Minden történelmi, nemzeti tragédiának, megrázkódtatásnak az utóéletében fontos elem, vagy probléma, esteleg kérdés, hogy hogyan sikerül azt feldolgozni, elfogadni, vagy a helyére tenni. Egyáltalán sikerül-e szembenézni vele. Minden nép történetében vannak és lesznek ilyen események, döntések.
Kétségtelennel látszik, hogy Németország estében nem kis feladat a II. világháború eseményeinek a feldolgozása, tanulmányozása. Évtizedek óra célratörően folyik a szembenézés, többek között az iskolai korosztályok esetében, de megfigyelhető a történettudomány szintjén és az irodalomban is.
Ez utóbbi egyik példája az Európa Könyvkiadónál idén megjelent Mi, németek című kötet Alexander Starritt tollából.
A történet nem a holokausztirodalom része, de ettől nem kevésbé megrázó. (Szívem szerint legalább 16-os, ha nem 18-as karikát tennék rá.) A keleti hadszíntérre visz el egy nagypapa visszaemlékezése, ez az egyik szál. A felidézett emlékeket az unoka közbeszúrt megjegyzései, magyarázati szakítják, de nem törik meg.
Miközben az idősödő férfi felidézi a háború végének egyetlen epizódját, közbeszúrásokkal, betoldásokkal elmeséli mind a 6 év történetét: a dicsőség érzésétől a bukásig, a borzalmakig, amiket látott és amikről csak hallott. És végig ott lebeg a kérdés hol kimondva, hol kimondatlanul: felelős-e mindazért amit tett, amit látott, vagy amiről csak hallott? Van-e megbocsátás? Kell-e megbocsátás? Létezik-e a látottaktól szabadulás? Meg lehet-e békélni egy nemzet történetének emberileg vállalhatalan részeivel? Meg lehet-e békélni a kortársaknak a tudattal: akarva, akaratlanu is, de részesei voltak mindennek?
Legalább ennyire érdekesek az unoka történetében rejlő kérdések: el tudja-e fogadni a harmadik generáció az elődök magyarázatait, egyáltalán szükséges-e a magyarázkodás? Máshogy fognak vagy máshogy kell-e nézni valakire, aki része volt a történelem egyik legsötétebb időszakának? El lehet-e szakadni a saját történelmedtől anélkül, hogy megtagadnád elődeidet, származásodat? Túl lehet-e lépni a múlt sötét árnyain? És végül: jobb-e, hogy mindezt tudod, nem volt-e jobb a boldog tudatlanság, a hallgatás?
A könyv nem válaszol, bár a nagypapa és az unoka is megtalálja a maga békéjét. De az olvasó nem biztos. A kérdések gyötrőek és annyira sokfélék, hogy lehetetlennek tűnik kikeveredni belőlük. A történet elbeszélő részei nem horrorisztikusak, de rettentően megrázóak, pedig a fogalmazás nem hatásvadász, inkább letisztultan egyszerű.
Nem tudom a választ. Talán senki sem tudja. De a kérdések feltevődtek, és pillanatnyilag ez tűnik a legfontosabbnak. Mert ha van kérdés, lesz válasz is. Talán... Majd egyszer...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése