Könyves-szövegek a magyar próza napja alkalmából 1. fejezet

Pár napja ismerjük már a Könyves idei novellapályázatának díjazottjait. A novellák azonban eddig rejtőzködtek.

Stíliszerűnek tűnik, ha a magyar próza napja alkalmából elkezdjük közzé tenni - természetesen az alkotók hozzájárulásával - magukat a műveket is.

Elsőként fogadjátok szeretettel Gollob Imola, 7. D osztályos diákunk munkáját, aki a Legígéretesebb kezdő különdíját kapta a zsűritől.

Ezúton is szeretettel gratulálunk Imolának!

Gollob Imola: Az idő fogságában

 A sötétség rabul ejtett. Fekszem, a testem mozdulatlanul bámulja a plafont. Nem tudom, hogy mióta vagyok itt, percek, órák, napok, vagy esetleg hetek, hónapok, évek óta. Nem érzem az időt.

Ha próbálok megmozdulni, a fejemet elfordítani, nem látok mást, csak a sötétséget. Azt se tudom, hogy hol vagyok, csak azt tudom, hogy ki voltam. Egy ember, aki tudott másokat szeretni, de most csak saját magát szeretheti. Egy ember, akinek voltak barátai, de most az összes elveszett. Egy ember, aki látott, de most a szemét se tudja felnyitni. Egy ember, aki élt, de most a mennyország kapujában áll.

Magamban átlapozom az életem, mind a huszonhárom évemet. A családomat, az elhunyt nagyszüleimet meg a vidám péntekeket. Az óvodát, iskolát, gimnáziumot, majd az egyetemet. Most is élhetnék, ha...

Hirtelen meghallom édesapám hangját, a legbölcsebb tanácsát. „Ha úgy érzed nincs remény, akkor is próbálj meg felállni!” Megfogadnám a tanácsát, de nem tudom, hogy kezdjem. Talán meg kéne kérnem Istent, hogy még ne vegyen magához, vagy csak egyszerűen meg kéne mozdulnom, fel kéne nyitnom a szemeimet, hogy felébredjek ebből a lehetetlen álomból.

Éhség tör rám, nagyon régen ettem, nem tudom utoljára mikor. Talán mégiscsak fel kéne nyitnom a szemem, az lenne a legjobb. Megpróbálom, de elsőre nem sikerül. Megfeszítem a testem és lassan kicsi fényt észlelek, majd zajokat hallok. Kopogó léptek törik meg a csendet. Homályosan látom a mellettem futó alakokat. Felnézek a plafonra, ami fehér csempe, így biztos nem lehetek otthon. Eltűnődök egy percre, majd megint oldalra nézek és egy maszkos ember hajol mellém. Először nem ismerem fel, de mikor megfogja a kezem, a melegsége átjárja a testem és egy jól ismert csontos kéz érintését érzem. Anya az, biztos ő van mellettem, csak ő szorongatja így a kezeimet.

Fájni kezd a szemem a fénytől. Lehunyom, de azzal együtt el is alszom. Ijesztően valóságos az álmom, hangos tülköléseket és villámló fényeket vetít le a képsor, majd hirtelen sötétséget. Évekig tartó homályt, fénytelen gondolatokat, el nem múló látomásokat. Pár óra múlva felriadok a teljes sötétségből és újra halk léptek zaját hallom magam körül. Kinyitom a szemem és szeretnék nagy erőt venni, hogy felemeljem a fejem, de egy hirtelen fájdalom hasít belém, ami szétroppantja a koponyámat ezer darabra, mintha én lennék Hókirálynő tükre. Visszazuhan a fejem az ágyra, majd lassan elhaló kiabálást hallok, mely azóta is zsong a fejemben. Ilyen éles fájdalmat még soha nem éreztem. Vergődnék és sírnék, ha magamnál lennék, de ehelyett csak mozdulatlanul fekszem egy idegen ágyban.

Visszataszít a gondolat, hogy meghaljak, hogy a testemből kimúljon minden. Szeretnék újra erőre kapni, szaladni a réten és a tengerben fürödni. Szeretném visszakapni az életemet.

 Visszagondolva borzasztó volt, de túléltem. Átvészeltem a legnagyobb sötétséget három év kómával. Sajnos még mindig kórházban vagyok, de már nem vagyok olyan rosszul, mint egy hónapja, mikor az a szörnyűséges fájdalom elhatalmasodott a testem felett. Szerencsére már kezdek felépülni. Nem homályosul már el a világ előttem, tudok enni és sétálni. Érzem magamban az erőt és azt, hogy napról napra jobban vagyok. Azt hiszem már semmi nem állhat az utamba, most a boldogságom uralja a testem.                                    

Sok ember életét elnyeli egyszer az idő, kinek hogyan. Én így estem az idő fogságába.