Irodalmi
pályázat 2025
Az idei tanévben
visszatértünk a kezdetekben meghirdetett irodalmi pályázatunkhoz: verseket és
novellákat vártunk az írni szerető diákoktól. Sajnos kevesebb pályamű érkezett,
mint az előző években. Hat novellát és három verset kaptunk.
A novellánál A ház titka
témát kapták a versenyzők, a verseknél Ellentéteket vártunk. A jeligés
pályaműveket öttagú tanári zsűri pontozta: a stílus, az eredeti ötlet és a
tématartás szempontjából.
Az ajtó, a tükör és a
zene mind ellentmondásosak egy költő számára, és egyben jelzik a szerelmes
ember kételyeit is. A zsűri ítélete alapján a harmadik helyezett lett Benedek
Léna 11.C osztályos tanuló Összezavar ez a világ című verse.
Mi történik évek óta egy
bérházban? Mi köze mindehhez egy fiatal lánynak? Mindez kiderül, ha
ellátogatunk a Hold utca 15-be. Rejtélyes történet, mely magával ragadja az
olvasót. Második helyezett lett Gollob Imola 11.D osztályos tanuló Hold utca
15. című novellája.
Hogyan mentheti meg a
krumplistészta és a pálinka a világot? Olvassátok el A ház titka című novellát,
melyben egy nyelvészeti remeket is találhattok a krumplistészta történetéről.
Vidám, átgondolt történet. A zsűri bírálata alapján első helyezett lett Smohay
Erzsébet 11.D osztályos tanuló A ház titka című novellája.
A többi pályázónak is
gratulálunk a munkájához, mindannyian nyertesek, hiszen az alkotás öröme mindig
velük marad. Köszönjük a munkáját Kocsis Viktória 7.C osztályos, Jánosi Emília
és Szász Fruzsina 10.C osztályos, Hun Eszter Izabella 11.C osztályos és Kiss
Boglárka 12.C osztályos tanulóknak.
És most következzenek a nyertes munkák!
Smohay
Erzsébet: A ház titka
Átkozottul
szerencsés egy fickó vagyok! – vigyorgott bele fürdőszobai tükrébe Lángh
Aladár, a D. városbeli négyemeletes panelház újdonsült lakója. A fürdőből
kilépve elégedetten galoppozott végig kicsiny lakásán, szemügyre véve az
egyszerű, de mégis otthonos szobákat, s meghatódottsággal vegyes büszkeséggel
nyugtatta szemeit a kedves berendezésen. A mai nappal költözött be végleg e kis
lakba a negyedéves egyetemista, aki K. egyetem patinás intézményében
környezetmérnöknek tanult. Meleg, barna szemeiből jókedv és határozottság
áradt, széles arcát göndör fürtök keretezték. Általános komótossága, szelíd
modora és kissé parasztos vonásai a külső szemlélőben bárgyú ember hatását
kelthették, a valóságban azonban Aladár nagyon is fürge eszű, ámde jóindulatú
fickó volt. Életének addigi folyása nagyrészt homályba veszett már az utókor
számára, csupán annyi maradt fenn róla, hogy ínyenc természete lévén már
gyermekkorában megtanult marhát sütni, séf apja nagy örömére.
Másnap
Aladár éppen hazafelé battyogott, egy akkor éppen felkapott, népszerű dallamot
dudorászva magában. Szemét a napsütötte, bárányfelhős égre emelte, majd végig
pásztázta az útszélen mindkét oldalon fel-felbukkanó, hirtelenül kimeredő
panelházakat. Az utcán is egészen sok ember járkált, hiszen az óvodából és
iskolából mindenki ekkor tartott haza. Az általános pezsgés közepette kellemes
sétája volt Aladárnak. Szemügyre vette a különféle arcokat, magába szívta a
sugárzó örömtől övezett, kakaóscsigát majszoló óvodások, a gondterhelt fejet
vágó kisiskolások, a fáradt, de boldog anyukák, és az elmúlás árnyékával
meglegyintett idősek tekintetét. Egy idő múltán, amikor már közel járt
otthonához, feltűnt neki, hogy egy tízévesforma kislánnyal már gyanúsan régóta
egyfelé tartanak. És valóban: mindketten ugyanannak a háznak kapujához
fordultak le az útról. Aladárnak még egyik szomszédját sem volt szerencséje
megismerni, így gondolta, megragadja az alkalmat arra, hogy bemutatkozzon, ám a
kislány megelőzte.
