2021. április 16., péntek

Könyves-szövegek a magyar próza napja alkalmából 3. fejezet

 A Könyves idei novella-pályázatára érkezett művek közül ma a második helyezett munkát szeretnénk bemutatni nektek. A novella Velek Domonkos, 11. D osztályos diákunk munkája.

Ezúton is szeretettel gratulálunk Dominak a szép eredményhez!

Ahogy lejárnánk

– Jaj, ne aggódj kisfiam! Mi már évek óta arra készülünk, hogy pontosan tudjuk, hogy mikor jár majd le a mi időnk, emiatt nincs értelme sírnod – fordult a gyerek felé teljes testel a széken az anya, vigasztalta, mert a beszélgetés közben szépen csendben eleredtek a könnyei és összeroskadt. Nem az a fajta, aki elfojtaná az érzelmeit, de ez azért mégis szokatlan tőle, de persze közben érthető is, ilyen hét-nyolc éves forma kisgyerekként szörnyű lehet belegondolni abba, hogy egyszer anya és apa már nem lesznek ott körülötted.
Nem is tudod, hogy létezhet egyáltalán olyan, hogy felnősz és elköltözöl, ők pedig megöregednek, elmúlnak. Nem is érted. Az idősebb testvéreid is árulók, ha egyre kevesebb időt töltenek otthon. Most ráadásul egyenesen az jutott eszedbe, vagy arról szólt az asztalnál a beszélgetés, hogy addig öregednek majd a szülők, amíg meg nem halnak, és már látod is magad előtt őket ősz aggastyánként, bottal járva, hát úgy már egészen biztos, hogy nem tudnának futkározni veled az udvaron. Közben meg azt hallod valakitől, hogy ha ne adj isten, csak úgy, hirtelen, váratlanul meghalnának, akkor mi történne.
 Állj! Ez az egész téma olyan szörnyű, ha elalvás előtt unalmadban véletlen rágondolsz, már akkor is elpityeredsz. Tudod, mert tesztelted, mintha megnyomnának egy gombot és már folynak is a könnyeid. Hihetetlen, hogy a többiek ezt ilyen rezzenéstelen arccal bírják.
Azért persze nincs akkora baj, mindezek ellenére hamar megnyugszik a kisfiú, hisz az anyukájának, mikor azt mondja, hogy ők arra készülnek, hogy pontosan tudják, hogy mikor kell majd elmenniük. Annyira nem gondol bele ebbe az egészbe, nem játszadozik el komolyan a gondolattal, csak azt érti meg, hogy nincs semmi baj. Ha az anyukája azt mondja, hogy nem lesz semmi váratlan, kézben tartják a dolgokat, akkor bizonyára úgy is lesz. Elég egy ölelés, és minden rendben. Ez elsősorban nem megnyugtatja, hanem elfeledteti vele: jött, ment a gondolat. Persze este, mikor majd unatkozva forgolódik az ágyában, akkor biztosan be fog nyomódni az a gomb. Ráfordul véletlen.
Mindenesetre most még együtt ülnek öten az asztalnál, beszélgetnek. Ha el kell majd valahova menni, akkor beülnek a nagy családi autóba. A nap végén pedig majd hazaérkeznek újra a nagy családi házba. Minden szoba egy-egy külön világ, benézel, és ott éldegél valaki. Reggel felkelnek, elmennek az iskolába és kiülik az órák sorát, majd esznek, isznak, elmennek találkozni valakivel, sportolnak, újra tanulnak, olvasnak, ez mind csak egy nap. Minden nap ilyen.
Idilli a hangulat a házban mindig, de azt nem lehet mondani, hogy mindenki annyira jól érezné magát ott. A két idősebb testvér már mindenben a hibát látja, menne, ahogy tud, nem azért, mert nem szereti a családot – ilyenről szó sincs, ez egy szerető család –, inkább azért, mert már eljött az ideje.
 Tudni, hogy mikor jár le a te időd? Ez nagyon furcsán hangzik. A szülők arra készülnek, hogy pontosan tudják, hogy mikor kell majd elmenni. Ez mintha valami varázslat lenne, olyannak tűnt akkor az asztalnál. Az ott ülők nem is értették teljesen, hogy mit jelenthet, hogyan lehet erre egyáltalán készülni, hogy kell elképzelni, mi ez. Tényleg senki. Talán csak egy rögtönzött mondat, ami kiszaladt az anya száján? Félrebeszélt? Igazából nem is fontos. De Izgalmas elképzelni, hogy hogyan történhet az ilyen, hogy néz ki, ha valakik arra készülnek, hogy pontosan tudják, hogy mikor fognak meghalni, és sikerül is nekik. Ez csak egy kósza gondolat, egy ártatlan elképzelés.   


