Homály
A templom kopott, szürke padlókövén hangosan nyikorog a cipőm talpa, ahogyan lassan közelítek a falra akasztott első stációhoz. Még nyár elején cserélték le az egész keresztutat, azóta nem jártam itt. Azóta, hogy az a hajnali vonat
elrobogott veled együtt dél-nyugat felé.
Pilátus keresztre ítéli Jézust. Közelről figyelem a festményt és minden ecsetvonásban a vásznan táncoló óvatos kezedet látom. Továbbhaladok, s csak a háttérbe festett nyüzsgő tömeget figyelem. Talpam alatt sikít a kő, és én őrülten kereslek és keresem magam. Azt mondtad: legalább a vásznan örökké ott leszünk. Már látom, hatodik stáció. A háttér nyüzsgő tömegében nézünk egymás felé, két tekintet végtelenségig tartó találkozása. Milyen szépre festettél!
Hirtelen az üres templom félhomálya fojtogatni kezd, s mintha a szürkeség üldözne, rohanok ki az augusztusi fülledtségbe. Felpattanok a homokban heverő
biciklimre és sebesen elindulok az egyenes földút felé. A késő délutáni napsugarak narancssárgára festik az útmenti akácfákat, napraforgótáblákat és az egész tájat. Testemet is kedvesen melegíti, és hagyom, hogy átjárjon az édes mindenség. Érzem már nem kell esőben sírom, hogy ne lássák könyeim, és nem kell széllel együtt üvöltenem, hogy ne hallják hangomat.
Vadul tekerek, s az arcomba csapó fuvallat balzsamosan süvít el mellettem. Mintha hangodon búgna: se l'aria mi
raccontasse di te, vorrei perdermi per sempre in quel vento.
A Nap letűnik, némaságommal együtt üvölt a sötétedés és őrjöngő emlékek sodornak oda, hol elfogad a föld és az ég.
Azon kapom magam, hogy itt állok a kis tó mellett. Lágy fodrozódásait csupán a Hold fehér fénye világítja meg. Felpillantok, halk imám csak a fekete fák és bokrok hallják: találd meg Holdamat, emeld vissza belém, gyűjtsd körém csillagaid, s ragyogjunk együtt, mint éjszakában a remény.
Levetem ruháim, csak a hideg sír testemen, könnyeim már nem találják a kiutat. Belülről feszítenek sikítva, majd beletörődve csúsznak vissza mellkasomba.
Az iszap langyos melege simítja talpam és már egész testemhez hozzábújik a víz. Öleljétek hát hullámok létemet, mert ebben a pillanatban
szervek, szövetek, sejtek sincsenek, csupán messzi gondolatod, melyre lázas elmém szabadulni kiált. Érzem, tudod jól, mégha nem is mondtuk ki, hogy te vagy én és én vagyok te, két egymásba forrt távoli szív. Egy szomorú szempár és egy elveszett lélek- nézd ezekké lettük mi.
Átkarolom meztelen testemet, lefelé húz egy könnyű, lebegő súly, és hívogat az örök szédülés. Szédültség szenvedélyig.
Csitít a víz, kérlel a csönd: ereszd el!
Zihálva kapkodom a levegőt, derekamat lökdösik a hullámok, míg felsőtestemet megcsapja a hűvös. Hajamból csöpög a víz, és mintha fejbe vágtak volna, nem értem, hogyan és miért vagyok itt. Ruháim ledobva hevernek a fűben, biciklimet még a sötétben is jól látható porréteg fedi. A földút felől jöhettem.
Fölkapom ruháim, melyeket nyomban átáztat a víz, cipőimet nem találom, hát elindulok mezítláb és vissza sem nézek. Furcsa ez a hely.
Miközben tekerek a távolban fénylő falu felé, megcsapja orromat a jó illatú, nyári éjszaka. Elmémet bizonytalan homály tölti ki. Elképzelem, hogy madár vagyok, mit röpít a végtelen tánc.
Vadul tekerek, s az arcomba csapó fuvallat balzsamosan süvít el mellettem. Mintha búgna valamit, de nem értem. Vajon mit suttog fülembe a szél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése