Mikszáth Kálmán: A ló, a bárányka és a nyúl

 

Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat – ha nem szeretitek a keserűt.

Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt – de „valakit” itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.

Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott „valakit”. Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. „Melyiteké ez, gyerekek?” Félve mondják, halkan mondják: „Azé a valakié volt!” Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.

Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: „Jánoska”. Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od’adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: „Hol az én kis gazdám?”

Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat.

Menekszem az emlékektől, s rajként tódulnak elém. Futok tőlük, és hívogatom őket magamhoz.

Ott állnak íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott; nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngettyű:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott.

Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jókedvem virágzott… Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám!

Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: „Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen.”

Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.

Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.

Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét:

–  Nem eszem, nem eszem.

–  Igazi lovat veszek esztendőre.

–  Nem eszem húst mégsem.

–  Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.

–  Jaj, nem eszem én húst!

Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot.

–  Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.

Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.

–  Mert mikor te húszesztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.

–  Ahol a király lakik?

–  Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.

–  Mama is velünk jön?

–  Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.

Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.

–  Igaz lesz az, apa?

–  Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország – téged pedig becsuknak egy börtönbe.

Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.

–  Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb.

–  De nekem nem úgy látszik – mondám szemrehányón –, mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet, és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak. - Jánoska meg volt győzve.

–  Nekem két font húst süssenek! – selypíté parancsolón. S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:

–  János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!

Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténkint. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei közt; Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának).

Egyszer azután meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.

Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.

–  Hát most már én kivel verekszem?

Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa.

Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.

Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe:

–  Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.

Még egyszer látni akarta.

Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.

Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.

Azután még egyszer odaintett, s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)

–  Nekem adod, Jánoskám?

–  Az állatok kosztjára – felelte elhaló hangon.

Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat – tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?

Nem, nem. Lökjétek félre ez összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.

Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

 A ló, a bárányka és a nyúl