Ezek a testvérek tényleg nagy árulók, bár már senki sem érzi így – azért a legkisebb, aki hármasban maradt a szülőkkel, az pontosan tudja, hogy annak ellenére, hogy már képes szemet hunyni felette, még mindig nem oké csak úgy elköltözni.
Még ha azt nem is mondhatjuk, hogy nem oké, az bizonyos, hogy furcsa így minden. Furcsa beülni a nagy családi autóba, és elmenni bevásárolni. Venni négy tej helyett kettőt, csak egy csomag szeletelt sajtot. Persze a legrosszabbak mégis a zsömlék, azelőtt pontosan tudtad, hogy ki mennyit eszik meg, erre hatással volt minden: az illető aktuális hangulata, az időjárás, a csillagok állása, a tanulnivalók és a feladatok mennyisége, hogy ki mennyire fáradt el napközben, és nyilván elsősorban az, hogy mennyire frissek azok a bizonyos zsömlék. Fontos volt, hogy zsömle az legyen, akkor voltak a dolgok rendben.
 Most ilyen nincs, mindenki megeszik nagyjából másfelet, olyan öt-hat bőven elég lesz akkor, hiába az ezen való elmélkedés. Mehet hozzá két kakóscsiga meg három croissant. Ennyi kell csak.
Fizetsz, majd megfogod a kellemesen könnyű, de kellemetlenül terhes zacskót, elviszed a nagy családi kocsiig, és leteszed az anyósülésre. A csomagtartóban a fonott kosarak magányosan borulnak fel a hazafelé vezető úton.
 Megérkezel a nagy családi házba. Úgy érzed, mintha üres lenne minden. Persze sokszor kívántad régen, hogy bárcsak kiürülne gyakrabban az emelet, lenne egy kis csönd, csak te és a kis feleséged maradnátok, lenne végre pihenésed, de most mégis nagyon ijesztő tud így. Egy-egy tárgyról, szobáról, szituációról eszedbe jutnak a múlt emlékei, mintha a szüleidre, nagyszüleidre gondolnál vissza, nagyjából olyan. Érdekes. Te akkor csak mosolyogsz. Próbálod nem olyan közel engedni magadhoz az egészet, és ez sikerül is. Ez is csak egy pillanatnyi állapot, tudod. Olyasmi, mint amikor valaki rosszul énekel. Csak egy állapot, de nem következik belőle semmi, mindenen lehet javítani, csak higgadtan.
Azért egyre csak gondolkozol, nem hagy nyugodni téged valami: már nem vagyunk nagycsaládosok?
Akkor minek ez a ház, minek ez az autó? Főleg a WC-k, hat darab három emberre? Nincs ez így jól…
És tényleg. Neki ilyen problémái vannak, így éli meg. Üres szobák, minek akkor? Két emelet, minek? Ekkora konyha? Hát nem éri meg, ezzel még lesz dolga, de mennyi… át kell gondolni, meg kell egyezni, ki kell találni…
Az ősz hajszálak, a kopaszodás az nem zavarja, az akkor is megtörténne, ha mind együtt laknának még mindig. Sőt, lehet attól kezdett el őszülni, hogy valaha együtt laktak! Bele lehet ám ebbe szokni, abba is beleszoktak, hogy először csak ketten éltek. Vissza kell majd ahhoz is térni valahogy. Kell kezdeni egy új életet.
Ezt tudják mind a ketten, és beszélnek is róla, az ilyen nagy változásokról beszélni kell.


