Galaxisokkal találkoztunk

  November 22-23-án lezajlott a Galaxisok találkozása című rendezvény a Könyvesben. Közel száz lelkes Könyves-diák, több mint 30 segítő és csaknem 20 tanár töltött egy nagyon izgalmas éjszakát a gimnáziumban.
A Galaxisok találkozása este 7-kor kezdődött a megnyitóval és a korábban meghirdetett trailer-pályázat darabjainak bemutatásával. Fantasztikus 1-3 perces filmeket láthattunk, amelyek mind-mind egy szépirodalmi alkotást mutattak be - a film eszközeivel. A legjobb trailert a közönség, vagyis a diákok szavazták meg. Ezután éjfélig sokféle program közül lehetett választani: olvastunk klasszikus irodalmat a könyvtárban, bizonyságot téve: van még híve a Gutenberg-galaxisnak! Volt meseterem - hiszen mesét olvasni-hallgatni nagyon jó! Lehetett hangoskönyveket hallgatni, mert az irodalom minden formában élvezhető, és olvastunk szórakoztató irodalmat is, mert az ember néha csak kikapcsolódni akar. Lehetett kódexet és jegyzetfüzetet készíteni, ezzel múltbéli utazást tettünk: magunk-készítette papírra rajzoltunk díszes betűkkel szép mondatokat. Egy sci-fi történet megírására és megrajzolására is kísérletet tettünk.  A díszteremben vetélkedők zajlottak - persze a kérdések itt is az irodalom különböző rétegeiből kerültek elő. Egy teremben pedig filmklasszikusokat lehetett megnézni.Természetesen a büfé sem maradhatott el.
 Éjfélkor a díszteremben közös versmondás volt: Weöres Sándor Csiribiri című versét mondtuk el együtt több mint százan. Ez nagyon jó volt!
Hajnali négyig a programok tovább folytatódtak, a kevésbé edzettek pihenhettek egy kicsit. 
23-án hajnalban a Galaxisok találkozójának egy ünnepélyes pillanatára került sor, amikor Witermantel Zsolt polgármester úr köszöntötte Udvardi Imre tanár urat, a gimnázium csillagász csapatának vezetőjét, akinek tanítványa, Granát Roland tavaly a csillagász diákolimpián negyedik helyezett lett, idén pedig bronzérmet nyert. Szívből gratulálunk Udvardi Imrének!

  A Polgármester Úr felolvasással egybekötött látogatása után megnéztük a Holdat és néhány kibukkanó csillagot – így még zsongtak a fejünkben a Gutenberg-galaxisból felolvasott sorok, s ámultunk az égi galaxis végtelen csodáin. 
Míg sokan pihentek egy kicsit, egy lelkes csapat már fújta a lufikat. A galaxisok találkozása azzal ért véget, hogy minden résztvevő felírta egy kis cédulára legkedvesebb könyvének alkotóját és címét, és felkötötte egy lufira. 

A kelő Nap fényében engedtük útjára a Könyves sokszínű üzenetét: Olvasni jó! És mi szeretünk is!

 A Galaxisok találkozóján készült fotók közül továbbiak találhatók az alábbi helyeken:

itt és itt.  

(Baranyi Beatrix és Pusztai Ágnes)

Színházi vetélkedő a Könyvesben

1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat alapján e napon van a SZÍNHÁZI VILÁGNAP. A Nemzetközi Színházi Intézet 1975. évi kongresszusa úgy határozott, hogy 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Az eseménysorozat egyik legfontosabb eleme az az üzenet, amelyet egy, a Nemzetközi Színházi Intézet által felkért híres személy fogalmaz meg. Idén az 51. Színházi Világnap alkalmából Dario Fo Nobel-díjas olasz drámaíró, rendező, díszlet- és jelmeztervező fogalmazta meg gondolatait a jeles nap kapcsán. Üzenetének szövege megtalálható itt.

A Színházi Világnap "előestéjén" (vagy inkább elő-délutánján) a Könyves Kálmán Gimnázium játékra, vetélkedésre hívta a IV. kerületi középiskolák diákjait. A versenyen 9 csapat indult a Babits Mihály Gimnázium, a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium valamint a Könyves Kálmán Gimnázium képviseltében. A négyfős csapatoknak változatos feladatokban kellett összemérniük tudásukat, s a csapattagoknak lehetőségük volt színjátszó képességük megmutatására is. A verseny során a Könyves színjátszói hat jelenetet adtak elő a Dzsungel könyvéből, a Három nővérből, a Tartuffe-ből, az Antigonéból, illetve a Godot-ra várva című alkotásból.

A verseny végeredménye:

I. helyezett: a Babits Mihály Gimnázium egyik csapata

II. helyezett: a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium egyik csapata

III. helyezett: a Babits Mihály Gimnázium másik csapata

(A Könyves csapatai a szokásokhoz híven versenyen kívül indultak.)

Minden résztvevőnek, helyezettnek, illetve felkészítő tanáraiknak gratulálunk!

Várunk mindenki jövőre is szeretettel!

A verseny helyszíne a Gimnázium díszterme volt

A vetélkedő során készült fotók megtekinthetők itt.

A fotókat Nguyen Péter (9. D) és Gazsó Zoltán (9. D) készítette. Köszönet értük!

Petri György születésnapján

1943-ban ezen a napon született Petri György, Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, újságíró.

Részletes életrajza, pályaképe olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) honlapján: itt.

"A költészet bonyolult, organikus valami, tehát nagy cezúrát nem jelent egy évszámváltás. A költészet mint műfaj tovább él majd, s azt gondolom, az a kicsiny tábor, amely még olvas verseket, az meg is marad. Nem véletlen, hogy nálunk nagyobb példányszámban fogy egy-egy kötet, mint a népességében tízszer akkora Németországban."

(Petri György: A költészet tovább él. Magyar Nemzet, 2000. január 18.)

Petri György: Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.

S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,

mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –

az erkélyen reggelente leszívott

első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,

persze, ahogyan elmúlt annyi minden.

Hovatovább csak egy maradt velem,

de az igen, Istennek hála érte!

A szem mohó, éhes kíváncsisága,

a nézés gyönyöre, hogy minden látvány

a maga más-más módján színöröm:

egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,

és egy kazánház tekergő csövei

burkolva üveggyapottal és sztaniollal.

Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt

és a levegő üveghidege. Egy eldobott

üres cigarettásdoboz céltalan zörgő

összevissza szálldosása az út betonján

a változó szél szeszélye szerint. A mosoly

egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,

a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,

valamint a feszes húsú ifjú leány

csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,

miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,

ám ez nem baj: a szépség

fűszere és forrása – a hiba.

De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,

és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól

iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –

Mert az angyal a részletekben lakik.

Mesés testvérek

A Grimm-testvérek 200 évvel ezelőtt, 

1812. december 20-án 

jelentették meg mesegyűjteményük első kötetét. 

A Gyermek- és házi mesék című kétkötetes mű előszavában a szerzők úgy fogalmaztak: 

„[...] saját erőnkből semmit nem tettünk hozzá, a mese egyetlen vonását vagy körülményét sem szépítettük meg, hanem úgy adtuk tovább a tartalmát, ahogy mi megkaptuk”.

Jacob és Wilheml Grimmről nem mindenki tudja, hogy a mesegyűjtemény csak mellékterméke egy ennél is nagyobb tudományos munkának. A két Grimm jog tanulmányai kapcsán bukkant rá az első régi mesetöredékekre, s érdeklődésük hamarosan a német nyelv rendszerezése és története felé fordult. Ezen munkásságuk eredményeképpen olyan jelentős alkotások születettek, mint például a Német nyelv története (Geschichte der deutschen Sprache), vagy a Német nyelvtan 1819-ben (Deutsche Grammatik), illetve ebben a témában a legjelentősebb művük, a Német nyelv szótára 1854-ben (Deutsches Wörterbuch). Nyelvészeti munkásságuk némely eredménye már némileg elavult, de olyan korszakos felismerések is fűződnek nevükhöz, mint például az első germán hangeltolódás törvénye, ami fordulópontot jelentett a történeti nyelvészet fejlődésében.

Munkásságuk sok szempontból túlélte őket. A Grimm-meséken generációk nőttek fel és fognak felnőni, a Német nyelv szótárának munkálatai pedig csak haláluk után 123 évvel (1961-ben) fejeződtek be.

(forrás: www.hir24.hu)

Jane Austen születésnapjára

1775-ben ezen a napon született Jane Austen, angol írónő.

"Jane Austen (1775-1817) aprólékos és minden szentimentalizmustól mentes realizmusával egyedül áll a romantikus ködök és tornyok világában, mint a lélektani regény angol képviselője. Világa szinte groteszken szűk; regényei úgyszólván helyet foglalhatnak a teázó asztal körül. Alig esik bennük másról szó, mint ifjú hölgyekről, akiknek már igazán férjhez kellene menniük, és titokzatos fiatalemberekről, akiknek titokzatossága abból áll, hogy mégsem akarják elvenni az ifjú hölgyet. [...] De ezeket az apróságokat - amelyek végeredményben sokkal örökebb dolgok mint Sir Walter [Scott] páncéljai és gótikus pohárszékei - utolérhetetlen női okossággal és kedvességgel adja elő. Az öreg kisasszonyok éleslátásai és beszélőkedve válik művészetté Jane Austenben."

(Szerb Antal: A világirodalom története,  Magvető Kiadó, Budapest, 1962, 499-500. o.)

Újvilág-szimfónia

1893-ban ezen a napon mutatták be 

Antonin Dvořak Újvilág-szimfónia 

 című alkotását New Yorkban.

Antonin Dvořak, cseh zeneszerző 1892-95 között a New York-i Nemzeti Konzervatórium igazgatójaként dolgozott. Újvilág-szimfónia című művét amerikai tartózkodása alatt, 1893 első hónapjaiban írta, a bemutató ugyanez évben zajlott le New Yorkban. Amerikában szerzett élményei, a szokatlan és tanulságos új benyomások hatása alatt komponálta e-moll szimfóniáját. A néger és indián népzenék felfedezése éppúgy nyomot hagyott alkotásán, mint a nagyvárosi élet. Sikere rendkívüli volt, a zeneszerzőt minden tétel után hosszú percekig tapsolva ünnepelték, s a konzervatórium háromszáz dolláros nagydíjával is megjutalmazták. A szimfónia dallamai azóta is töretlen népszerűségnek örvendenek, sőt, Dvořak dallamai a western-filmzenékben, például  Elmer Bernstein A hét mesterlövészhez írt zenéjében is felbukkan. (Forrás: www.klasszikradio.hu)

A művet meghallgathatod itt!

Egyetlen betű

1901-ben ezen a napon Guglielmo Marconi elküldte az első transzatlanti üzenetet Angliából Új-Foundlandra (Kanadába). Az üzenet mindössze három egyforma morzejelből állt (három rövid leütés), ami az S hangot / betűt jelenti. Marconi 1909-ben megosztott Nobel-díjat kapott.

Szolzsenyicin születésnapján

 Alexandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918-ban született értelmiségi kozák családban. A második világháborút a Vörös Hadsereg tisztjeként végigharcolta. Amikor 1945-ben egy levelében nyíltan bírálta Sztálint, letartóztatták. Ezután 8 évig raboskodott különböző börtönökben és munkatáborokban. Az ekkor szerzett élményei, tapasztalatai szolgáltak világhírű könyve, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának alapjául. 1970-ben elnyerte munkásságáért az irodalmi Nobel-díjat, ám a díjat nem vehette át. Végül 1973-ban száműzték a Szovjetunióból Gulag szigetcsoport című munkájáért, így 1974-bn végül mégis megkaphatta Nobel-díját. 89 éves korában, 2008 augusztusában érte a halál. Kívánságára a moszkvai Donszkoj-kolostorban helyezték örök nyugalomra.