Szia!
– mondta, majd egy széles mosoly kíséretében nagy szemeket meresztett az idegen
fiúra, akinek kilétére nyilvánvalóan kíváncsi volt.
Szia!
– hebegett Aladár kissé esetlenül. – Izé… Én Aladár vagyok. Mármint az új lakó
a második emeleten. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, izé… Hogy hívnak?
Etelka
vagyok – vágta ki magát büszkén a leány, ritka neve teljes tudatában. – Itt
lakom a földszinten. És én már negyedikes vagyok, és ma fogalmazást írtunk, és
a Kati néni azt mondta, hogy az osztályban én tudok az egyik legjobban
fogalmazást írni, de tesi órán viszont kidobós volt, és én azt utálom, és a
Bence rögtön kidobott engem, és én ezért utálom a Bencét, és most végre piskóta
csokiöntettel volt az ebéd, és délután az udvaron a Julcsival meg az Esztivel
végre sikerült elfoglalnunk a kisházat, és ott voltunk egész végig, és… – amíg
Etelka ilyen tömörséggel elbeszélte napjának legfontosabb történéseit, melyeket
Aladár illő komolysággal és érdeklődve hallgatott, kislánya csacsogó hangját
meghallva kijött az édesanyja is a ház előtti térre. Harmincas éveiben járó,
ébenfekete hajú, magas és vékony asszony volt, tágra nyíló, zöld szemekkel,
azonban egész lényét valamiféle titokzatosság járta át. Leányára külsőleg
igencsak emlékeztetett, azonban már kívülről is lerítt, hogy mennyire
különböznek egymástól, noha nagyon szeretik is a másikat.
Beáta
– nyújtotta a kezét szívélyesen Aladár felé, majd üdvözölte a kislányát is.
Aladár csak most figyelt fel arra, hogy Beáta kötényben van, és hogy erőteljes
krumplis tészta illat lengi körül, azonban természetesen mit sem zavartatva
magát ő is bemutatkozott. – Áhh, hát maga az új lakó? – Beáta tekintetén mintha
egy pillanatra gondterheltség suhant volna át, azonban mindjárt igyekezett is
magyarázkodni. – Tudja, ebben a házban mi már annyira összeszoktunk, évtizedek
óta nem költözött ide senki új ember, talán kissé begyöpösödtünk, elszoktunk az
újdonság gondolatától. De természetesen nagy örömmel fogadjuk magát köreinkben
– ezt már kedvesen mosolyogva mondta, de valahogy nem látszott egészen
őszintének.
Nagyon
köszönöm, minden jót! – biccentett barátságosan a fiú, és lakása felé kezdte
irányozni lépteit.
Másnap
reggel, induláskor épp összetalálkozott egy szintén elindulni készülő férfival,
aki épp akkor jött ki lakása ajtaján. Alacsony termetű, fekete hajú, fekete
szemű, fekete ruhájú emberkéről van szó, akinek mégis tűzrőlpattantságot
kölcsönöz napcserzette bőre, széles szája és már-már komikus hatást keltő
vonásai. Kicsit mindent akarhatott neki adni a Teremtő, hogy kárpótolja a
magasság terén fellépő hiányosságait, ugyanis arcának minden részlete olyan
elnagyolt volt, hogy nem is lehetett azt érteni, hogy fér el mindene azon a kis
területen, ami adatott neki. Érdekes módon tömény konyhai illatok csaptak ki
otthonából, midőn kilépett a folyosóra, s Aladár barátunk is pont ekkor
pillantotta őt meg. Mielőtt még egymással kezet ráztak volna, a fiatalembernek
még volt ideje beleszaglintani a helyet belengő aromába, s megállapítani, hogy
bizony krumplis tészta és szilvapálinka egyvelegére emlékeztetnek azok. E
furcsaságot azonban rögvest el is feledte, miután bemutatkozásukat követően
meghitt beszélgetésbe kezdtek az autómárkákról. Emberünk, Bőhm Pongrác, ugyanis
meglehetősen érdekelt volt az ügyben, mivel természetes szenvedélyén túl épp
most törte kocsi vásárlásán a fejét. E kellemes diskurzus mindkettőjüket
meggyőzte szomszédja rendessége felől, s még sokszor keresték reggelente egymás
társaságát, hogy kiöntsék egymásnak járműszerető férfiúi lelküket.
