Színházba járni jó

Színházba járni jó.

Mindig.

Akkor is, ha nehéz.

Vajon, az ókor Hellászban örült a démosz, ha menni kellett? Vágytak rá? Vágyták az együtt átélt katarzist? Tudták, hogy jobbá válnak általa? A történetet ismerték, a végkifejlet nem okozott meglepetést. Az átokverte család, s benne Oidipusz király története a cselekményben előre haladva – a múltban egyre csak távolodva – bontakozik ki, míg végül a múlt legrégebbi pontja a jelennek teljesen más értelmet ad. Oidipusznak is, akár akarja, akár nem. S a nézőknek lehetőséget kínál arra, hogy megértsék: vannak olyan dolgok, olyan történetek, amelyek nem, vagy nehezen mondhatóak el – mégis csak általuk élhetjük meg a teljességet. A görögök számára ez jelenthette az isteni törvények beteljesülését, az egyén lehetőségét a választásra, döntésre, a szabadságát. Ha fáj, akkor is. Ez volna a katarzis?

Futótűz. 

Radnóti Színház. Alföldi Róbert rendezése.

Ha azt mondjuk, a történet egy nyomozás története, csúnyán becsapjuk a nézőt. Nem, nem krimi ez. Egyre nehezebb, egyre szenvedélyesebb, egyre kínzóbb tragédia. Mégis nyomozás, kutatás a múltban. 

Nawal Marwan (Kováts Adél) - aki öt éve egyetlen szót sem szólt senkihez – végrendeletében két borítékot hagy 22 éves ikergyermekeire: keressék meg apjukat és bátyjukat és adják át nekik azokat. Jeanne és Simon (Martinovics Dorina, Olasz Renátó) ekkor tudja meg, hogy valahol él apjuk és van egy bátyjuk. Nem akarják. Minden idegsejtjük lázad a feladat ellen. Jeanne érvelése szerint ez egyszerűen nem lehetséges. Számára az élet akkor értelmezhető, ha olyan, mint a matematika: 1+1 az mindig kettő, sosem 1,8 és nem 2,1. És ennek alapján nincs olyan, hogy egyszer csak lesz egy bátyja és egy apja valakinek. Az élet azonban nem ilyen. Csak a matematika. Így hát elindul végül. 

Miközben anyja végakaratát teljesíti, saját múltja, saját gyökerei rajzolódnak ki. Semmi sem segíti ebben csak a szavak. Kérdések és válaszok. Egyértelmű kérdések és homályos, kitérő válaszok, melyek inkább csak sejtetik az utat, amerre folytatni lehet az anya történetét. Ez a történet törzsi szokásokról, szerelemről, szenvedélyről, egy megszületett gyermekről és elvesztett boldogságról szól, s különösen egy ígéretről. Egy be nem teljesített ígéretről. És megint csak szavakról:

„Tanulj meg írni, olvasni, számolni. Tanulj meg beszélni! Hogy elmenekülhess a nyomorúságból. Tanulj meg gondolkozni!”








Nawal megteszi. Mindent megtanul. De a törzsi polgárháborús világban nem tudja teljesíteni ígéretét. A világ szörnyű és az ember kiszolgáltatott. Nawal hiába próbálja az igazságot kimondani. Mire maga is felismer minden elemet, már csak a hallgatás marad. Mert vannak dolgok, amelyek kimondhatatlanok.

Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró mégis azt sugallja: mondani kell. Beszélni kell. Ki kell mondani a dolgokat. El kell mondani a történeteket. Mert bár félünk, nagyon félünk, de szembe kell néznünk a saját történetünkkel. Mindenkinek a magáéval.

Ennek a kimondhatatlan igazságnak a felkutatása juttatja el Jeanne-t és Simont az oidipuszi felismeréshez. A választ arra, hogy ki az apám, ki a testvérem. És milyen ember volt az anyám. 

Az igazság megismerése nem teszi könnyűvé az életet. De a tudása segít. 

És enged szeretni. 

Ez volna a katarzis?

Igen, ez.