505. oldal)

Azt a bizonyos harmóniát, ami már oly sokszor emlegettem a könyv kapcsán, az aikidszucu, a mozdulatok tökéletessége, Endó szan mindent megértő szeretete adhatja meg Philipnek, ám egy idő után már ez is kevés, hogy a fiú szembenézhessen az övéi sorsával, a háború után pedig önmagával. Sikerül-e elfogadnia szenszei tanítását, hogy minden előre el van rendezve az emberi sorsban, s azon változtatni nem tudunk? Ez nemcsak a regény legnagyobb kérdése, de Philip minden gyötrődésére is talán az egyetlen válasz.

Az Esőcsináló kegyetlen eseményeken vezeti végig az olvasót, ám bizonyos szempontból mindezt nagyon gyengéden teszi. Sikerül megtartani a kellő arányt a szükségképpen naturalisztikus leírások és az időnként ennél sokkal hatásosabb elhallgatások között. Őszintén szól érzelmekről, de nem csúszik át az öncélú önmarcangolásba, hanem pontosan olyan árnyaltan ábrázolja az emberi lélek gyötrődéseit, amilyenek azok a valóságban. Így tulajdonképpen mégis megteremti a harmóniát, de kell hozzá egy kis idő, hogy ezt felfedezzük az események hátterében.

A könyv angol nyelvű változatát nem ismerem, de a magyar szöveg nagyon szép. Könnyed de sokszínű szöveget kap a kezébe bárki, aki rászánja magát erre a kalandra. A fordítás Hegedűs Péter munkája. 

A szokásos igényességgel készült kötet a Tarandus Kiadó hetvenedik kötete.

A könyvtáros és birodalma

A Könyvtárosok Világnapját két nagy szervezet, az Amerikai Könyvtárak Szövetsége (ALA), és a Könyvtári Egyesületek és Intézmények Nemzetközi Szövetsége (IFLA) kezdeményezte. Célja, hogy felhívja a figyelmet a könyvtárak és a könyvtárosok által nyújtott értékekre. Április 14-én tartják országszerte.

Ebből az alkalommal szeretettel köszöntjük a Könyves könyvtárosát (és egyben magyar szakos tanárát,

P. Szabó Melinda tanárnőt!

Birodalmáról, a KKG második emeletén található könyvtárról hadd meséljen ő maga!

"Ha belép a látogató a közel 100 éves Könyves Kálmán Gimnázium könyvtárába, szeme önkéntelenül is a régi könyvekre téved. Vajon miről tudnak mesélni ezek a könyvek, hiszen lassan 100 éve kísérik a diákok, tanárok életét, szolgálják a mindennapi munkát – átvészelve ezt a viharos századot. Sokan azok közül, akik valaha forgatták ezeket a könyveket, már nincsenek köztünk, de a könyvek még mindig hűségesen várják a polcon az új olvasókat, azokat a mai gyerekeket, akiket mostani rohanó világunkban is érdekel a múlt, a régi idők szelleme.A könyvtár történetéről sajnos keveset tudunk. A régi nyilvántartások a II. világháborúban elvesztek, az iskolai évkönyvek szolgálnak számunkra némi információval. Azt tudjuk, hogy rögtön, már az iskola indulásakor a lelkes alapítók gondoskodtak arról, hogy a nagyon szerény körülmények között működő iskola elkezdje a könyvtár anyagának gyűjtését. Ekkor még külön tanári és ifjúsági könyvtár létezett, ez a megosztottság egészen a hatvanas évek végéig tartott.Az első év kimutatásában 236 mű szerepel, külön tüntették föl a filológiai és művészettörténeti szertár anyagát.Az évek során értő kezek szorgalmasan gyarapították a könyvtárat, jól mutatják ezt a számok. 10 év múlva, 1915-ben már 5216 mű áll az olvasók rendelkezésére, a II. világháború idejére pedig mintegy 12000 kötet az állomány nagysága.Sajnos a történelmi események pusztító nyomokat is hagytak. Az 1946-os krónika mindössze 6000 könyvről számol be, a többi megrongálódott, elveszett.A lassan gyarapodó könyvtárat 1956-ban ismét nagy veszteség érte. Az épület Tavasz utcai szárnya a szovjet tankok lövései következtében jelentős károsodást szenvedett, a folyosók leszakadtak az alagsorba, a könyvtár anyagában is hatalmas pusztulást okozva.Falus Róbert Sophoklés című műve ma is emlékeztet bennünket ezekre az eseményekre, hiszen a könyvön jól látható a golyó által ütött nyom.1958-ban 5642 kötetről indul újra a könyvtár. Nemcsak vásárlások, adományozások útján is gyarapodott az állomány. 1974-ben dr. Szarka Gyula, iskolánk volt történelem-latin szakos tanára minden könyvét ránk hagyományozta.Jelenleg közel 28000 dokumentumot őrzünk. " 

Az idézet forrása (további érdekességekkel együtt) a könyvtár honlapján található, a 

http://konyvtar.kkg.hu/ linken.

"Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó."

(Szerb Antal)

A KKG könyvtárának olvasóterme

"Emerson azt mondja, hogy a könyvtár egy varázsszoba, ahol az emberiség legjobb szellemei várakoznak, de ahhoz, hogy megszólalhassanak, a mi szavunkra van szükség. Ki kell nyitnunk a könyvet, és akkor megszólalnak." (Jorge Luis Borges)

Só, templom, történelem

Az elmúlt időszak (szerencsére) bőven adott témát a Könyves-blognak, így egy kicsit régen foglalkoztunk már a Mit érdemes elolvasni? illetve a Mit érdemes megnézni? témakörével.

Most azonban itt az alkalom egy új könyvajánlóra. Íme:

Idén jelent meg a Jelenkor Kiadónál 

Nádas Péter Az élet sója című könyve.

Kicsike kis kötet, de a méret ezúttal sem jelent semmit.

Hogy mi is ez a könyv? Nos, nem regény, mivel nincs a klasszikus értelemben vett cselekménye, még csak főszereplője sincs. Hacsak nem a narrátor. Vagy a város, amiről szól. Vagy a templom, ami mindennek a középpontjában áll: a városnak, a történelemnek, ennek a műnek.

De akkor mi ez a könyv? Talán a történelmi esszé a leghelyesebb kifejezés, ám ettől még ugyanolyan lebilincselő mint egy regény. Egy dél-német városba kalauzol minket az elbeszélő, de hogy melyikbe, az nem derül ki, s talán nem is fontos. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor arról szól, hogyan lesz ez a sólepárlásból és -kereskedelemből meggazdagodott város lutheránussá. De ha valaki csak ennyit ért a könyvből, nem értett meg semmit. Mert ez ennél sokkal többről szól: a történelem nagy igazságairól éppúgy, mint a nyugat-európai polgár öntudatáról, a történelmet formázó nagy egyéniségekről, s az ugyancsak meghatározó szerepet játszó névtelen szereplőkről. Mert ez így együtt mind eredményezi a világot megrengető fordulatokat. 

Sokan sokféle végkövetkeztetésre juthatnak elolvasva ezt a könyvet, de talán az egyik lehetséges tanulság az, hogy a nagy idők nagy történelmi fordulatai nem szükségszerűen járnak együtt nagy pusztítással, rombolással, hogy a régi és az új szervesen összeépülhet, megtartva és megújítva egyszerre.

A kötet mindössze 115 kicsi oldal, Forgách András szép, de néha az olvasást kicsit nehezítő grafikáival színesítve. Igényes kiadása egy igényes szövegnek, melyen nem egyszer áthallani a szerző kicsit fanyar, vagy éppen szarkasztikus humorát. 

Egyestés könyv, de nem egyestés kaland. 

Mindenképpen érdemes elmélyülni benne.

Kedvcsinálónak álljon itt egy idézet, ami talán a lényeget ragadja meg a könyvből:

"Mert akadnak korszakok, amikor a maga helyét és formáját minden szépen megtalálja, míg bőségben jönnek aztán más korszakok, amikor semmi nem pászentos többé semmivel, senki és senkivel nem tud megegyezni semmiben, hanem mindenki körkörösen védekezik és mindenkit körkörösen leharcol, és a dolgok pásszentosságának elvével a kutya sem törődik. Legfeljebb abban mutatkozik meg a pászentosság bizonyos tartaléka, hogy bármilyen ellentétes eszmékre hivatkoznak is, együtt égetik fel a termést ígérő földeket, együtt rabolják ki a magtárakat, a kincstárakat, együtt pusztítják el azt a várost, ahol élniük kéne." (Nádas Péter: Az élet sója. Jelenkor Kiadó, 2016; 111. oldal)

Az Apor-kódexről szólva

Volt már a kezetekben igazi kódex? 15-16. századi, valódi, kézírással készített kötet? Aligha. (Igaz, ezt csak kevesen mondhatják el magukról.)

Akkor kérdezzük máshogy: 

Láttál már valaha igazi kódexet? Ha nem, akkor nem ismered a Régi Magyar Kódexek sorozatot, melyben eddig összesen 33 kötet látott napvilágot.

Legutoljára, 2014-es dátummal az Apor-kódexet vehette kézbe minden nyelvtörténet, irodalom és történelem iránt érdeklődő olvasó.

Az Apor-kódex restaurálás előtti állapotban (A kép forrása itt.)

 A kötetet ma mutatták be az Országos Széchényi Könyvtárban. A gyönyörű kiállítású kötet igen népes alkotótársaság munkája révén született meg: húsz kutató, nyelvész, restaurátor, egyetemi hallgató vagy PhD-zó diák közös, több éves munkájának eredményét veheti kézbe bárki, aki hozzájut ehhez a csodálatos kiadványhoz. A mai bemutatón a kötet kiadásán dolgozók közül hatan ismertették a megjelenéshez vezető rögös utat, a szöveg gondozása közben felfedezett érdekességeket, nyelvészeti és kultúrtörténeti tényeket, s a közben felmerült, nagyon izgalmas újabb kérdéseket. A beszélgetést Madas Edit vezette (az MTA levelező tagja, egyetemi tanár, MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport vezetője). A bemutató többi résztvevője volt Haader Lea, Korompay Klára, Szentgyörgyi Rudolf (ők hárman az ELTE Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai tanszékének munkatársai, több korábbi kódexkiadás résztvevői), Tóth Zsuzsanna (az OSZK restaurátora) és Kocsis Zsuzsanna (az ELTE PhD hallgatója). A könyvbemutató különleges része volt Kocsi Zsuzsanna felolvasásában meghallgatni az Apor-kódex néhány szövegrészletét: hallgatta az ember ezt a több mint 500 éve lejegyzett szöveget, s közben arra gondolt, hogy ez fél évezrede talán ugyanígy hangzott az akkori hallgatók fülében. Megrázó volt, és ugyanakkor felemelő.

A kódex kiadása csodálatos, de a kézirat önmagában is igen különleges: egyes szövegrészei legkorábbi nyelvemlékeink közé tartoznak, hiszen ezek a 15. század első felében keletkeztek, s a könyv külön értéke, hogy ebben szerepelnek az első magyar nyelvű zsoltárfordítások. (Sajnos nem mind, mert a kötet erősen csonkult, miután több lapot is kiszakítottak vagy kivágtak belőle.) Ráadásul a nyelvtörténet egyik legizgalmasabb, időről-időre fellángoló vitájában is szerepet kap, nevezetesen abban a kérdésben, hogy milyen módon kapcsolódik össze az Apor-, a Müncheni és a Bécsi kódex, s ezek milyen viszonyban vannak az ún. Huszita Bibliával.

Az Apor-kódexnek és jelenlegi kiadásának számtalan érdekessége, különlegesség és további kutatást kívánó rejtélyes eleme van. Eleve feltűnő például a kötet elején szereplő, szokatlanul hosszú (több mint 100 oldalas) bevezető tanulmány, mely feltárja nemcsak a kódex lehetséges keletkezéstörténetét, a szövegen dolgozó másolók (scriptorok) írásmódjának különbözőségeit, az Apor-kódex rokonságát más, magyarországi kódexekkel, de egyedülálló módon bepillantást nyújt a kódex restaurálási munkálataiba s közben az eredeti, 16. század eleji könyvkötési technikákba is.

(A restaurálás részleteiről fantasztikus fotókkal külön tanulmány olvasható Tóth Zsuzsannától itt.)

A restaurált és eredeti méretére visszaállított Apor-kódex (A kép forrása itt.)

A kötetben a sorozat eddigi szokásához híven a kódex lapjainak jól olvasható fényképe mellett találjuk a betűhű átírást is, aminek segítségével olvashatóvá válik a gyakorlatlan szem számára is egy kódex, melyet a 15-16. század során négyen másoltak le. Hihetetlen izgalmas kaland egy kicsit belekukucskálni az 500 évvel ezelőtti nyelv érdekességeibe, a kódex készítésének a szövegben jól felismerhető lépéseibe és a kötetbe később "belefirkálgató" személy(ek) megjegyzéseibe.

Aki még soha nem próbálkozott ilyesmivel, annak íme itt a remek alkalom!

Kedvcsinálónak íme a kódex 126. oldala, s rajta ún. második kezének gyönyőrű, jól olvasható kézírása (a kódex kiadásának 370. oldalán található):

A fénykép eredetije megtekinthető az OSZK honlapján itt.

 A kódexet ma a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban őrzik.

(A múzeum honlapján olvashattok róla itt.)

Írókkal a Könyvesben

               Irodalmi műhely a Könyvesben

A művészet különleges, a műalkotás létrejötte csupa titok: ki, hogyan, miért pont ő, miért pont azt és miért pont úgy.

Ma délután a Könyves-diákok bekukucskálhattak e titkokba. A Könyves könyvtárának egy igazi, író-házaspár volt a vendége: Babiczky Tibor és Babiczky-Pfliegel Dóra. A meghívásra az teremtett lehetőséget, hogy Pfliegel Dóra a Könyvesben érettségizett valaha, aztán mint elmesélte nekünk, nem véletlenül, lett egy író férje. Mert ezt szerette volna világéletében: hogy egy író legyen a férje.

Nagyon érdekes volt mindaz, amit felidézett első könyve kapcsán: élethelyzetek, problémák, tanácstalanság és megoldás.

Babiczky Tibor pályája pedig a költészettel kezdődött, pontosabban dehogyis, azzal, hogy a gimnáziumban kiváló volt magyarból, és megismerkedett az irodalommal….Pályája kezdetét verseskötetek jelzik, most pedig itt van  első regénye a Magas tenger. (Lehet, hogy Margo-díjas lesz??)

Nagyon érdekes volt belepillantani két alkotó ember gondolatvilágába és a mindennapjaikba. Látni azt, hogy kellenek vágyak, felismerés, hogy az ember miben tehetséges és miben nem, aztán kell erőfeszítéseket tenni, kell egy csipet szerencse és persze sok-sok munka. Az meg külön ajándék, ha az ember élevezi, szereti azt, amit csinál. Úgy tűnt: ők ketten így vannak ezzel.

Jó délután volt.

Köszönet P. Szabó Melinda tanárnőnek a szervezésért.

Mert olvasni jó...

Egy régi kínai bölcsesség szerint ha egy napig akarsz boldog lenni, rúgj be, ha egy hétig szeretnél boldog lenni, házasodj meg, de ha egész életedben boldog akarsz lenni, akkor kertészkedj.

Ez a mondás járt a fejemben mindvégig, amíg Tan Twan Eng Esti ködök kertje című könyvét olvastam. Pedig ebben a történetben boldogságról kevés szó esik. Valahogy mégis árad belőle a harmónia.

Izgalmas világba kalauzol a szerző: Malájföldre, ahol igen színes kavalkádban élnek együtt különböző nemzetek: kínaiak, japánok, malájok, angolok, búrok és ki tudja, még ki mindenki. A regény főhőse Töoh Jün-ling bírónő, aki nyugdíjba vonulása után érkezik vissza az Esti ködök kertjébe, ahol fiatalkora meghatározó időszakát töltötte. Visszavonulása alkalmat ad neki az emlékezésre és a szembenézésre. Ahogy sorra veszi életének eseményeit, lassan kirajzolódik előttünk nemcsak az ő sorsa, de egész Malájföld élete a második világháborúban és az azt követő zűrzavaros és sokszor véres időszakban. 

A könyv lapjain az emberi szenvedés megannyi formájával találkozunk, és mégis megtaláljuk a nyugalmat. A kertben. Az Esti ködök kertjében, amit a japán császár egykori kertésze, Aritomo Nakamura épít Malájföld egy sejtelmes vidékén a teaültetvények és a hegyek ölelésében. 

 "A kertnek meg kell érintenie az ember legbensőbb lényét, át kell formálnia az érzéseit, el kell töltenie szomorúsággal vagy derűvel. Világosan meg kell láttatnia szemlélőjével az élet minden dolgának mulandóságát. [...] Az idő e homokszeme ugyanúgy lehull, ahogy az utolsó falevél, ugyanúgy tovasodródik, ahogy a virág egyetlen megmaradt szirma; ez a pillanat magában foglalja mindazt, ami az életben szép és szomorú." (Esti ködök kertje, Tarandus Kiadó, 2014, 238. oldal)

 Miközben a regény egy nagyon sajátos világba és egy nagyon különleges hangulatba repíti az embert, tulajdonképpen mégis a legteljesebb mértékben klasszikus marad. Ugyanazokat az alapvető emberi kérdéseket veti fel, amelyeket előtte már számtalan másik felvetett, s megválaszolt valahogy. A legfontosabb kérdés talán az, hogy létezik-e a megbocsátás. Nem a szóval kimondott, hanem a valóban átélt, átérzett, belülről fakadó megbocsátás, ami felszabadít. A másik fontos kérdése, hogy valóban olyan egyszerű-e elválasztani egymástól a jót és a rosszat, tényleg ennyire egyszerű-e a világ. 

A regény az emlékezés technikáját alkalmazva nem tart szigorú időrendet, de egy jól követhető logikai sorban meséli el a múlt és a jelen történéseit. Lapjairól életszerű figurák lépnek elénk, akik tele vannak emberi gyarlóságokkal, kétségekkel és (talán) bűnökkel. 

Mire a könyv végére ér az ember, úgy érzi, ő is bejárta az Esti ködök kertjét, ő is szembe nézett a mulandósággal, saját sorsával. 

Nem jó kilépni ebből a kertből, s visszamenni a hétköznapokba. Nem jó, mert a kert nemcsak elgondolkodtat, de megnyugtat és biztonságot is ad. Talán egyedül ott van a boldogság ebben a szomorú világban...

Vannak olyan könyvek, amelyek végére érve, az ember kissé elveszettnek érzi magát, nem találja a helyét, s legfőképpen fogalma sincs róla, mit olvasson legközelebb. Annyira lebilincsel és magához húz ezeknek a köteteknek a világa, hogy még napokkal később is, azokban élünk, azokon gondolkodunk. 

Elolvastam az Esti ködök kertjét. Most keresek... Egy könyvet, amivel folytathatom. Még nem találtam meg.