Csendesen
és gyorsan teltek a hetek. Az élet zajlott sebes, de megszokott sodrásában, a
Föld továbbra is vígan forgott a maga pályáján, és úgy általában rendben volt
minden. Aladár összeismerkedett még több szomszéddal, akiket megnyerő
embereknek tartott, ámde még önmaga előtt is kénytelen volt elismerni, hogy
felettébb különös társaság. Lassan kezdett összeállni a kép, hogy ki hol, s
kivel lakik. Minden emeleten két vagy három lakás volt, ám még mindig nem
találkozott mindenkivel. A földszinten Etelka és családja él, a már ismert
Beáta, és férje, egy marcona, hegyes orrú, élénk tekintetű ember, aki hogy,
hogy nem, mindig egy elnyűtt, rénszarvas mintás pulóverben mutatkozott. Volt
még két kisebb, eleven gyerek is, akik még óvodás korúak sem voltak, és sűrűn
énekeltek valami egészen érthetetlen nyelvű, furcsa nótát, amelyben az egyetlen
magánhangzó az „ő” betű volt. Velük szemben feltehetően a nagyszülők éltek: egy
idős, helyes pár, arcuk csupa ránc, és csupa jóság. A hangokból ítélve ők
tanítgatták unokáikat a különös énekekre. Pongrác is a családjával lakott, neki
két általános iskolás gyermeke volt, akik ravasz fickók benyomását keltették,
de Aladár sokszor kedélyesen elbeszélgetett velük, mint ahogy Etelka napjának
történéseit is mindig meghallgatta. Továbbá érdemes még megemlíteni egy
orrhangú, középkorú hölgyet, aki Aladár emeletén sűrűn szórakoztatta zajos
zongorajátékával az aludni kívánókat, azonban nagy gonddal ápolta a házat
körülvevő kertet, és terebélyes szilvafákat. Végezetül pedig Ludmilla személye
kötelez némi megemlékezésre, aki a legfelső emeleten lakott családjával. Egy
igen-igen vonzó, bájos ifjú hölgyről beszélünk, kinek minden mozdulata csupa
kecsesség és kellem, s pajkos mosolyával bűvös hálót varázsol az egyszeri,
tehetetlen ember köré, elbűvölő pillantása pedig megbénítja az ember fiát.
Aranyszőke, hullámos haja felhőként vonja körül hamvas, barackvirág színű
arcát, mélykék szemét és piros ajkait. Egyszóval ő a legtökéletesebb lény ezen
a kerek világon. Legalábbis Aladár így gondolta, s vélekedése egyébként nem
állt messze az igazságtól a leány derékségét illetően.
Volt
viszont néhány dolog, ami egy idő után már nem tudta elkerülni Aladár
figyelmét. Feltűnt neki, hogy a házbeli felnőttek közül csupán egy vagy két
ember jár mindennap dolgozni, a többiek sohasem hagyják el egy egész napra az
otthonukat. Egyik nap, még néhány héttel költözése után, mikor üres volt a
lépcsőház, eszébe jutott, hogy kíváncsiságból áttanulmányozza a postaládákra
írt neveket. Meglepetésére azonban csupa egyforma vezetéknevet talált, valahogy
így: Bőhm Pongrác, Nagy-Bőhm László és Beáta, L. Bőhm Károly, Jánosiné
Kovács-Bőhm Krisztina, Bőhmné Zsoldos Aranka, és a többi. Hát lehetséges
volna, hogy ezek az emberek itt mindannyian rokonok lennének? Amikor finom
célzást ejtett a témára Pongrácnál, az úgy tett, mintha meg sem hallotta volna
őt, és elterelte a beszélgetést.
