Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja

Ma, 2025. december 10-én este vette át az irodalmi Nobel-díjat Krasznahorkai László a svéd királytól. Az eseményre hagyományosan a Stockholm Konserthusetben került sor, fényes külsőségek között. A díjakat mindig ezen a napon adják át, a díj-alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján.

Az esemény azonban nem csak egy alkalom, egy egész rendezvénysorozat része volt. A díjazottak már napokkal korábban megérkeztek a svéd fővárosba vendégeikkel együtt. Ezután számos eseményen vettek részt: szokott fogadás lenni a saját nagykövetségükön, de más országok is vendégül láthatják az ünnepelteket. Minden díjazottat felkértek arra is, hogy adományozzon egy tárgyat a Nobel Múzeumnak, 2001 óta pedig az is szokássá vált, hogy a múzeum éttermében az egyik szék ülőlapjának az alját aláírják.

Krasznahorkai László necukéja a Nobel Múzeumban

A múzeumi szék aláírása

A legfontosabb persze maga a díj átadása, amit bankett követ. Ezen a díjazottaknak rövid beszédet kell tartani, majd vacsora következik. A Nobel-eseménysorozat részeként a szervezők olyan programokat is szerveznek, ami kifejezetten valakinek az érdeklődési / kutatási körébe tarozik vagy a hobbija.

(Ha érdekelnek a további részletek, itt olvashatsz róla: Nobel-díj események.)

Kraszunahorkai László neve évek óta a díj várományosai között szerepelt, regényeit az elmúlt évtizedekben számtalan nyelvre lefordították és több nemzetközi díjat is nyert. 

2025. október 9-én jelenetette be Mats Malm, a Svéd Akadémia titkára, hogy látnoki erejű életművéért, amely az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét, Kransznahorkai László kapja 2025-ben az irodalmi Nobel-díjat. Az irodalmi Nobel-bizottság elnöke, Anders Olsson elemzésében Krasznahorkai nagyszabású életművének több regényét és egy elbeszéléskötetét emelte ki, pl. a Sátántangót, Az ellenállás melankóliáját vagy a Háború és háborút.

"Krasznahorkai László a Kafkától Thomas Bernhardig nyúló, az abszurdizmus és a groteszk túlzás által jellemzett közép-európai hagyomány nagyszerű epikus írója. De több is rejlik benne: keleti hatások is megmutatkoznak műveiben, amelyek hangvétele szemlélődőbb, finoman hangolt"- értékelte Olsson a Nobel-díj honlapján is közzétett méltatásában.

A mai díjátadó ünnepség előtt a svéd fővárosba érkező író december 7-én a Svéd Királyi Akadémia ünnepi ülésén mondott beszédet magyarul. ("Az irodalmi Nobel-díj kapcsán eredetileg a reményről kívántam megosztani önökkel a gondolataimat, de a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni." Ha érdekel a beszéd többi része, ezen az oldalon megnézheted vagy el is olvashatod: Krasznahorkai László beszéde.)

(Ha magáról a díjátadóról lemaradtál, itt megnézheted az egészet: Nobel-díj átadása 2025. A minket leginkább érdeklő rész kb. 1 órával a kezdés után látható.)

Amikor XVI. Károly Gusztáv, svéd király átadta a Nobel-díjat, az nagy pillanat volt a magyar irodalomnak és méltó elismerése egy rendkívüli, szerencsére még nem lezárt, életműnek. Jelen sorok írója nem érzi magát feljogosítva, hogy bármilyen szintű elemzésbe kezdejen a friss Nobel-díjas bármelyik műve kapcsán, nem is tisztem. Én csak szeretem olvasni, érdekesnek, elgondolkodtatónak, sokszínűnek és magával ragadónak találom különleges szövegvilágát. 

Az este legszebb pillanata

Olvassatok Krasznahorkait! Nem azért, mert Nobel-díjas lett, nem azért, mert most mindenki őt olvassa. Azért olvassátok, mert olvasni jó, Krasznahorkait pedig október 9. előtt is jó volt olvasni.

Tisztelettel gratulálunk Krasznahorkai Lászlónak!

A Könyves humán munkaközössége nevében 

Pusztai Ágnes

Krasznahorkai László Nobel-díjas!

 2025. október 9-e örökre beírta magát a magyar kultúra történetébe azzal, hogy Krasznahorkai László (1954-) ezen a napon nyerte el a létező (talán) legnagyobb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat. A Svéd Akadémia indoklása szerint azokért „a lenyűgöző és látnoki műveiért [tüntették ki], amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. 

