Mohács-problematikája
„Annál
nagyobb tragédia nem érhet emberi közösséget, mint hogy lakóhelye tartósan
hadszíntérré válik.” [1] Szakály Ferenc 1994. április 18-án, az MTA
Történettudományi Intézetében elhangzott előadásában megfogalmazott gondolata
jól alkalmazható a mohácsi vereség és az azt követő időszak értelmezésére. Az
1526. évi mohácsi csata ugyanis nem csupán katonai vereség volt, hanem egy
hosszabb történeti folyamat meghatározó fordulópontja. A déli területek oszmán
térnyerését követően, 1541-ben Buda is az Oszmán Birodalom fennhatósága alá
került, ami alapjaiban változtatta meg a Magyar Királyság politikai és katonai
helyzetét.
A
mohácsi vereség értelmezését évszázadokon át a nemzeti tragédia és hanyatlás
képe határozta meg. Az újabb kutatások azonban rámutatnak, hogy az 1526-os
események és következményeik nem magyarázhatók egyetlen okkal vagy politikai
szereplő döntésével. A korszak megértéséhez figyelembe kell venni a Jagelló-kor
politikai, katonai és gazdasági viszonyait, valamint az oszmán terjeszkedés és
a nemzetközi helyzet összefüggéseit.
Az írás célja ezért a Mohácsot övező rögzült értelmezések árnyalása, valamint annak bemutatása, hogy milyen politikai, katonai, gazdasági és nemzetközi tényezők vezettek az 1526. évi vereséghez. Így Mohács nem önmagában álló eseményként, hanem egy hosszabb történeti folyamat meghatározó fordulópontjaként értelmezhető.
Jagelló
Lajos és Nagy Szulejmán
A XIX. és XX. századi történetírás meglehetősen
kedvezőtlenül ítélte meg a Jagellók szerepét, és gyakran őket tette felelőssé
az ország hanyatlásáért, valamint a mohácsi vereségért. Eötvös József Magyarország
1514-ben című regénye is ezt a negatív képet erősítette. II. Ulászlót
megtört, búskomor és Csehországba vágyódó uralkodóként ábrázolja: „Sohasem
szenvedett a magyar nép többet, mint a Jagellonidák gyenge kormánya alatt. […]
E szerencsétlen ország legboldogtalanabb lakója azonban, kérdésen kívül Ulászló
maga volt…” [2]
A XX-XXI. század történetírása azonban egyre inkább
árnyalja ezt a képet. Kubinyi András 1991-ben megjelent munkája fontos
fordulópontot jelentett a Jagelló-kor kutatásában. Az újabb megközelítések
szerint II. Ulászló nem egyszerűen a „dobzse, dobzse” király volt, hanem a béke
megőrzésére és a háborús konfliktusok elkerülésére törekedett.[3] Ez sokkal
inkább óvatos diplomáciára, mintsem gyengeségre utal. A Jagelló-dinasztia
diplomáciai törekvéseit jól példázza az 1515-ben létrejött Habsburg–Jagelló
házassági szerződés. Ennek értelmében II. Ulászló fia, a trónörökös II. Lajos,
Habsburg Máriával, I. Miksa unokájával és I. Ferdinánd húgával jegyezte el
magát. II. Ulászló leánya, Jagelló Anna pedig Habsburg Ferdinánd főherceghez –
ennek meghiúsulása esetén magához I. Miksához – ment volna feleségül. A
megállapodás jól mutatja, hogy a Jagellók nemzetközi kapcsolatokban való
jártassága és diplomáciai mozgástere jóval összetettebb volt annál, mint amit a
későbbi, negatív történeti sztereotípiák sugallnak.
Hasonlóan árnyaltabban ítélhető meg II. Lajos
szerepe is. Fiatalságát az utókor gyakran gyengeségként és
befolyásolhatóságként értelmezte, holott helyzete sok tekintetben édesapjáéhoz
hasonló volt. A király 1526-ban tisztában volt az oszmán haderő jelentette
veszéllyel, ezért a magyar sereg mozgósítása és a mohácsi ütközet vállalása sem
tekinthető pusztán meggondolatlan döntésnek. A Jagellók lehetőségeit ugyanakkor
jelentősen korlátozták az ország belső politikai viszonyai és az Oszmán
Birodalom katonai fölénye.