Aztán
ott volt a mindenhonnan terjengő krumplis tészta illatának ügye is, amelybe
sűrűn vegyült némi pálinka bukéja is. Amikor Aladár reggelente elindult, még
csak kissé gomolygott e zamat, esténként azonban néha már-már fojtogató,
mindent ellepő illatfelhő által borítottan kellett felküszködnie magát
lakására. Lassan azonban már szobáiba is beszivárgott a minden mást elfojtó
szag, s Aladár, bár ínyenc ember volt, lassacskán úgy érezte, beleőrül ebbe a
szaglószerveit és józan eszét próbára tevő körülménybe. Ami a legfurcsább volt,
hogy szomszédainak mintha egyáltalán fel sem tűnt volna ez a körülmény, hiszen
teljes természetességgel és láthatólag közömbösen jártak-keltek. Amikor Aladár,
feszengve és gondterhelt ábrázattal már-már szólásra nyitotta volna a száját a
dolgot illetően, valahogy sohasem jutott el addig, hogy ehhez a mondandóhoz
képezze gégéjében a megfelelő hangokat, de utólag sohasem emlékezett rá, mi
történhetett. A másik terelte el a témát? Vagy ő gondolta meg magát?
Aladár
jó tűrőképességgel megáldott ember volt, azonban idővel egyre inkább
felőrlődtek idegei. Egyszerűen elviselhetetlennek érezte ezt a folytonos,
zaklató illatot, elárvultságát és meg nem értettségét. Azonban külsőleg
továbbra is jól viselte magát: jókedvű és kedélyes maradt, csupán ide-oda járó
szemei tükrözték némileg állapotát. Barátai is észlelték pillanatnyi
megtörtségét, azonban Aladárból semmit sem lehetett kihúzni, és ráadásul mintha
mindig krumplis tészta illata lengte volna körül, így a fiú egyre magányosabb
lett. Nem tudott aludni, vérben forgó szemekkel vergődött az ágyban, ha mégis
lecsukódtak szemei, űrlényekről és különös ősemberekről álmodott. Fájdalmas,
száraz hörgéssel fogadta a reggelt, és kétségbeesett nyögéssel köszöntötte az
éjszakát. Nem tudott enni, elment az étvágya, s állandóan kínozták
gyomorgörcsei. Lesoványodott arca mintha éveket öregedett volna, s homloka
egyre gyakrabban torzult ráncokba.
Azért
nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy Aladár valamiféle borzalmas őrültté
változott volna át a hetek során. Igaz, hogy gyakori képzelgések és
hallucinációk kísérték magányában, a külvilág csak egy fáradt, de ugyanúgy
jóságos fiatalembert látott benne, habár maga is erősen kétkedett abban, hogy
még sokáig fenn tudja tartani ennek látszatát. Szomszédaival továbbra is
rendesen bánt, ám kétségtelen, hogy valamivel visszavett korábbi melegségéből.
Tehát úgy általában egyre kínosabbá kezdett válni a helyzet, aminek terhét
Aladár jószíve egyre nehezebben cipelte. Ha csak kósza tekintete rátévedt az
utcán házára, már kirázta a hideg, belépvén pedig minden porcikája remegni,
tenyere izzadni kezdett, a szagot megérezve legszívesebben rögvest öklendezni
szeretett volna, azonban ezt a kényszert csak saját szobáiban engedte feltörni
torkából.
