Mert színházba járni jó

Mert színházba járni jó.

Örkény színház, Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő. 

Mesél? Bécsi? Erdő? Akkor tehát hol volt, hol nem volt… Császárváros, kedélyes népek… Zöld ágak, hűvös árny, madárcsicsergés… 

Nos, nem. 

A színpadon egy fekete zongora, ez marad mindvégig a meghatározó díszlet, (kiegészülve néhány székkel), kinyitva, fedelét lecsapva, ágyként, pódiumként, rejtekhelyként – és persze a zene eszközeként. A nyitójelenetben háttal a közönségnek egy fehér rakottszoknyás, fehér térdzoknis, copfos kislány (?) mellé-mellé ütve  játszik, majd hirtelen átváltozik a klaviatúrán való botorkálás virtuóz játékká. Az első átlényegülést követi a második: a zongorista megfordul: szakállas férfi ő. (Kákonyi Árpád) 

A történet folyamán végigfut e kettőssége: a zene kiegészíti, felerősíti a színpadi történéseket, ugyanakkor, mintegy néma rezonőrként – a copfos kislány ártatlanságával, romlatlan, tágra nyílt kérdező tekintetével - megerősít, cáfol, bizonyít vagy kérdez a mindvégig szótlan zongorista. 

A történet két házasságkötési jelenet között: a menyasszony (a bababoltos lánya) elhagyja egy szélhámos szívtipróért hentes vőlegényét, s ezzel a hagyományos és szürke polgári létet, szerelmesnek képzelvén magukat. Majd gyerekük születik, de az illúzió már messze. A szemtelen, ám sekélyes és léhűtő szívtipró előző partnernője, az öregedő trafikosnő egy nagyon ifjú fasiszta fiúcskával vigasztalódik. A bababoltos kitagadja lányát, s immár csak az életet akarja élvezni. A nyugdíjas katonatiszt egyenes derékkal és tartással vonzódik a kolbászfélékhez. A vidéki nagymama pedig igazi mater familiasként határozza meg rokonai életét. A szerelem elszállt, a gyerek meghalt, a trafikosné visszafogadja a szívtiprót, a hentes pedig végül elveszi a bababoltos lányát. 

Mese? Az. A végén minden jóra fordul. Úgy, ahogyan szokott. 

A női szerepek: nem kell tanulni, nem kell semmihez sem érteni – férjhez kell menni szépen. S ehhez nem kell szerelem sem. Ha nem sikerült időben, akkor jó, ha van egy trafik, vagyis egzisztencia, így a nő legalább megveheti a hódolókat. Ha az ember férfi, akkor pedig kinyílik a világ: lehet katona, boltos, hentes vagy szívtipró. Valahogy élni kell. Kis kedvességgel, kis csalással, morállal vagy anélkül. 

Van választásunk? Van választásunk.

Persze, ahogyan a mesékben általában, ebben is megtalálhatjuk mindazt és mindazokat, akik körülvesznek minket az életünkben. Kicsit sírunk, kicsit nevetünk, de a végén azt szeretjük, ha minden elrendeződik. 

Ja? Hogy ez nem biztos? Lehet.

„Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek. A rettenetest meg kell mutatni.” (Ödön von Horváth)

Bagossy László rendezése egy nagy forgószínpadként mutatja be az élet kavalkádját. Ráismerhetünk könnyen. Annál is inkább, mert Parti Nagy Lajos fordítása (talán túlságosan is) bővelkedik a mai szófordulatokban. 

A dramaturgiai munka feszesebbre szabhatta volna a cselekményt (pl. az Amerikából hazatérő Miszter jeleneteit).

A színészi játék – kivétel nélkül – nagyszerű volt, ahogyan mindig az Örkényben. 

Bár nevetünk, de az előadás gondolkodásra ösztönöz. Úgy van-e, ahogyan a Szerző mondja? Milyen is az élet? 

Végül is ezért járunk színházba. Nem?