1516. március 13-án elhunyt a hatvanéves II. Ulászló (1490–1516), Magyarország és
Csehország királya. Trónját tízéves fia, Jagelló Lajos örökölte, aki II. Lajos
néven uralkodott. Fiatalkora miatt már trónra lépésekor kérdésessé vált a
királyi hatalom gyakorlása. II. Ulászló korábban I. Miksát, a Német-római
Birodalom császárát és I. Zsigmond lengyel királyt jelölte fia gyámjául
Szapolyai Jánossal szemben, ami az idegen és egyes főúri csoportok befolyásának
erősödését vetítette előre.[4] Az 1516 áprilisi országgyűlésen nem sikerült
megegyezni a gyámság kérdésében, ezért II. Lajost nagykorúvá nyilvánították,
mellé pedig évente választandó ügyvivő tanácsot állítottak. Bár ez biztosította
az uralkodói hatalom folytonosságát, a tényleges kormányzásban továbbra is
jelentős szerep jutott a körülötte kialakult politikai csoportoknak.
1520
őszén meghalt I. Szelim oszmán szultán (1512–1520), akit huszonhat éves fia,
Szulejmán követett a trónon. Az új uralkodó kezdetben békésebb természetűnek
tűnt elődjénél, ezért a magyar vezetés nem feltétlenül számított azonnali
támadásra. Szakály Ferenc szerint ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy
Magyarország nem tulajdonított kellő jelentőséget Szulejmán békeajánlatának. Trónra
lépésekor még érvényben volt az 1519-ben megkötött fegyverszünet, amelynek
meghosszabbításáról a szultán követe 1520 novemberében érkezett Budára tárgyalni.[5]
A
diplomáciai egyeztetéssel párhuzamosan azonban az oszmán udvarban már
megkezdődött egy újabb hadjárat előkészítése. Szulejmán számára fontos volt
uralkodói és katonai rátermettségének bizonyítása, ezért a díván tanácskozásain
hamar felmerült egy európai hadjárat lehetősége.[6] Míg I. Szelim elsősorban
keleti, muszlim államok ellen vezetett hadjáratokat, Szulejmán fokozatosan
Európa felé fordította figyelmét. Ezzel az oszmán terjeszkedés új szakasza
kezdődött.
Az
európai expanzióban a Balkán, valamint a Száva és a Duna vidéke kiemelt
stratégiai jelentőséggel bírt. Nándorfehérvár elfoglalása ezért fontos
célkitűzéssé vált, amelyet később Rodosz, Bécs és a Földközi-tenger térségének
meghódítására irányuló hadjáratok követtek. Szulejmán uralkodása alatt az
Oszmán Birodalom jelentős területi és politikai expanziót hajtott végre,
amelynek következtében az uralkodó a későbbi történeti emlékezetben egyik
legjelentősebb hódítójaként maradt fenn.
A
szultáni követ budai érkezése kezdetben nem váltott ki komolyabb riadalmat. A
magyar udvar tudott a Szíria kormányzója által kirobbantott lázadásról, ezért
úgy vélte, hogy Szulejmán figyelmét elsősorban a birodalom belső problémái
kötik le. Emiatt a fegyverszünet meghosszabbítására sem adtak azonnali választ.
A követ által közvetített üzenet pontos tartalma ugyanakkor nem teljesen
egyértelmű. Egyes értelmezések szerint az oszmán fél szabad átvonulást kívánt
biztosítani katonái számára Magyarország területén, mások szerint pedig
adófizetési kötelezettséget követelt II. Lajostól.[7]
A
budai udvar időt kívánt nyerni, és az európai keresztény uralkodók álláspontját
is meg szerette volna ismerni. A válaszok megérkezése azonban időbe telt, ezért
a szultáni követet végül visszatartották. Ez a korszak diplomáciai gyakorlatában
nem számított teljesen rendkívüli eljárásnak.[8] A későbbi történeti
értelmezések gyakran ezt az incidenst tekintették az 1521. évi oszmán hadjárat
egyik közvetlen előzményének. A követ állítólagos megcsonkításáról is
elterjedtek híresztelések, a horvát történetíró, Tubero azonban úgy vélte, hogy ezt
a hírt maga Szulejmán terjeszthette, hogy indokot teremtsen a Magyar Királyság
elleni támadáshoz.[9]
A
követ visszatartása tehát hozzájárulhatott az 1521. évi hadjárat
kialakulásához, az események azonban nem vezethetők vissza kizárólag erre a
diplomáciai incidensre. Az oszmán támadás hátterében Szulejmán európai
expanziós törekvései, a Magyar Királyság stratégiai jelentősége és a két állam
korábbi konfliktusai egyaránt meghatározó szerepet játszottak.
Az 1521-es hadjárat
A
XVI. századi Magyar Királyságot kedvező természeti határok védték: északon a
Kárpátok, délkeleten Erdély nehezen járható területei, délen pedig a Duna, a
Száva, a Vaskapu és Nándorfehérvár biztosítottak természetes védelmi vonalat. A
déli határvidék védelme ennek ellenére egyre nehezebbé vált, mivel az Oszmán
Birodalom fokozatosan közeledett a Magyar Királyság területeihez.
Az
1521. évi oszmán hadikészülődés híre nem maradhatott sokáig rejtve a magyar
udvar előtt. A magyar hírszerzés és a velencei jelentések révén a budai udvar
rendszeresen értesülhetett a szultán terveiről és várható hadmozdulatairól. I.
Szulejmán 1521. május 18-án indult el első magyarországi hadjáratára, amelynek
egyik legfontosabb célpontja Nándorfehérvár volt. A belső politikai
megosztottsággal küzdő Magyar Királyság azonban külső segítség nélkül nézett
szembe a jól szervezett oszmán haderővel.
A
hadjárat a magyar déli védelmi rendszer meggyengüléséhez vezetett. Az oszmán
sereg július 7-én elfoglalta Szabácsot, majd Nándorfehérvár alá vonult. A vár
ostromát Píri Mehmed nagyvezír kezdte meg, amelyhez később maga Szulejmán is
csatlakozott. A mintegy 66 napig tartó ostrom végén, augusztus 29-én a védők
feladták a várat. Nándorfehérvár elvesztése súlyos stratégiai csapást
jelentett, hiszen a vár a Magyar Királyság déli védelmének egyik legfontosabb
erőssége, valamint a Duna–Száva térségének kulcspontja volt.[10] Bár Szulejmán
Buda elfoglalását ekkor még nem tudta megvalósítani, az oszmánok jelentős
területeket szereztek, és tovább erősítették pozícióikat a déli határvidéken.
A
katonai vereség következményeit tovább súlyosbította a Magyar Királyság nehéz
pénzügyi helyzete. A királyi vezetés ezért reformokkal próbálta növelni az
állam bevételeit és javítani a hadsereg finanszírozásának lehetőségeit. Az
1521. évi pénzreform során csökkentették az ezüstdénár súlyát és
ezüsttartalmát, 1524-ben pedig újból megnyitották a kassai és budai kamarát,
valamint több pénzverdét is. Ezek az intézkedések azonban csak korlátozottan tudták
enyhíteni az ország pénzügyi nehézségeit, így a katonai védelem megerősítése
továbbra is komoly akadályokba ütközött.
A
politikai és pénzügyi nehézségek mellett azonban egyre világosabbá vált, hogy
Magyarország önállóan aligha képes feltartóztatni az oszmán terjeszkedést. Éppen
ezért különösen fontos lett volna a nyugati keresztény hatalmak támogatása.
Erre azonban a nemzetközi politikai helyzet miatt csak korlátozottan lehetett
számítani. A Habsburgok és Franciaország közötti rivalizálás, valamint a német-római
császári címért folyó küzdelem jelentősen lekötötte a nyugati hatalmak
figyelmét. A versengés I. Ferenc francia király és V. Károly Habsburg uralkodó
között zajlott, végül az utóbbi uralkodó szerezte meg a császári címet
1530-ban. A keresztény Európa megosztottsága így tovább szűkítette a Magyar
Királyság lehetőségeit az oszmán fenyegetéssel szemben.
Miközben
Magyarország a déli határ elvesztése és az európai segítség hiánya miatt egyre
kiszolgáltatottabbá vált, Szulejmán más irányban is folytatta birodalma
kiterjesztését. Következő nagy hadjárata nem Magyarország, hanem Rodosz ellen
irányult. A johannita lovagrend központjának számító sziget stratégiai
jelentősége elsősorban földrajzi helyzetéből fakadt. I. Szelim korábbi
hódításai révén az Oszmán Birodalom megszerezte Szíriát és Egyiptomot, így a
keleti Mediterráneum tengeri útvonalainak biztosítása egyre fontosabbá vált. [11]
Rodosz közelsége az oszmán területekhez és Egyiptomhoz ezért komoly stratégiai
előnyt jelentett volna a birodalom számára.[12]
Szulejmán 1522 márciusában megkezdte a Rodosz elleni hadjárat előkészítését, és még ugyanebben az évben sikerült elfoglalnia a szigetet. Az oszmán uralkodó figyelme ezt követően ismét Európa felé fordulhatott. A Magyar Királyság ellen azonban csak néhány évvel később indult újabb nagyszabású hadjárat. Az ország időközben sem tudta megszüntetni belső politikai és pénzügyi nehézségeit, miközben az oszmánok tovább erősítették katonai fölényüket. Mindezek a körülmények együttesen vezettek el az 1526. évi hadjárathoz, amelynek döntő ütközete augusztus 29-én, Mohácsnál zajlott le.
Mohács
I.
Szulejmán és kísérete 1526. április 23-án indult el Isztambulból. A gyakori
esőzések miatt a Balkánon átvezető Szófia–Niš–Nándorfehérvár útvonal nehezen
járhatóvá vált, ennek ellenére a szultáni sereg folytatta útját Magyarország
felé. Nándorfehérvárhoz érkezve Ibrahim nagyvezír csatlakozott a hadsereghez a
ruméliai hadtesttel, amely itt egyesült az anatóliai csapatokkal. A szultán
július 10-én, Hunyadi János egykori győzelmének helyszínén tartotta meg a
seregszemlét. Lufti pasa beszámolója rendkívül nagyszabású eseményként írja le
a hadiszemlét:„(…) kihirdette a győzelmes hadseregnek, hogy hadiszemlét fog
tartani. A hadrendező emírek (…) páncélt öltöttek fel; a győzedelmes seregben
mindenki tetőtől talpig vasba öltözött, s aranyos fegyverzettel teljesen
fölszerelte magát. Ily módon a szerencsés hadsereg ezredként és csapatonként
egy hétig vonult el a vezérek előtt.” [13]
A
leírás alapján egyértelműen jelentős létszámú és jól felszerelt haderő vonult
fel Nándorfehérvárnál. Felmerül azonban a kérdés: mekkora lehetett valójában
a szultáni hadsereg?
A
korábbi történeti hagyomány gyakran rendkívül magas, akár 300 000 fős
létszámról számolt be, amelynek alapját elsősorban a szökevények és az
elkóborolt katonák túlzó becslései adhatták. A későbbi kutatások a források
újbóli vizsgálatával jelentősen alacsonyabb számokat valószínűsítenek. B. Szabó
János az Oszmán Birodalom haderejét 60 000–75 000 fő közé becsüli.[14] Pálffy
Géza a kisegítő alakulatokkal együtt mintegy 80 000 főre teszi a szultáni sereg
létszámát, és az oszmán győzelem egyik fontos tényezőjeként a szervezettséget,
a technikai felszereltséget és a magyarokkal szembeni túlerőt emeli ki.[15]
Polgár Balázs a ruméliai, az anatóliai és a szultáni hadtest együttes létszámát
mintegy 60 000 főre becsüli.[16]
B.
Szabó János részletesebb számítása szerint a sereg létszámának meghatározásakor
több különböző alakulatot is figyelembe kell venni. A zsoldlistán 11 439 fő
szerepelt, ehhez mintegy 6000 janicsár, 5088 fős lovas gárda, 37 408 ruméliai
szpáhi és 24 000 anatóliai lovas járult. A számok összeadásával 83 935 fő
adódna, azonban a szpáhik esetében figyelembe kell venni azt a korabeli
gyakorlatot, amely szerint tizedük otthon maradt birtokának védelmére.[17]
A pontos létszám tehát továbbra sem határozható meg teljes bizonyossággal, a különböző becslések azonban egyaránt arra utalnak, hogy a Magyar Királyságnak rendkívül jelentős, jól szervezett és felszerelt kontinentális haderővel kellett szembenéznie.
Mekkora
volt a magyar haderő valójában?
Az
oszmán haderő létszámának bemutatása után érdemes megvizsgálni a vele szemben
álló magyar sereg nagyságát és állapotát is. A Magyar Királyság haderejének
teljes létszáma 1526-ban mintegy 30 000–40 000 főre becsülhető.[18] A korabeli
elbeszélésekkel ellentétben a magyar haderő korántsem volt fejletlen, sőt a
középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadereje vonult fel Mohácsnál.
Létszámbeli és pénzügyi hátránya azonban így is jelentős volt az oszmán
sereggel szemben.
A
királyi sereg gyülekezése 1526 nyarán kezdődött meg. Budáról július 20-án
mintegy 4000 lovas és 3000 gyalogos indult dél felé, jelentős tüzérséggel. A
csapatok között a pápa által felfogadott cseh zsoldosok is jelen voltak.
Johannes Verzellius beszámolója szerint „sok úr volt a kíséretében,
felszerelésük igen szép és gazdag”.[19] A királyi sereghez útközben további
alakulatok csatlakoztak: Ercsinél Báthori András csapatai, Tolnánál pedig több
főúri kontingens, köztük Szapolyai György, valamint lengyel és morva
gyalogosok. Mire a sereg Bátára érkezett, Tomori Pál kalocsai érsek és a temesi
ispán, Perényi Péter mintegy 5000–6000 lovassal már a Duna jobb partján
várakozott.
A
különböző források alapján azonban a magyar haderő pontos létszáma nem
határozható meg teljes bizonyossággal. Brodarics István kancellár a csata előtt
24 000–25 000 főre becsülte a magyar hadakat, míg a pápai követek 27 000–30 000
fő közötti létszámról számoltak be. A források ugyanakkor nem csupán a létszámbeli
különbségre, hanem a magyar hadsereg felszereltségének és felkészültségének
problémáira is rámutatnak. Burgio pápai nuncius jelentése szerint a magyarokban
megvolt a harci kedv és a bátorság, ugyanakkor súlyos hiányosságokkal kellett
szembenézniük: „tüzérségük, hadvezéreik, hajóik, élelmiszerkészleteik,
fegyverük nincsen”.[20]
Mindezek
alapján felmerül a kérdés, hogy a magyar vezetés miért nem várt tovább az
oszmán seregre, illetve miért vállalta a nyílt ütközetet. A döntés hátterében
nem pusztán katonai megfontolások álltak. 1526-ra a déli országrészeket már
hosszú ideje sújtotta az oszmánokkal folytatott állandó háborúskodás, ezért a
magyar vezetés számára egyre nehezebbé vált a védekezés fenntartása.[21] A
rendelkezésre álló erők és erőforrások korlátozottsága mellett attól is tartani
lehetett, hogy a várakozás az oszmán hadsereg további erősödéséhez vezet. Ebben
a helyzetben a magyar vezetés úgy ítélhette meg, hogy a nyílt ütközet vállalása
nagyobb esélyt kínál az ország védelmére, mint a további várakozás.
A két haderő közötti különbség tehát nem egyszerűen a katonák számában mutatkozott meg. Az oszmánok jelentős létszámú, jól szervezett és tapasztalt hadsereggel érkeztek, míg a magyarok kisebb, nehezebben mozgósítható és pénzügyi nehézségekkel küzdő erőkkel próbálták felvenni velük a harcot. A mohácsi csata kimenetelének megértéséhez ezért nem elegendő pusztán a létszámokat összevetni, figyelembe kell venni a két hadsereg szervezettségét, felszereltségét, vezetését és a mögöttük álló állami erőforrásokat is.
Valóban
felkészületlen volt a magyar haderő?
Mohács
kapcsán gyakran felmerül az az állítás, hogy a magyar haderő késve kezdte meg a
felkészülést, és emiatt nem tudott megfelelő erőt felvonultatni az oszmán
sereggel szemben. Ezt a megállapítást azonban érdemes árnyalni, hiszen a késői
mozgósítás hátterében nem a magyar vezetés hanyagsága vagy felkészületlensége
állt.
Az
oszmán hadvezetés tudatosan igyekezett bizonytalanságban tartani ellenfeleit. A
hadjáratokat rendszerint már ősszel meghirdették, a pontos célpontot azonban
nem hozták nyilvánosságra. A hírszerzés és a félrevezető információk
terjesztése révén több lehetséges hadszínteret is megjelöltek, így az
ellenfelek számára nehéz volt megállapítani, hogy a következő évben pontosan
melyik terület kerülhet veszélybe. Ez a stratégia különösen megnehezítette a
magyar vezetés számára az időben történő teljes körű mozgósítást.[22]
1526
tavaszán ezért még nem volt egyértelmű, hogy Szulejmán hadjáratának elsődleges
célpontja a Magyar Királyság lesz. A helyzet csak június végére vált világossá.
Antonio Giovanni da Burgio pápai követ június 24-én Jacopo Sadoleto pápai
titkárnak küldött levelében már arról számolt be, hogy egy mintegy ötvenezer
fős oszmán sereg érkezett Belgrádba, és a Száván hidat épített az átkeléshez:„A
kalocsai érsek már arról értesít, hogy ötvenezernyi török sereg, mely
rendszerint a szultán derékhada előtt szokott haladni, s annak útját egyengeti,
Belgrádba érkezett, a Száván hidat vert, s most készül a folyón átkelni.” [23]
Ez a jelentés már egyértelműen jelezte, hogy a hadjárat közvetlenül Magyarországot fenyegeti. A magyar vezetés tehát nem egyszerűen késlekedett a mozgósítással, hanem az oszmán hadvezetés által fenntartott bizonytalanság miatt csak fokozatosan tudta meghatározni a szükséges katonai intézkedéseket. A teljes hadikészültség eléréséhez szükséges idő így részben az oszmánok tudatos információs politikájával is magyarázható.
A
csata
Az
időjárási körülmények és a pontatlan híradások miatt még 1526. augusztus 29-én
sem volt teljes bizonyossággal megállapítható, hogy sor kerül-e az ütközetre.[24]
A csata eseményeiről elsősorban Brodarics István beszámolója alapján
alkothatunk képet, amely azonban csak az ütközet egy részét mutatja be,
ráadásul a kancellár saját nézőpontjából.
A
harcok délután négy óra körül kezdődtek, amikor II. Lajos kiadta a támadásra
vonatkozó parancsot. A trombiták megszólalását követően eldördültek az első
ágyúk is. Ezek tüze azonban feltehetően nem okozott jelentős veszteséget az
oszmánok első soraiban. Ennek oka lehetett a pontatlan célzás, illetve az is,
hogy az oszmán csapatok olyan távolságban helyezkedtek el, amelyből a magyar
tüzérség nem tudott hatékonyan tüzelni.[25]
A
támadást a magyar sereg jobb szárnyán Batthyány Ferenc horvát bán könnyűlovassága
indította meg a ruméliai hadtest ellen. Bár az oszmánok jelentős
létszámfölényben voltak, Batthyány csapatai kezdetben sikeresen megfutamították
az ellenfelet, akik saját tüzérségük mögé húzódtak vissza. Brodarics szerint
ennek egyik lehetséges oka az lehetett, hogy Tomori Pál lefizette az oszmán
tüzérségben szolgáló renegátokat, akik emiatt pontatlanul tüzeltek és lassabban
töltötték újra ágyúikat. B. Szabó János azonban egy egyszerűbb magyarázatot is
lehetségesnek tart: a tüzérek egyszerűen rosszul céloztak, és nincs szükség
megvesztegetés feltételezésére.[26] A források ebben sem egységesek: Jacomo
Zaratino, aki Batthyány jobb szárnyán harcolt, úgy emlékezett, hogy az oszmán
ágyúk még nem álltak készen, míg a török források ennek ellenkezőjéről számolnak
be.
A
kezdeti siker hatására Tomori Pál újabb rohamot indított, azonban ekkorra az
oszmán tüzérség rendezte sorait és megkezdte a heves ágyúzást. Brodarics
szerint a magyar királyi hadtestet az oszmán tüzérség akadályozta az
előrenyomulásban. A nehézlovasság ezért védettebb területre húzódott vissza,
míg Dzselálzádé Musztafa beszámolója szerint a Duna felé vonultak. Közben
Ibrahim pasa csapatai megtörték a horvát bán hadtestét, így a kezdetben sikeres
magyar jobbszárny fokozatosan felbomlott.
A
harcok ekkor újabb szakaszba léptek. Megérkezett az oszmán sereg következő
nagyobb egysége, a ruméliai lovasság, amelynek élén maga I. Szulejmán is
megjelent. Ezzel egy időben Perényi Péter csapatai az anatóliai hadtest ellen
indítottak támadást. Lüfti pasa beszámolója szerint a magyar lovasság kezdetben
sikeresen visszaszorította az anatóliaiakat, végül azonban az oszmán túlerő
felülkerekedett.
II.
Lajos ekkor nem a visszavonulást választotta, hanem megpróbálta összeszedni a
balszárnyat, és újabb rohamra készült. A támadás célpontja maga a szultán
lehetett. A magyar lovasság azonban elérte a szultánt védő szolakok gyűrűjét,
akik feltartóztatták és szétverték a támadókat. A magyar sereg helyzete ekkor
végleg összeomlott. A király zászlósa megfordította a zászlót, ezzel jelezve a
visszavonulást. Szulejmán naplójának a csata leírását lezáró sora így szól: „Inhizám-i
királ Laos láin.”[27]
II. Lajos néhány hívével megpróbált elmenekülni a csatatérről, azonban menekülése tragikus véget ért. Halálával nemcsak a mohácsi ütközet zárult le, hanem a középkori Magyar Királyság történetének is új, rendkívül bizonytalan szakasza kezdődött.
Hogyan
halt meg a király?
Az
augusztus 29-i vereséget követően II. Lajos sorsa egy ideig bizonytalan maradt.
A magyar túlélők és maga Szulejmán szultán is kerestette a királyt, miközben
Habsburg Mária számára sem volt azonnal világos, hogy férje életben maradt-e. A
későbbi források többsége a Csele-pataknál bekövetkezett balesetről számol be.
Eszerint a király menekülés közben egy kisebb vízfolyáshoz érkezett, ahol lova
megbokrosodott. Lajos a nehéz páncél miatt leesett a lóról, és a vízbe fulladt.
A korabeli beszámolók ugyanakkor azt is jelzik, hogy egy ideig továbbra is élt
a remény: „Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott.”[28]
Mivel
hetekig nem érkezett biztos hír az uralkodóról, Habsburg Mária Sárffy Miklóst
és Czettritz Ulrik királyi kamarásokat küldte a keresésére. Ők végül egy
sírhalom alatt találták meg Lajos holttestét.
A
király halálának körülményeiről azonban más történetek is fennmaradtak. Szerémi
György például hallomás alapján úgy tudta, hogy Szapolyai György ölte meg
Lajost, majd a holttestet a mocsár közelében temette el.[29] Verancsics Antal
évkönyvszerű beszámolója szerint viszont halászok rejtették el a király
holttestét, hogy az oszmánok ne találják meg.[30] Ezeket az elbeszéléseket a
későbbi kutatás nem tekinti egyenértékűnek a Csele-patakban történt balesetről
szóló beszámolókkal, mégis jól mutatják, milyen bizonytalanság övezte az
uralkodó halálát.
A fulladásos halál lehetőségét 1926-ban Kenyeres Balázs orvosszakértő is vizsgálta, és arra jutott, hogy Lajos halálát fulladás okozhatta. A történetet ugyanakkor gyakran megkérdőjelezték a király fizikai adottságaira hivatkozva. Ha azonban figyelembe vesszük a nehéz páncélzatot, a menekülés során fellépő kimerültséget és a megriadt ló szerepét, a baleset lehetősége korántsem tekinthető kizártnak.
A
korabeli források többféle kifejezést használnak Mohácsra: pugna és proelium
egyszerűen csatát vagy ütközetet jelent, a conflictus összecsapásra
utal, míg a bellum háborút, a clades pedig vereséget, vészt vagy
katasztrófát jelent. Brodarics István írásaiban jól megfigyelhető ennek a
jelentésbeli változása. 1526 szeptemberében még elsősorban a conflictus,
pugna és proelium kifejezéseket használta, később azonban egyre
gyakrabban jelent meg a clades, vagyis a „vész” fogalma. 1527
novemberében már a clades Mohachiensis, azaz a „mohácsi vész” kifejezést
alkalmazta.
Hasonló
változás figyelhető meg Oláh Miklós műveiben is, aki 1531-től használta a clades
kifejezést Moháccsal kapcsolatban, gyakran II. Lajos halálával összekapcsolva.
A Habsburg udvar történetírói, így Caspar Ursinus Velius és Johannes
Cuspinianus szintén többféle kifejezéssel illették az eseményt, többek között a
clades, proelium és conflictus szavakkal.
A
kifejezések változása jól érzékelteti, hogy Mohács jelentése nem volt kezdettől
fogva egységes. A kortársak számára az esemény először egy súlyos katonai
vereséget jelentett, amelynek értelmezése az idő múlásával fokozatosan
kapcsolódott össze a király halálával, az ország válságával és végül a „mohácsi
vész” emlékezetével.
Jegyzetek
[1] Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás
1440–1711. Magyarok Európában II. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó,
1990. 110.
[2] Eötvös József: Magyarország 1514-ben I.
Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 1952. 33.
[3] NEUMANN TIBOR - C.Tóth Norbert - Pálosfalvi Tamás
(szerk.) : Két évszázad a sztereotípiák
fogságában. Helyzetkép a Jagelló-kor kutatásáról. In:
Fodor Pál- Varga Szabolcs (szerk.): Több
mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális
emlékezetben. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 2019.23.
[4] Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440—1711.MagyarokEurópában
II. Budapest, Háttérlap-és könyvkiadó,1990.110
[5] FODOR PÁL: Szulejmán szultántól Jókai Mórig.
Tanulmányok az oszmán-török hatalom szerkezetéről és a magyar- török
érintkezésekről. Budapest, MTA Bölcsészettudomány kutatóközpont
Történettudományi Intézet,2014. 11-25.
[6] SZAKÁLY FERENC: Virágkor és hanyatlás 1440—1711.
MagyarokEurópában II. Budapest, Háttérlap-éskönyvkiadó,1990.110.
[7] A
török katonák átengedése az országon, nem volt újdonság. Perjési Géza szerint
ez csak a budai udvar provokálás miatt volt.
[8] Lásd Bélay Barnabás esetét, II. Ulászló
követe hét teljes esztendeig volt kényszerű vendég az Oszmán Birodalomban.
[9] B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest,
Corvina kiadó.2006. 20—25
[10] B. Szabó János: A mohácsi csata.. Budapest,Corvina kiadó. 2006.42—47.
[11] Ágoston Gábor: Európa és az oszmán
hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014.32.
[12] Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a
mediterrán világ II. Fülöp korában I. Akadémia Kiadó-Osiris Kiadó,
Budapest,1996. 105.
[13] Katona Tamás (szerk.)
: Mohács emlékezete. Budapest, Európa
könyvkiadó. 1979. 372—373.
[14] B. Szabó János (2006) 114.
[15] Pálffy Géza: Mohács- fordulópont
Magyarország és közép- Európa történetében In. Farkas
Gábor- Szebelédi Zsolt- Varga Bernadett (szerk.): " Nekünk
mégis Mohács kell.. " II. Lajos király rejtélyes halála és különböző
temetései. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Országos Széchényi Könyvtár. 2016.20.
[16] Polgár Balázs: Az 1526. évi mohácsi csata
régészete: régi eredmények és újabb kutatás perspektívák. In.Fodor Pál-
Varga Szabolcs (szerk.) (2019)
[17] B. Szabó János (2006) 146—148.
[18] Pálffy Géza: Mohács- fordulópont
Magyarország és közép- Európa történetében In. Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt-
Varga Bernadett (szerk.): " Nekünk mégis Mohács kell.. " II. Lajos
király rejtélyes halála és különböző temetései.
Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Országos Széchényi
Könyvtár. 2016.21.
[19] B. Szabó János: Mohács – régi kérdések,
új válaszok. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2015.23.
[20] Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó, 1979. 189—208.
(tavaszi levelek)
[21] B. Szabó János (2006)
[22] B. Szabó János - Farkas Gábor Farkas: Örök
Mohács: szövegek és értelmezések. Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és
emlékezet. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest. 2020. 19—75.
[23] B. Szabó János - Farkas Gábor Farkas: Örök
Mohács: szövegek és értelmezések. Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és
emlékezet. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest. 2020. 76.
[24] B. Szabó János: Mohács – régi kérdések,
új válaszok. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2015.87.
[25] .Szabó János (2015) 106.
[26] Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt-
Varga Bernadett (szerk.) 2016. 63.
[27] Katona Tamás (szerk.) : Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó. 1979.327. A mondat jelentése: „Az átkozott
Lajos halála.”
[28] B.
Szabó János (2006) 172.
[29] B.
Szabó János (2006) 72—73.
[30] B.
Szabó János (2006) 73.
Felhasznált
irodalom és források:
Ágoston Gábor: Európa és az oszmán hódítás. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2014.
B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, Corvina kiadó.2006.
B. Szabó János (szerk.): Mohács. Budapest, Osiris Kiadó,2006.
B. Szabó János: Mohács – régi kérdések, új válaszok. Budapest, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2015.
B. Szabó János - Farkas Gábor Farkas: Örök Mohács: szövegek és értelmezések. Mohács 1526-2026. Rekonstrukció és emlékezet. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest. 2020.
Farkas Gábor- Szebelédi Zsolt- Varga Bernadett (szerk.): " Nekünk mégis Mohács kell.. " II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Országos Széchényi Könyvtár. 2016
Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában I-II. Akadémia Kiadó-Osiris Kiadó, Budapest,1996.
Engel Pál-Kristó Gyula- Kubinyi András (szerk.): Magyarország története 1301—1526. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.
Eötvös József: Magyarország 1514-ben I. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 1952
Fodor Pál: Szulejmán szultántól Jókai Mórig. Tanulmányok az oszmán-török hatalom szerkezetéről és a magyar- török érintkezésekről. Budapest, MTA Bölcsészettudomány kutatóközpont Történettudományi Intézet,2014.
Fodor Pál- Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. 2019.
Hazard H. W. (szerk.): The fourteenth and fifteenth centuries. 1975. Letöltés ideje: 2020.12.05. http://images.library.wisc.edu/History/EFacs/HistCrus/0001/0003/reference/history.crusthree.i0021.pdf
Katona Tamás (szerk.) : Mohács emlékezete. Budapest, Európa könyvkiadó. 1979.
Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Budapest, Gondolat,1981.
Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440—1711.MagyarokEurópában II. Budapest, Háttérlap-és könyvkiadó,1990.
Szakály Ferenc: Pusztuló Magyarország. Gazdasági és társadalmi változások a török hóditás árnyékában. Budapest, História MTA Történettudomány Intézet,1994.
Barna Szilvia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése