Bár nem mindig egyformán jó. Hol a történet miatt, hol a szerző miatt, hol a fordítás miatt, hol az időjárás miatt, hol a macska miatt, hol csak úgy...
Vannak nehéz könyvek, nehéz történetekkel, nehéz sorsokkal és a szembenézés, rádöbbenés kényszerével. Ami elöl megpróbálhatsz elbúlni, mint Jónás, de úgysem sikerülhet. Jobb, ha beleállsz.
Petra Rautiainen könyve, a Hamuba rajzolt föld pont ilyen. Különös világba utaztat egy nagyon nehéz történelmi időszakban: Lappföldre a második világháború alatt és pár évvel utána.
A két szálon és két idősíkon futó történet kétféle szövegvilágot is használ. Egyfelöl egy finn katona naplója visz minket a háború végi lappföldi világba és az ott lassan kirajzolódó, elképesztő emberi nyomorúságokba, gonoszságokba és bűnökbe. A másik szöveg egy tulajdonképpen krimiszerű történet a háború utáni időszakból, egy asszonyról, aki az eltűnt férjét keresi. Miközben az olvasó előtt fokozatosan felsejlenek mindkét történet részletei és lépésről lépésre összekapcsolódik a két történet, megismejük a világháborúból lassan kikerülő Finnország egy általánosan kevésbé ismert arcát, s közben egy picit betekintünk a számik titozatos és eltűnő világába.
A könyvnek valójában nincs főszereplője, hacsak maga a táj nem az. A környezet annyira meghatározza a benne mozgók minden pillanatát, életüknek minden mozzanatát, hogy képtelenség akár csak egy percre is megfelejtkezni róla. Egy idő után az egyébként nagyon nyomasztó történetet olvasva, az az ember benyomása, hogy ha nyugalmat, békét, szépséget akar látni, akkor el kell fordulnia az emberektől, mert közöttük ezekből semmit sem fog megtalálni. Csak a végtelen havas erdőkben, a fel-feltűnő rénszarvasokat figyelve, még akkor is, ha pusztító hideg van a fák között. Mert az a hideg messze nem olyan kegyetlen, mint az emberek ridegsége.
Bár a történet érdekes, a legnagyobb fordulatra elég hamar rá lehet jönni a nem túlságosan elrejtett utalásokból. A karakterek izgalmasak, mégis furcsa néha a viselkedésük. Logikátlanul vagy ellentmondásosan cselekszenek, aminek végülis nincs magyarázata vagy nincs dramaturgiai funkciója.
Ami az olvasást nehezíti, az egyrészt a nyelvből adódik. A nevek értelemszerűen finn és számi nevek, de egy magyar olvasónak beleteleik egy kis időbe, amíg rájön, ki kicsoda, vagy ki a fiú és ki a lány. De ez csak apró kellemetlenség, visszalapozni pedig mindig szabad.
A másik gond az olvasással már zavaróbb. A nyelvezet. Időnként nagyon darabos, töredezett a szöveg, funkciótlanul sok a tőmondat, mintha nem akarna beindulni a mesélés. Ami viszont a legrosszabb, az a fordítás helyenkénti érthetetlen minőségromlása: mintha a fordító nem találta volna a megfelelő szót egy-egy elem visszaadására és kétségeesésében a Google-fordítóhoz fordult.
Az eredeti minden bizonnyal jobb szövegvilágú lehet, hiszen 2021-ben a kötet a nemzetközi filmes szakmától elnyerte a Berlini Filmfesztivál Könyve elismerő címet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése