"Legyenek a
szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon
szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl;
engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka
térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem
kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a
vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos
példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok
Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária
ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!" (Kossuth Lajos, 1890)
A szabadságharc leverése után megkezdődött a Haynau vezette - egy éven
át tartó - véres megtorlás. Ennek első lépése volt a tábornokok aradi, és
Batthyány Lajos miniszterelnök pesti kivégzése 1849 október 6-án. [...]
Lőpor és golyó általi halállal halt
(reggel fél hatkor): Lázár Vilmos, Gróf Dessewffy
Arisztid, Kiss Ernő tábornok, Schweidel József. 12
katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk
kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével
mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a
lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra
tüzeltek. Kötél általi halállal halt
(reggel hat óra után): lovag Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezićh Károly,
Nagysándor József, Gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Gróf
Vécsey Károly. [...]
A kivégzést
követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették ki.
Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a
felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a
kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét
levetkőztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a
bitófák oszlopait. (Forrás itt.)
Az ítélethozatalról és a kivégzésekről olvashattok a Rubikon honlapján is itt.
Hernádi Zsolt tanulmányát, melyet az aradi vértanúk asszonyairól írt, itt találjátok meg.
A Magyar Hadtörténeti Múzeum számtalan személyes tárgyat őriz a szabadságharc utáni időszakból. Található ezek között egy apró színes gyöngyszemekből
fűzött, bőrrel bélelt karkötő, melynek
zárószerkezetét részben egy 1849. évi
ezüst hatkrajcárosból alakították ki. Hossza 188 mm, szélessége 43 mm. A karkötőt fiatalon, alig tíz évesen, Reök Emília készítette.(Későbbi férje,
Hofmann Gula anyai nagynénje volt Buchwald Franciska, akit
Ruszkabánya főterén Haynau megvesszőztetett.) A karkötőn fekete mezőben nefelejcs koszorú keretezi a
középütt sorakozó arany színű kilenc betűt. A kilenc betűben tizenhárom aradi
vértanú neve rejlik.
Jól olvashatók a betűk: PVDTNAKLS |
A karkötőn látható összeolvashatatlan betűk
a kortársak számára, mind magyar mind német nyelven közismert utalást rejtettek.
Pokol Vigye Dinasztia Tetteit, Nemzetünk Átka Kísérje Léptöket Sírjukig
vagy
Pannonia
Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie
(Pannónia ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek
ők)
(Forrás és további információk itt találhatók.)
Faludy György: Október 6.
VálaszTörlésA vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis-
vígasztalódott Vécsey.
Lahner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő; nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradtak egyedül.
- Az Al-Dunán szólt mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki-
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes csepű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldottak-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy átköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hûs lidércként messze táncolt.
Száz év s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt
Száz év s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépéstetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull hány nap, hét és hónap óta!
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.