Krasznahorkai László 1954. január 5-én Gyulán született. Az érettségi megszerzéséig szülővárosában élt. Előbb jogot tanult Szegeden, majd diplomát az ELTE-BTK-n szerzett 1983-ban magyar- népművelő szakon. A rendszerváltás után több helyen (például Németországban, az USÁ-ban, Hollandiában, Kínában, Japánban) élt hosszabb-rövidebb ideig. 

Első publikációja, a Tebenned hittem a Mozgó Világ folyóiratban jelent meg 1977-ben. 1985-ben adták ki első regényét Sátántangó címmel. Ez a mű egy azóta is gyarapodó munkásság első darabja. Prózájának és stílusának jellegzetes sajátossága a speciális, hosszú mondatok használata. Írói világának meghatározó eleme a válság különböző szempontú megközelítése és leírása. A Sátántangót számos sikeres kötet követte. Ezek között van például a Háború és Háború (1999), a Báró Wenckheim hazatér (2016), a Herscht 07769 (2022).

Krasznahorkai László 2015-ben a Nemzetközi Booker-díjat, 2004-ben Kossuth-díjat kapott. (Ezek a kitüntetések nem lehettek volna övéi a kisebb jelentőségűnek rangsoroltak megnyerése nélkül, melyek hosszú-hosszú évek kitartó munkájának eredményei. Nem feledkezhetünk meg a világ számos pontjáról származó értő olvasókról sem, akik nélkül elképzelhetetlen ez a siker.)

Sokakban merülhet fel a kérdés, melyik művével kezdje el a(z eddigi) Krasznahorkai-életmű megismerését.

Evidens választás a Sátántangó. A regény témája a tehetetlen és reményvesztett várakozás. A történet egy/a kelet- európai (kommunista) valóságban játszódik; egy nagyon rossz állapotban lévő telepen. A lakosok el akarnak menni innen (természetesen) egy jobb élet reményében, mégsem tesznek ezért semmit, ehelyett várják az egyfajta Messiást megtestesítő Irimiást és Petrinát. Amikor Irimiás megérkezik gyalog indulnak el… A regényből Tarr Béla rendezett, azóta kultikussá vált filmet 1994-ben. 

A Báró Wenckheim hazatér 2016-ban vált olvashatóvá. Báró Wenckheim Buenos Airesből ékezik meg a Sátántangóban megismert világba, illetve inkább a korunkbeli Magyarországra. (A báró kastélya a debütáló regény egyik fontos helyszíne.) A Magvető Kiadó honlapján olvasható ismertető szerint: „Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is feltűnik: szolnoki lakos, aki - fejben - erősen hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre.” ( Az idézet forrása: https://magveto.hu/konyvek/baro-wenckheim-hazater/139449504)

Legutóbbi regénye a Zsömle odavan (2024). Ebben a szövegben Krasznahorkai „visszatér a karneváli Magyarországra”. Hogy hogyan és miért tarthat igényt a magyar trónra a 91 éves Kada Józsi bácsi kiderül a groteszk és szatirikus regényből.

Legújabb, megjelenés előtt álló munkájának címe: A magyar nemzet biztonsága.

Krasznahorkai sikere és elismerése a magyar irodalom Ünnepe.

Az összefoglalóhoz felhasznált források:

https://hvg.hu/kultura/20251009_irodalmi-nobel-dij

https://www.youtube.com/watch?v=IEAe8XF-AXc&t=663s – a telex.hu beszélgetése a Nobel-díj odaítélésének másnapján 

https://www.nobelprize.org/uploads/2025/10/1-2_3-68e78c8a032fe-scaled.jpg - az 2. portré forrása

https://hvg.hu/kultura/20251009_Nezze-meg-videon-ahogy-bejelentik-Krasznahorkai-Laszlo-irodalmi-Nobel-dijat 

https://www.encyclopedia.com/arts/educational-magazines/krasznahorkai-laszlo-1954 

https://magveto.hu/media/kiadok/szerzok/2025/26.jpg - az első portré forrása 

A Sátántangó első kiadású címlapjának forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Satantango_%28novel%29#/media/File:S%C3%A1t%C3%A1ntang%C3%B3_(Krasznahorkai_L%C3%A1szl%C3%B3).png

A Báró Wenckheim hazatér címlapjának forrása: a Magvető Kiadó honlapja

OLVASNI JÓ.

 Olvasni jó.

Olvassunk Nobel-díjast.

2022-ben Annie Ernaux, francia írónő kapta az irodalmi Nobel-díjat.

A legrangosabb díjat (eszmei és anyagi értelemben is) a nóbelek között.

Miért az? Mert az irodalom a világ megismerésének a legjobb módja. (Esterházy Péter pontosabban és szebben fogalmazta meg...)

A Svéd Akadémia indoklása szerint a személyes gyökerek, az azoktól való elidegenedés és a kollektív emlékezet korlátainak bemutatása a meghatározó Annie Ernaux írásaiban.

A konkrét mű: Évek. A kritikusok szerint ez a fő műve. 2008-ban jelent meg a Gallimard kiadó gondozásában.

Az Évek Franciaország, a világ és a kortársak krónikája a 20. század második felében. Ernaux egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, de hangsúlyosabb a többes szám első személy használata. A mozaikos kép a narratriszból indulva egy kollektív emlékezési folyamatot hoz létre: a második világháború utáni Franciaország jelenik meg egy kislány életén keresztül. „Később, amikor visszaemlékeztünk az esti mese medvéjének jóságosan korholó hangjára, úgy éreztük, hogy elalvás előtt De Gaulle igazgatta el ágyunkon a takarót.” Nos, igen, máris érzem, nehézségbe botlottunk: vajon mindenki tudja ki volt De Gaulle? Milyen szerepet játszott a francia és az európai történelemben? Vajon miért magától értetődő ez a mondat egy francia számára? 

Ez a többes szám első személy – amelyhez a kiindulópontot mindig egy fénykép adja, amelyen a főhősnő látható valamely életkorában, valahol, valamely fontosnak vélt és megörökített pillanatban – nagyon különös szöveget hoz létre. A korabeli francia ember emlékezetét, amely a sajátja, de nem csak a sajátja, hiszen a szövegben közösen átélt évekről, eseményekről, mindennapokról ír: mit lehetett és mit nem lehetett, milyen volt kisfiúnak vagy kislánynak lenni (A történeten végigvonul egy erős feminista filozófia.) („A fiúkat és a lányokat mindig mindenütt szétválasztották. A fiúk, ezek a hangos, soha nem síró lények, mindig dobálóztak valamivel, kaviccsal, vadgesztenyével, petárdával, keményre gyúrt hógolyóval, káromkodtak...[...] A lányoknak, akik féltek tőlük, nem volt szabad utánozniuk őket, és békés játékokat kellett választaniuk, körtáncot, ugróiskolát.”) Milyenek voltak a felnőttek, hogyan emlékeztek a háborúra, aztán hogyan kopott ez el, milyen volt egy egyszerű hétköznap, és különösen egy családi körben eltöltött vasárnap, amelynek az emléke megszépítette a hétfőt. A történet 2006-ig kíséri az egyén és a közösség (egyes szám harmadik és többes szám első személy) életét, hogyan változott Franciaország. („Egy nyári napon arra ébredtünk, hogy a Szovjetunióban, amelyről már meg is feledkeztünk, sztálinista veteránok sikertelen államcsínyt hajtottak végre.”)

Hogyan változtak az eszmék: az egzisztencializmustól a feminizmusig és hogyan változott a társadalom: a fogyasztói társadalomtól a digitálisig. („A bevásárlóközpont, a benne lévő hipermarkettel és üzletsorokkal az élet központi színtere lett, ahol vég nélkül gyönyörködhettünk a tárgyakban, és szemlélődésünk nyugodt, erőszakmentes légkörét kigyúrt biztonsági őrök védelmezték. [...] Az embereket nem a birtoklási vágy hajtotta, amikor a Zara- és a H&M – üzletek polcait fürkészték; inkább azt az érzést keresték, amelyhez a dolgok megszerzésével azonnal, erőlködés nélkül hozzájutottak: hogy többek, mint amik.”) 

És mindezt a már többször említett többes szám első személyben: MI ezt tettük. Mi ezt gondoltuk. Mi ezt utasítottuk el. Mi ezt szerettük. A különös az, hogy ebben a grammatikában mégis ott van az egyén, a szabad individuum.

Nos, ez a kollektív emlékezet – a szöveg kísérlete arra, hogy úgy létezhet ilyen, hogy közben az egyén markánsan megőrzi saját emlékeit – engem lenyűgözött. Jó volt látni Franciaországon és a franciákon keresztül Európa (és a világ) utóbbi hetven évét.

És egyben kíváncsivá is tett: vajon mi kell ahhoz, hogy egy nemzetnek legyen ilyen kollektív emlékezete? Van-e mindegyiknek? Mi lehet a „habarcs”, ami összetartja az egyén emlékezetét a közösségével?

„Az irodalom nem semleges. Ha csak szép irományokról, szép könyvekről beszélünk, akkor elfeledjük azt a hatalmat, amellyel az irodalom bír.” – mondta Annie Ernaux arról beszélve, hogy az irodalmi Nobel-díj egyszerre nagy megtiszteltetés és nagy felelősség.

A könyv a Magvető Kiadó gondozásában, Lőrinszky Ildikó fordításában, 2021-ben jelent meg.