Ez a kis piros autó igazán hozzánőt már a családhoz. Elől a két szülő, a hátsó ülések közepéről elölre hajolva pedig a gyerek. Kényelmes, ilyen kiscsaládos hangulatú. Így hárman sokat ülnek együtt benne, mikor mennek haza az iskolából. Azt csak kocsival lehet, mert egy kis faluban laknak egy telken, ami egy zsákutca legvégében leledzik. Most még nincsenek, de lesznek majd állatok, hogy az unokák megtudják milyenek azok. Csak előbb legyenek unokák.
 Nem merik bevallani maguknak se teljesen, de minden porcikájukkal azt kívánják már a szülők, hogy csak kettesben maradjanak. Elkezdjenek csinálni olyan dolgokat, amiket az idősek csinálnak – öregek? –, sétálgatni, kapálgatni, nem tudják milyen az, de az biztos, hogy azzal már egyre inkább sejteni fogják, hogyan is történnek a dolgok a világban, hogy hogyan fejeződnek be, az út része az is. Ezt is megbeszélik. Megbeszélik, hogy hogyan tudnak majd felkészülni, fontos dolog.
De most még így hárman vannak, és bár már nagyon izgatottak kettejük újabb közös fejezete miatt, és várják, hogy belekezdjenek, közben valahol mégis élvezik azt, ahogy most van, és szeretik, hogy nincsenek még egyedül. Ennyi poronty és neveléssel eltöltött idő után kész gyerekjáték a legkisebbel, csupa szórakozás!
 Egyszer az anya, egyszer az apa vezet haza, az mindegy hogy ki, aki épp úgy érzi magában az erőt. Erő az van még bennük, de már nem olyanfajta erő, mint régen. Ennek másban van a forrása. Máshonnan kell majd táplálkoznia egy szülőnek, ha már nincsenek gyerekei, ez biztos. Jó, ha még akkor elkezdenek átállni, mikor még vannak, ha időben elkezdik ízlelgetni a lemenő napot. Ezt meg kell érteni, de még idő kell hozzá.
Utazol haza, délután van, száguldotok a sztrádán, valami hegység vagy akármi, most legyen az, a jobb kezed felől látszódik a távolban, elhallattok, elsuhantok mellette, nem fontos. Most az anyósülésen ülsz, valami zaj van, az nem lehet a motor, ez a kocsi új, bár igaz, kiscsaládos, de nem berreg, talán az út lehet. Nem keresed a forrását, most minden jó, minden szép. Érzed, hogy minden egyes nappal közelebb kerülsz ahhoz, hogy pontosan tudd majd egyszer, hogy mikor jár le a te időd. Egy kicsit még feszült vagy néha, ha rágondolsz, de tudod, hogy csak amiatt érzel így, mert még van dolgod, sok dolgod ebben az életben. Egy gyereked még fel sem nőtt! Még nincsenek is unokáid! Emiatt még olyan távolinak, annyira idegennek tűnik az, hogy egy reggelen csak úgy felébredj, és tudd, hogy ez az utolsó nap, és hogy ne legyél ettől teljesen kétségbeesett, hanem boldogsággal fogadd, elégedettséggel.
Ennek tudatában is csak az tartja benned a lelket, hogy ezt az egészet nem egyedül kell majd végigcsinálnod, nem leszel magányos, amikor eljön az idő, meg fogod majd tudni osztani ezt az egész érzést valakivel – azzal, akivel csaknem az egész életedet leélted, aki ha balra nézel, már egészen kopasz, ahol van haja, ott is csak ősz, akinek a keze már ráncos és öregecske. Szereted ezt az embert. Szereted, de persze mindig is érezted, de nem akarsz ezen gondolkodni többet, ezért szívesebben hessegeted el, de érezted, hogy egy kicsit felszínesebben éli meg a dolgokat ő, nem szánja rá az időt. Férfiból van, szóval úgy érzelmileg. Csak ne legyen ez hatással majd az utolsó napra! Nehogy az legyen, hogy szegény csak lohol az élet után, lohol utánad, és a végén nem tudja behozni a lemaradását! Ránézel, ahogy boldogan, félmosollyal vezeti ezt a kis piros autót, ami teljesen összenőtt már a családdal, és elégedetten válaszol a fia kérdéseire. A lemenő nap megvilágítja az arcát. Jaj, ne… Csak nehogy az legyen, hogy nem lesz készen még akkor. Segíteni kell neki, ketten kell csinálnotok mindent, és akkor nem lesz úgy. Egyek vagytok. Szereted ezt az embert. Ez a feladatod is.


Unokázni kell. Jönnek a gyerekek néha, leteszik a kicsiket és elmennek a dolgukra, persze van, amikor maradnak, de nem jellemző, általában menniük kell. Ez a telek egy tökéletes hely az ilyen kicsike unokáknak. Van kutya, macska, tyúk, minden egyéb állat, amit sikerült odaszállítani, és érdemes tartani. Ló például az nincsen egyelőre, de majd egyszer lesz, de azt már nem ide kéne hozni, így megismerik, hogy milyenek az állatok. Majd kitalálják, hogy csinálják. Szerencsére lovak nélkül is jól érzik magukat a gyerekek, nem is gondolnak arra, hogy itt lehetnének lovak, miért is tennék. Mindegyikőjüknek szereztek egy-egy kisteknőst. Elfektették a traktorkereket, amit az erdőből hazafele sétálva találtak, és magunk előtt gurítva vittek az úton. Vizet engedtek bele, abba rakták a teknősöket. Így most saras az egész helyük, de úgy tűnik, azt szeretik.
Ételeket főznek mindennap, ha van vendég, ha nincs, de inkább van. Elmennek bevásárolni, a hűtőszekrény mindig tele van finomságokkal, olyanokkal, amit senki nem fog megenni, de hát sohase lehessen tudni, jobb az, ha ott van, abban a hatalmas hűtőszekrényben.
Barkácsolnak, fúrnak, faragnak, nem csak kis dolgokat, mint a madáretető, hanem nagyokat is, ők építették fel a telken álló három házikóból a két kisebbet, így most lett egy nagyobb konyha. Ültettek fákat, azok hatalmasra nőttek már, szép árnyékot vetnek az udvarra, sokkal kellemesebb úgy sütögetni, hogy nem vakít mindig a szemedbe a nap.
Sokat sétálnak, és tényleg volt már, hogy kapálgattak, de valahogy pont az a része nem tűnt akkora jelentőségűnek. Érzik, hogy öregszenek, de nem lesz tőle fáradtabb a testük, annyi mindent lehet csinálni, hogy nem igaz. Néha szerveznek baráti találkozókat, családi összejöveteleket, mintha még csak most indult volna be az életük igazán. Így is van. Delel a nap, és minden nap egy új kaland, mindig ott van bennük az izgalom. Így éldegélnek ketten, öregednek együtt, de még sincsenek igazán egyedül, ha reggel felkelnek, valaki már biztosan kereste őket egyszer a telefonon, egy perc nyugtuk sincsen, de élvezik. Régen az egész nyűg lett volna, most inkább elégtétel. Az apa oda került ahova akart, nagycsalád, nagy bevásárlások, barkácsolások, unokázás, szép, teljesen kihasznált telek, mi kell még, itt akár vehetné a kalapját is. Az anyja is elégedett, szeret az emberekkel lenni, szeret a férjével tölteni minden egyes percet, még ha az az idővel egyre zsörtölődősebbé, nyűgösebbé is válik. Persze gyakran ül ki egyedül a telek közepén lévő padra és sóhajtozik, dülöngél, mi lesz, ha nem úgy lesz, mint tervezik. Mert a terv az, és ezt már az egész falu, minden ismerősük tudja, hogy ők pontosan tudni fogják, hogy mikor kell majd meghalniuk. Nem ők akarták ezt olyan nagydobra verni, de felkapták a dolgot a faluban, és most már boldog-boldogtalan tudja, hogy ők az a varázslatos házaspár. Senki sem kételkedik abban, hogy sikerülni fog nekik. Tudják, hogy majd egy nap kapnak egy hívást, hogy kedves ezmegaz, eljött a nap, tessék idefáradni és búcsúzkodni. Akkor majd nagy nap lesz.
Közben a pár meg folyamatosan készül arra, hogy tudják, hogy mikor kell majd elmenni, mikor jár le az ő idejük, közösen majd egyszer reggel felkelnek, és egymásra néznek, és tudni fogják, hogy igen, ez az a nap. Este majd csöndben lehajtják a fejüket a párnára, és reggel már nem kelnek fel többé.

