Színházba járni jó

Színházba járni jó. 

(Igen, két egymást követő estén is jó!)

A bajnok. Katona József Színház. Pintér Béla rendezése.

Igen, tudtam. Tudtam, hogy énekelni fognak egész este, mert Pintér Béla Puccini Köpeny című operája nyomán alkotott. (És beleépített „vendégzenéket” is. Ha van vendégszöveg – miért ne lehetne vendégzene is. Így tett még erőteljesebbé egy-egy pillanatot a haldokló Pillangó kisasszony nagyáriája vagy a Nessun Dorma fájdalma.) De azért elakadt a lélegzetem, amikor elkezdődött az előadás. Most akkor ezt? Így? Pedig szeretem az operát. De…ez…Hiszen csak az alapötlet jött Puccini operájából, A bajnok a mai Magyarországon játszódik. És valahol hátul a fejemben, folyamatosan futott egy keresőprogram: miért? Miért ezt a formát választotta Pintér Béla? 

Azt hiszem azért, mert az opera magasztos, emelkedett. A muzsika nem racionális. Az érzéseinket, az érzékeinket, ha tetszik, az ösztönvilágunkat szólítja meg. Ily módon az énekelt szöveg az egész előadás alatt ellenpontozta vagy nevetségessé tette az élet, a mindennapi valóság trivialitását. Nem engedte, hogy belefulladjunk a kisszerű és merev valóságba. Mert az élet nagyszerű és értékes. Ha az lehet.

De nem mindig lehet.

A történet igen egyszerű: sokadszorra győztes polgármester. Épp ünnepel a csapat, a győztes csapat és a polgármestert mindenben, tényleg mindenben kiszolgáló munkatársak. Kiégett férfi: kokain, alkohol, sok-sok hűtlenség. Elfáradt házasság. 

No de azért  A nő dolga az, hogy szüljön és takarítson. És – ebben a helyzetben – reprezentáljon a férje mellett. A nő azonban mást szeret. 

Ne szeressen mást. Ne akarjon változtatni az életén. S ha mégis megtenné? Akkor zsarolható. Mert anya. És ez mindennél fontosabb. A szerelemnél is. 

Még a szabadságnál is.

Az anyaság „mindent visz”. 

Nagyon különleges este tanúja lehettem. Lenyűgöző volt, ahogyan nagyon egyszerű dialógusok (tényleg azok voltak, tarkítva a beszélt nyelvben gyakran használt káromkodásokkal) az opera nyelvén szólaltak meg. Gyönyörű volt a színpadkép: egy ház nappalija és kertje, fölötte a csillagos ég. És mulatságos volt, ahogyan a por hatására „megvilágosodott” az égbolt, kitágult a végtelen. És félelmetes, ahogyan a polgármester eltűnt, majd előbukkant a ház belső liftjén. És vicces, amikor egy mackó barangolt a színpadon. Majd tragikus, amikor a polgármester is csúcsragadozóvá vált.

Igen, az operába ágyazott történet azt mondta el, hogy van szépség, van szerelem. És a többi? Nos, ahogy Stendhal mondta, ne a tükröt tartót vádoljuk, ha a tükör pocsolyát mutat…

Az előadás vége a csillagos éghez illeszkedően mesebeli dallal zárul: „mese volt minden ma este”, sőt: „hazudtunk, sokat hazudtunk, de hazugságból sosem elég”. 

Nagyszerű előadás volt. Felejthetetlen. Katartikus.