"Suhovnak szinte jólesik, hogy mindenki ujjal mutogat rá: nemsokára leüli az idejét - csakhogy ő maga sem igen hisz ebben. Lám, azokat, akik a háború alatt töltötték ki az idejüket, mind visszatartották egy külön rendelkezésig, egészen ezerkilencszáznegyvenhatig. S aki csak három évet kapott, öt évvel tovább ülhetett. Mert a törvényt lehet ám csűrni-csavarni. Ha letelik a tíz év, kijelentik, na, itt van neked még tíz. Vagy száműzetésbe küldik.

Ha néha erre gondol, a lelke is elszorul: a kiszabott idő mégiscsak letelik, valahogy lassan lepereg... Uramisten! Valóban szabadon járhat még valaha a maga két lábán?

Csakhogy egy régi táborlakónak nem illik fennhangon kimondania ezeket a gondolatokat. Suhov odaszól Kilgasznak:

- Ne számold te a huszonöt évedet. Az még sehol sincs megírva, hogy leülöd a huszonöt évet, vagy sem. Egy bizonyos, én már lenyomtam kemény nyolc esztendőt.

Hát így él az ember, bele a világba, még arra sem marad ideje, hogy elgondolkozzék rajta; miért és hogyan került ide? No meg hogyan kecmereg ki innen?

Az ügyiratok szerint Suhovot hazaárulásért zárták be. S valóban, be is vallotta, hogy igenis, csak azért adta meg magát az ellenségnek, mert a hazát akarta elárulni, s a hadifogságból is csak azért tért vissza, hogy a német hírszerző szolgálattól kapott feladatát teljesítse. De hogy miféle feladatot, azt se Suhov, se pedig a vizsgálóbírója nem tudta kifundálni. Így hát a végén egyszerűen odaírták: "feladat".

Suhov számítása egyszerű volt: ha ezt a jegyzőkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.

A dolog pedig így történt: negyvenkettő februárjában az északnyugati fronton bekerítették az egész hadsereget, repülőgépről se dobtak le nekik élelmet, de hát akkoriban repülőgépek sem voltak. Odáig jutottak, hogy összeszedték a döglött lovak patáját is, s ezt a szarut puhították vízben, és ették. Lőszerük sem volt. A németek lassacskán összefogdosták őket az erdőben. Egy ilyen csoporttal került Suhov is hadifogságba ott az erdőben, aztán egypár nap leteltével öten megszöktek. Erdőkön, mocsarakon keresztül, csodával határos módon vergődtek el a saját vonalaikig. Csakhogy kettőt egy géppisztolyos még ott helyben lelőtt, a harmadik belehalt sebeibe, így csak ketten értek oda élve. Ha akkor eszük van, elegendő, ha azt mondják, hogy ott bolyongtak az erdőben, baj nélkül megússzák. De őszintén elmondották, hogy német hadifogságból szöktek meg. Fogságból? Tyű, az anyátok! Ha életben maradtak volna mind az öten, akkor tán a vallomások összehasonlításánál meg a szembesítésnél hittek volna nekik, de két embernek semmiképp: ez a két gazember összebeszélt." 

(Ivan Gyenyiszovics egy napja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 64-66. oldal)

Jorge Semprun születésnapján

"Véget ért az egész, nemsokára ismét megtesszük ezt az utazást, most már fordítva, de ezt az utazást talán nem is lehet fordítva megtenni, ezt az utazást talán soha nem lehet kitörölni. Nem tudom, csakugyan nem tudom. Tizenhat éven át próbáltam elfelejteni ezt az utazást, s el is felejtettem. Körülöttem már senkinek sem jut eszébe, hogy megtettem ezt az utazást. De amikor elfelejtettem. akkor is teljes bizonyossággal tudtam, hogy egy szép napon ismét meg kell majd tennem ezt az utat.

Öt év múlva, tíz év múlva, tizenöt év múlva ismét meg kell majd tennem. Hiszen ott van minden, vár rám a Moselle völgye, meg a semuri fiú, meg a falu a thüringiai síkságon, meg a kút a falu főterén, s én odamegyek, és jó nagyot iszom hűvös vízéből.

Ezt az utazást talán nem is lehet visszafelé megtenni."

(Jorge Semprun: A nagy utazás. Európa Kiadó, 1964; 24-25. oldal)

Odüsszeia kapcsán

 [A kérőknek...] Át kell lőniük 10 balta nyelén egy íjjal, amit nekik kell felszarvazniuk.

Lőrincze Lajos születésnapján

"Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk." 

(Lőrincze Lajos)

"Az anyanyelvünk ügyében kifejtett fáradhatatlan munkásságának megbecsülésében bőven és méltán kárpótolta őt egy más jellegű, színterű értékelés: a hazai társadalomban, sőt a magyar nyelvközösségben széleskörűen kelt ismertsége, illetőleg ami ennél jóval több, elismertsége, az őt hallgató és olvasó közönség élénk ráfigyelése, befogadó szeretete. Fontos kiemelni, hogy joggal támadt népszerűségét milyen szerénységgel, emberi és tudósi visszafogottsággal élte meg.

Rendszeres rádiós szereplése folytán ismertsége már az ötvenes évek közepén túllépte a hazai tért. Ez a tény, tekintve romániai gyűjtőmunkánk ekkori nehézségeit (vegyük számba, hogy mi 1957 késő tavaszán [!] is már ismét kint dolgoztunk Erdélyben), különleges „népi” támogatást adott munkánkhoz. Az én ottani helyismeretem és személyes kapcsolataim munkánkban eligazító tényezőjét messze felülmúlta az ő nevének ismertsége, az ő nyelvi—nemzeti összetartozást sugalló éteri közvetítő szerepének, mondhatni nimbuszának hatóereje a magyar rádiót szorgosan hallgató erdélyi magyar értelmiség körében. Márpedig ez a falusi értelmiség volt az, amely akkori többoldalúan kényes helyzetünkben több irányban is támaszt nyújtott számunkra; az ő közvetítő szerepük tárta szélesre többek között a falu népének, adatközlőinknek akkor bizony nagyon zárt kapuit. Az ennek folyományaként minket körülvevő, némelykor különböző formákban túl is áradó érdeklődést és szeretetet csak tovább növelte az ő nemcsak rádión keresztül megismerhető mondanivalója, hanem személyesen is ható kedves, közvetlen egyénisége." (Benkő Loránd: Lőrincze Lajossal. In: Magyar Nyelvőr, 129. évfolyam, Lőrincze-emlékszám; 2005., 11-15. p.)

 

Shakespeare: V. Henrik 

(részlet)

A százéves háború során V. Henrik király seregeivel az azincourt-i csatára készül. Az összecsapás kezdete előtt a király katonáihoz szól:

Az istenért, ne kérj eggyel se többet.
Inkább kiáltsd ki Westmoreland, 

hogy kiben a harcra nincsen étvágy, eresszék el.
Kapjon útlevelet, s útravalóul pénzt.
Nem akarunk olyannal együtt halni, ki velünk halni fél.
E nap neve Crispián ünnepe. 

Ki e napot túléli, s hazaér, emlékétől újra lázba jő, s Crispián nevére vére felbuzog.
Ki e napot túléli, s aggkort láthat, szomszédait vendégli s mondja majd: 

"Holnap van Szent Crispián."
Felgyűri ingujját, sebét mutatja: 

"Crispián-nap szereztem e sebet."
Vénség felejt. De kamatosan emlékszik, hogy e nap miket vitt végbe.
Száján nevünk otthonosan cseng majd: Harry király, Bedford, Exeter, Warwick és Talbot, Salisbury, Gloster,
habzó kupákból friss emlékkel éled.
ErrőI beszél majd apa a fiának. 

És Crispián el nem múlik e naptól fogva világvégeztéig,
és benne minket is megemlegetnek, a keveset, a boldog keveset, a falka testvért.
Mert ki vérét vélem osztja ma, fivérem lesz. 

Legyen bármilyen alantas, mára nemes leszen.
S sok úr, ki Angliában van most, magát, hogy itt nem volt, sorsvertnek érzi, s olcsolja férfivoltát hallva mástól, hogy velünk harcolt Szent Crispián napon.