 
Korán kell kelni mindig. Egyszer ezért, másszor azért, de valamit mindig kitalál a feleség. Munka van, élni kell, mondja. Van, hogy boltba kell elsétálni közösen, van, hogy nyújtózkodni kell reggel hatkor, másszor csak végigmenni az egész telken, de attól csak vizes lesz a papucsos-zoknis lába az embernek. Van ennek értelme. Ez nem lehet kérdés. A feleség felébred, már teljesen magától, felkelti a férjet, az zsörtölődve, bosszúsan mászik elő mindig. A boltba szívesen elmegy, még a nyújtózkodásban is benne van, de nagyon kelletlenül járja körbe a telket, söpröget el a teraszról. De csinálni kell, mert hogy ebben közösen vannak ketten, együtt csinálják, ez a feladata.

 Eljött ez a nap is, az utolsó nap. Reggel, mikor felkeltek és egymásra néztek, ott volt a tekintetükben az egyetértés. Nem beszélték meg korábban, hogy ez a nap lesz az, nem egyeztették a naptárt, nem nézték meg, hogy mikor lesz telihold, vagy ilyesmi, ez mindegy volt, nem ilyen dolog ez. Felkeltek, egymás felé fordultak, és szavak nélkül megértették egymást. Tényleg csak ennyi volt.
Akkor kiszálltak az ágyból, és mint akármelyik másik reggelen, körbe sétálták a telket, a papucsos lábukban a zokni egészen vizes lett a harmattól, a kabátujjakon pedig a levelekről levert cseppek szaladtak végig. Egészen lassan kellett sétálni, hogy egymás mellett, karon fogva tudjanak bandukolni, nem lett volna jó, az egyikőjük hátra, a másikójuk előrefelé rángatja a párját, ezért inkább csak úgy módjával, lépésről-lépésre mentek, így tudtak csak haladni rendesen. Aztán nyújtózkodtak is, de nem hosszan, nem olyan mélyen.
 El kellett kezdeni takarítani. Ez a takarítás sem volt másmilyen, mint szokott lenni. A teraszról pár húzással le kellett seperni a leveleket és a homokot, vagy port, ki minek hívja, hogy szép tiszta legyen a reggelihez minden. A szobában arrébb kellett rakni néhány dolgot, fel kellett tenni a szekrény tetejére dobozokat. Nem hangzik túl nagy feladatnak, de mégis rá kell szánni már az időt rendesen.
Amíg az egyik ezt megtette, nem kevésbé sóhajtozva, zsörtölődve, mint szokta, addig a másik csinált valami reggelit, szépen, békésen, türelemmel. Egy tányérra tette a szendvicseket, onnan fognak mind a ketten enni. Rutinmunka, minden reggel meg kell kenni a kenyereket, mi ne menne ezen!
Reggeli után már el is kellett kezdeni az ebédet. Szóltak a családnak, hogy jöjjenek, itt az utolsó nap. A faluba is intéztek néhány telefont, özönlött is a nép, kész fesztivál kerekedett. Mindenki nagyon izgatott volt. Persze nem azért, mert várták, hogy meghaljanak, ilyenről szó sincs, ez egy szerető család, szerető közösség volt. Azért voltak izgatottak, mert amióta csak az eszüket tudták – például a gyerekek –, egy dologban voltak csak biztosak: ezzel a két öreggel nem lesz baj, ezek tudják mikor kel meghalniuk. Szólnak majd, és akkor menni kell. Most, hogy eljött az a nap, nagyobb bennük az izgatottság, mint a gyász. Van ilyen. Van ilyen?
A család ebéd előtt jött, a többi ismerős pedig csak lézengett a telken, benéztek, búcsúztak. Közben az éltelt el kellett kezdeni csinálni. Együtt sürögtek-forogtak a konyhában sokan, hangos nevetés hallatszott ki abból a nagy helyiségből. Mindenki életvidám és boldog volt. De el-elfáradt az egyik fél, le kellett ülnie. Ekkora már teljesen visszafújta az elszáradt leveleket a csípős szél, de már nem lesznek újra elsöpörve egészen ebédig. Az elfáradt csak kiült a teraszra, nézett, a levelek egészen be is tudták volna temetni, hogy nem temették, az csak a véletlen műve volt. Mindig leestek az öléből.
Mikor az ebéd kész lett, és kikerültek a tálak az asztalra, és a terasz is rutinból végül le lett söpörve, akkor ettek. Evés után pihenés jött. Ekkorra már csak egy-egy szomszéd rontotta a levegőt, de lassan ők is hazamentek már. Pihenés után séta és beszélgetés. Semmi komoly téma nem merült fel kettejük között, csak olyanok, mint általában. Húsz percig sétáltak legfeljebb mindig, olyankor már vissza kellett fordulni, különben vonszolásba fordult volna az egész, úgy elfáradt volna az egyik. Egy jó nap volt ez, eufórikus.
Este lett, a két öreg még nem feküdt le. Kiültek ketten a teraszra, nézelődtek, vagy tényleg pihentették a szemüket. Talán az üres ketreceket nézték vagy az elfektetett, kopott traktorkereket. A telek közepén hatolt be a lemenő napnak a sugara, rávilágított a padra, majd végigszaladt egészen a három ház mellett, a fák között. Csípősen fújt a szél, a lábaikra terített takarók sem melegítettek már annyira, hát gyorsan bementek, amíg még kicsit világos volt, ne kelljen botladozni a sötétben.

Az ágyban vannak már, teljes nyugodtság, melegség járja át a helyet. Már semmi nem mozdul, a redőny lehúzva, a lámpa leoltva, a meleg takaró alatt kuporognak, ott kényelmes.
Még ki kell menni WC-re. Az egyik eltolja a magától a takarót, szépen lassan, kissé zsörtölődve, morcosan, de most hangtalanul kimászik az ágyból és elmegy a fürdőszoba irányába. Ott időzik egy keveset. Pofákat vág. Ül, rázza fejét, zavart. Mindegy. Visszajön.

A másik, a nő az ágyon ül, néz rá. Az álló azt hiszi, hogy mondani akar valamit, de az nem mond semmit, csak néz. Ahogy leül hozzá, megfogja a kezét, így vannak, nézik egymást, hosszan. Arra gondol a nő „olyan hihetetlen, hogy neki is sikerült végül eljutnia ide, olyan boldog vagyok”, a férfi pedig arra, hogy „annyira hihetetlen, hogy végig csináltam úgy, hogy csak kapkodtam a fejem utána”, és ő is boldog, de kicsit feszült. Mi van, ha ő mégis felébred reggel? Mihez kezd majd akkor?

 

Hát igen. Tényleg nem tudták mindketten, hogy mikor jár majd le az ő idejük.
Reggel hat óra körül felült az ágyon, és döbbent fejjel nézett ki a fejéből. Úgy tűnt kívülről, mintha valami nagyon meglepőt látott volna, de a tekintete nem szegeződött semmire. Azon lepődött meg, hogy lát. Miért. Ez nem lehet. Mit gondolnak majd most róla. Egész eddigi élete átértékelődik. Ez tényleg nem lehet, ki fogják nevetni. Nem, azt nem, hát akkor mit lesz? És egyáltalán most ő mit gondol? Mit kell tenni?
Persze gondolt már arra korábban is, hogy mi van, ha ő nem kell fel, valamit elrontott, de nem hitte el, hogy ez meg is történhet. Megcsípi magát. Jó, ez nem álom, kezelni kell valahogy ezt a helyzetet.
Párjára néz. Mosolyogva, békésen fekszik, mintha csak jót álmodna. De nem álmodik, nem alszik, halott. Mérges lesz. Nem csak a helyzetre, vagy magára, amiért ő félreértelmezte, amit az ösztöne súgott, hanem elsősorban az emberre, akivel egy egész életet töltött. Akivel végigjárta a közös útját. Most őt gyűlöli a legjobban, annyira, hogy legszívesebben leszúrná, fejbe ütné, bántaná, de hát minek, halott.
Nem baj. Kisiet a konyhába, ahogy megy, körülötte minden vörös, minden villog, a minden kis nesz üvölt. Benyúl a fiókba, kivesz egy kést, és gondolkodás nélkül visszarohan a szobába. Az a kopasz, ősz, töpörödött apóka ott fekszik, ott, nyugodtan, békésen. Le kell szúrni, nincs mit tenni. Aztán le kell szúrnia magát is. Vissza kell feküdni az ágyba, először leszúrni a kis papát, aztán a kezébe fogni a kést, és leszúrni saját magát. Akkor nem lesz szégyen, nem fogják tudni, hogy ő nem ébredt fel, így kell lennie. Azt fogják hinni, hogy ez a kettő egész életében elhitette mindenkivel, hogy ők „tudják, hogy mikor fognak meghalni”. Na persze, úgy könnyű, hogy ha reggel mégis felébredsz, akkor végzel magaddal…
Mégsem kéne leszúrni. Elmosolyodik, hát itt vagyunk, itt vagyunk mégis egyedül. Mit lehet tenni.
Körbe kell járni a telket, amíg még harmatos a fű, hogy nedves legyen a papucsos lábadban a zoknid hegye. Aztán el kell söpörni a teraszt, ne maradjon rajta levél, se homok, por, ki minek hívja. Kicsit pakolni kell a szobában, fel kell tenni néhány dobozt a szekrény tetejére. Meg kell csinálni a reggelit, rá kell rakni egy tányérra, ki kell ülni, meg kell enni. Gyorsan el kell készíteni az ebédet, ha kész van, akkor újból letakarítani a teraszt. Elmenni sétálni, de nem többet, mint húsz perc, úgy tűnik, most nem bírja ő se tovább. Zsörtölődni kell, marcos arccal, kelletlenül csinálni mindent.
Vissza kell menni lefeküdni. Ahogy megy a szoba fele, végig néz a telken, látja a fákat, a három épületet, amiből kettőt ő épített, a padot, a traktorkereket, látja az üres ketreceket. Bemegy a szobába, és lefekszik örökre.

Velek Domonkos

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése