Berzsenyi és Kölcsey

1836-ban ezen a napon halt meg Berzsenyi Dániel, a felvilágosodás korának egyik legnagyobb magyar költője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Az Akadémián ugyanebben az évben, szeptember 11-én emlkéülést rendeztek tiszteletére, ahol az emlékbeszédet Kölcsey Ferenc mondta. Az a Kölcsey, aki 1817-ben nagyon kemény kritikát mondott Berzsenyi költészetéről, aminek hatására a költő tulajdonképpen el is hallgatott.

Íme néhány részlet a kortársak által nagyon meghatónak talált emlékbeszédből:

"[...] ha költő nevet csak az érdemel, ki nemesített érzelmeket hordoz keblében, ki a természetre, az emberi szenvedelmekre vizsgáló tekintetet vete, ki a való életet magas szempontokból vevé fel, s dalát a szépnek és jónak, s az örök dicsőségnek szentelé, hogy általa minden ifjú kebel szent lángra gyúladjon: valljátok meg, akkor a költő bizonyos jótevője az emberiségnek; s nevét hála és tisztelet érzelmei közt kell neveznünk."

"Az ifjuság e tenyésző ereje, mely a férfikor kezdeteig szünetlen nevekedő hatalomban virúlt vala, teheté azt, hogy Berzsenyi elszigetelve is, dalát a nemzettel nem hallatva is, a kezdő énekes gyöngéd ömlengéseitől a teljes forralomba jött erős kebel áradozásáig emelkedhetett; s hogy nemcsak a lírai költészet szokatlan magasságát érte el, hanem egyszersmind egészen új s ifjúilag virító, páratlan ragyogású költői nyelvet is alkotott magának, legillőbbet azon tündérvilághoz, mely általa teremtve, dalai minden sorából felénk sugárzik."

"Amit mondani készülök, amit ez ünnepélyes pillanatban mondanom kell, csak ez: Berzsenyi olvasá az ítéletet, mely versei felett mondatott, keménynek, fanyarnak, igazságtalannak lelé azt; s keble az ítélő iránt elhidegedék örökre. Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megitélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú - én valék.

Hosszú idő folya le; a fiatalság reményteljes napjai elenyésztek; s most őszült hajszálaimmal, hideg valóságtól kihűtött kebellel állok itt, s a múltra visszatekintvén kérdezem magamtól: ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik! Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhez nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik honnan indúlsz, s hová mégy? s tettél jót vagy rosszat: magadnak tevéd; és a sokaság járja az útat, merre az ezerképpen változó vélemény árja ragadozza; a genie pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni, csak ő bír erővel. Berzsenyi még élt, de mélyebben vonúlt magába; lassanként elnémúlt az ének szózata; komoly vizsgálat foglalá el az alkotó költészet helyét, s ő könyvei közt, háznépe karjaiban elhúnyt, anélkül, hogy békejobbot nyújtott volna annak, ki huszonhat év előtt dagadó kebellel vevé tőle búcsúját. Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja."

(A teljes beszédet elolvashatod itt.)

                                  Berzsenyi Dániel                                              Kölcsey Ferenc