Színházba járni jó.

 

                                                                        

Színházba járni jó.

Egyre inkább.

Mert igazi.

Mert jelen idejű.

Mert együtt lélegzünk a színészekkel.

És nevetünk.

És félünk.

Győzünk.

És elbukunk.

És megrendülünk.

Mert ott vagyunk. Akkor. 

Oidipusz

Radnóti Színház

Szophoklész nyomán írta: Robert Icke

Fordította: Upor László

Rendezte: Szikszai Rémusz

Mielőtt elindultunk a 12. césekkel, felelevenítettük a thébai mondakört és Oidipusz történetét. Tehát éppen úgy mentünk az előadásra, mint 2500 éve az ókori görögök: ismertük a szereplőket és a cselekményt is. Emlékeztünk az "átokvert család" történetére és arra is, hgy ez elől akkor sincs menekvés, ha néha úgy tűnik, hogy van.

Mert nincs.

Tudtuk azt is, hogy Icke kortársként mutat nekünk valamit, ami a szophoklészi történet parafrázisaként hozzánk szól.

Nagyon is.

Icke hősei egy nagyreményű politikus, Oidipusz (Pál András) és családja a választások éjszakáján, két órával annak végeredménye előtt. (A színpad hátterében, óriási piros számláló mutatja a fogyó időt. S ahogy halad előre a színpadi cselekmény, s ahogyan lépegetünk vissza a múltba, úgy válik sokkolóvá, mint egy időzített bomba visszaszámlálója.)

A politikus (Oidipusz) "tiszta lapot", "újrakezdést" és átláthatóságot ígér. Nincs többé elhallgatás, titkolózás, titkosítás, ha kell újranyitják a régi aktákat – minden igaz, tiszta és nagyszerű lesz. Ha nyer.

Igen, a színpadon Oidipusz stábja, kampányfőnöke, titkárnője és családja: gyerekei, felesége – Icke nagyon finoman és nagyon fájdalmasan találta meg a lehetőséget a szophoklészi szövegben rejlő hiátusok betöltésére: hogy is van ez a dolog Iokasztéval? (Iokaszté szinte főszereplője ennek a történetnek. A szöveg is és Kováts Adél fantasztikus játéka is azzá teszi.) Mi is a helyzet a korkülönbséggel? Hány éves is volt Iokaszté akkor? És különösen: mi kapcsolja össze Oidipuszt és Iokasztét? Mármint azon túl, amit mi nézők nagyon is jól tudunk.

Szerelem és Szenvedély.

Már majdnem eufórikus érzés kerített minket hatalmába. Annyira tökéletes volt. Annyira minden megvolt.

És nem gondoltunk arra, mert nem akartunk, hogy létezhet-e egyáltalán e világban ilyen szeplőtelen odaadás, szépség és szerelem. Mert hát nagyon kellene. 

De ahogyan elkezd felfesleni a múlt szövete, ahogyan minél messzebb nézünk, annál inkább látnunk kell: a jelen igazsága nem az. Nem az igazság. Nem igaz. Hazug. Amiről azt hittük, hogy jó, az maga a borzalom.

És ahogyan bejárjuk a múltból a jelenbe vezető rettenetes utat Oidipusszal, úgy veszítjük el a reményt. 

A kampányban meghirdetett megtisztulás nem lehetséges.

Beesett vállal és lehajtott fejjel lépegetünk tovább.

Magunk se tudjuk, hová.

https://youtu.be/jPjlMmMd1Tw?si=zka9xPvvIBPmjR01

Fahrenheit 451

 

Színházba járni jó. 

Fahrenheit 451

Radnóti Színház

Színházba járni jó.

Mert jelen idejű.

Megismételhetetlen.

Szemünk előtt születik az illúzió.

Részesei vagyunk.

Újra átélni csak a fejünkben, az emlékeinkben lehetséges. S ekkor mi is alkotóvá válunk. Felidézve az élményt hozzátesszük az érzéseinket, gondolatainkat.

Fahrenheit 451. Ray Bradbury 1953-ban íródott kisregénye disztópia. 

De vajon,  2022-ben disztópia-e ?

A 451 Fahrenheit az a hőfok, amelyen a papír lángra lobban és elég.

"Ahogy kihaltak a dinoszauruszok, a Volkswagenek és a lovak, úgy a kultúra sem menekült. A tömeggyártás elhozta a boldog egyformaság korát, az emberek egyre távolabb kerültek saját történetüktől, a könyvek ideje pedig lejárt."

A Bradbury által 1953-ban lefestett jövőben a könyvek birtoklása bűncselekmény. 

Az állam tűzőrökkel vigyázza a törvény szellemét, s égeti hamuvá a rejtegetett könyveket, akár tulajdonosaikkal együtt.

A társadalom nagyobbik részének ez csak egy röpke kis hír. Már nem is szenzáció. 

Ők a saját (?) kis világukban élnek, falaik óriási tv képernyők, s az éppen futó sorozatokban maguk is szereplők, "médiaszemélyiségek", "hírességek" lehetnek, miközben bemutatják legújabb szerzeményeiket, a fogyasztói társadalom gyönyöreit. Olvasni tilos, de hát miért is kellene? A történetek így is megszületnek: a legújabb grillsütő, vagy macskaalom megvásárlása boldoggá tesz mindenkit.

Egy szűk kisebbség azonban ellenszegül a hatalomnak, a törvénynek. Számukra emberi létük alapját jelenti a kultúra: a könyvekben őrzött történetek az életük alapvető részei. Könyvek nélkül nem érdemes élni. A könyvek történetei mi magunk vagyunk. És mi lennénk, mit érnénk mi magunk a kultúránk nélkül?

A tűzőrökkel szembeszállni nehéz. Előbb utóbb, mindenkit feljelent valaki. 

Könyvet rejtegetni lehetetlen. Hol, hogyan őrizhető meg akkor a kultúra? Hol nem találja meg a hatalom az ellenszegülést? Már csak egyetlen hely maradt: a tudatunk. Ha mindenki megtanul egy könyvet, egy történetet fejből, akkor megőrzi és tovább is adhatja.

Akkor egyszer, talán...

A Radnótiban színházi és filmes eszközök harmonikus együttes alkalmazásával mutatták be e disztópiát.

A színpad nagyobbik része egy óriási üvegkocka, melynek falai olykor óriási kivetítők, olykor pedig az állandó nyilvános együttlét ellenére fojtogató magányt szimbolizálja.

A szereplők arcát jelenléti kézi-kamera nagyítja fel óriásira, a hajak, műszempillák egyformaságát, az életek egyformaságát.

S egyszer csak, mi nézők is részesévé válunk a történetnek: bevilágítva, óriási kivetítőn a színpadon megjelenítve, mi lehetünk azok, akik megtanulunk egy-egy könyvet, és tovább vihetjük, tovább visszük a veszni látszó kultúrát.

Így van-e vajon?

Velem voltak a 11. cések, akik (majdnem mind) nagyon szerették az előadást