Aladárt
azonban nem (vagy nem teljesen) holmi tesze-tosza, nemtörődöm fából faragták,
így végtére is elhatározta, hogy változtatni fog. Ennek módját viszont okosan
kellett kiötlenie, és szakszerűen hozzálátnia a megoldáshoz. Az utóbbi időben
bukkant csak rá egyetemén a könyvtár helyiségére – ez nyilvánvaló
érdektelenségét tükrözi, amelyen későbbi élete során szerencsére
felülemelkedett – s örömmel csodálkozott rá arra, hogy itt bizony kényelmesen
eltöltheti az idejét a szükséges mennyiségű tanulással, ahelyett, hogy a
tudjuk, milyen okoknál fogva viszolyogtató házban kelljen gőzölögnie. Így hát
egy ideje már későbben járt haza, s tudata is kissé kitisztult. Egy napon épp
valamilyen földtudományi tanulmány után kutakodott, amikor megakadt a szeme egy
egyforma, ormótlan könyvektől roskadozó polcon. Közelebb ment, s ekkor
meglátta, hogy a sorozat címe Kulturális és Gasztronómiai Enciklopédia.
E sorsfordító pillanatban eszébe ötlött, hogy jó volna fellapozni a krumplis
tésztával foglalkozó fejezetet, hátha váratlan újdonságot deríthet ki az őt
körülölelő titokzatosságról, s hátha eltűnik szeme elől a kínzó homály.
Gondolatát tett követte, s néhány pillanat múlva már kezében is tartotta a K
betűvel jelölt kötetet, s lázasan lapozta fel a keresett szóig. Hamarosan
elkerekedő szemekkel olvasta a következőket:
Krumplis
tészta (bővebben lásd: Grenadírmars, G kötet, 156. oldal)
A
krumplis tészta a világ egyik legnagyszerűbb tápláléka. Értékét azonban közel
sem finom – illetve egyes kifinomult ízlésű egyének számára egyenesen mennyei –
ízében hordozza, hanem a világmindenséget szilárdan összetartó rendkívüli
erejében. Népi neve, a grenadírmars a fönnögör nyelv egy kései
szóösszetételéből származik, melynek jelentése körülbelül annyit tesz
„csodálatos megmenekvés”. Azonban a nyelvészek körében ez máig örökös vita
tárgya, hiszen egyes kutatók szerint sokkal inkább az „istenek eledele” lenne a
helyes fordítás, megint más, szabadszelleműbb nézetek pedig a „kolompérral
ojtott laska” szókapcsolat helyessége mellett érvelnek. Jelen cikkelyben nem
szándékozunk komolyabban kitérni a kérdésre, azonban az érdeklődők könnyedén
megszerezhetik a legfrissebb információkat Gőgh Ödön: Szent elemózsiánk nevének
származása, avagy körkép az elmúlt ötezer évben fel-fellobbanó nyelvészeti
disputáról című könyvének 52., bővített kiadásának elolvasásával.
A közismert legenda szerint Földünk biztonsága mintegy tízezer évvel ezelőtt
alapjaiban megrendült, ugyanis egy távoli bolygóról származó, önmagát igen
agresszívnak tartó népcsoport saját céljaira kívánta felhasználni szeretett
hazánkat. A böndők népének követsége leszállást hajtott végre valahol a mai Kárpát-medence
területén, éppen a fönnögör nép ősi lakhelyén. Egyikük, bizonyos Főböndő úr (az
elnevezést csak a népnyelv ragasztotta rá – a szerk.) volt annyira vállalkozó
szellemű, hogy feltérképezze az ismeretlen vidéket. Néhány napi bolyongás után
egy barátságos kis házra bukkant, amely az ablakain kiszűrődő barátságos, meleg
fénnyel és a feléje terjengő zamatos illatokkal olyannyira vonzónak tűnt fel a
számára, hogy úgy döntött, betér oda. Nemcsoda, hogy Főböndő már a megszállni
vágyott nép vendéglátására és jóindulatára szorult, ugyanis ekkorra már alig
volt képes vonszolni erőtlen, kiszáradt tagjait, s lassan az éhhalál
kerülgette.
A ház ura, Ődöm és asszonya, Ővö szívélyesen fogadták a váratlan vendéget,
habár felettébb meglepte őket az utazó kocsonyás, zöldes-rózsaszín, párolgó
külseje. Azonban józan és derék emberek lévén természetesen rögtön
eltekintettek a megmagyarázhatatlan furcsaságoktól, s készségesen
bekvártélyozták magukhoz a vándort. Szegény pára tikkadtsága is azonnal szemet
szúrt nekik, így megitatták szilvapálinkával, és megetették jó meleg
krumplistésztával. Főböndőnek mindezek olyannyira ízlettek, hogy mindjárt
szöget ütött a fejébe egy végtelenül észszerű gondolat. Tudniillik az, hogy
semmi értelme sincs leigázni ilyen kedves és jól főző népeket, hiszen így mind
a vendéglátástól, mind a nagyszerű ételtől végleg elesne a böndők népe. Sokkal
inkább praktikus lenne őket csupán adófizetőknek tudni, és évente hozzájutni ez
isteni táplálékokhoz, ráadásul rengeteg munkát és energiát is megspórolnának
ezzel. Hát nem zseniális terv? Mire álomba merült, Főböndő már döntött: így fog
cselekedni. Másnap (hogy milyen úton-módon az máig rejtély – a szerk.) értésére
adta a kedves házaspárnak, hogy évente mennyi adót kell fizetniük töméntelen
mennyiségű szilvapálinkából és krumplistésztából, s hogy ha ez nem történik
meg, elfoglalják az egész Földet, és elpusztítanak mindenkit. Ekkor a
feljegyzések szerint Ővö felkiáltott: „Grenad írmars!” (vagyis
„Csodálatosképpen megmenekültünk!”), s elájult a nap szélsőséges
megpróbáltatásainak hatására. Főböndő pedig szépen elment, és hajójával
elhagyta bolygónkat, azonban ígéretéhez híven évente vissza-visszajár,
általában október vagy november környékén.
Az ősi házaspár háza helyén ma egy panelház áll, amelynek lakói Ődöm egyenes
ági leszármazottjai. Ők szinte egész évben a Látogatásra készülődnek,
tonnaszámra főzik a grenadírmarsot és a szilvapálinkát. Azonban további
információk nem állnak rendelkezésünkre, mivel a család nem kíván nyilatkozni,
s hollétük mára feledésbe merült.
Aladár
nem hitt a szemeinek. Hát mégis hogyan lehetett ezidáig annyira tökkelütött,
hogy nem járt utána a sok furcsaságnak? Vagy hogy lehet az, hogy nem látta át
mindjárt szegény szomszédai helyzetét? Hiszen ha mindez igaz, akkor
tulajdonképpen ők azok, akik megmentik a világunkat egy pusztító
földönkívüli-inváziótól! Hősök, igen hősök! Hát hogyan lehetett ennyire
gyanakvó és hálátlan velük szemben? Hiszen mindjárt az első pillanatban
látszik, hogy csakis nemeslelkű, nagyszerű emberek lehetnek!
S
Aladár, lángoló érzelmeitől hevülten kitörő örömre fakadt, elmorzsolt néhány
feltörő könnyet a szeme sarkában, s egyre csak átkozta saját butaságát. Ebben a
felszabadult állapotban hirtelen mindent tisztán és élesen látott. Immár tudta,
hogy egyetlen életcélja segíteni a ház lakóit a világ legfontosabb
küldetésében: a Látogatásra való felkészülésében. Egyszerre csak úgy érezte,
mindene felfrissül: sápadt arca újra kivirult, elkínzott orra újra megnyílt
minden illatra, görcsös gyomra pedig hirtelen kisimult, s egyetlen, mindent
elsöprő vágyat kiáltott korogva a külvilágba: „Krumplis tésztát!”.
Így
hát Aladárt felpattant, s szélesen vigyorogva futott, nem is, rohant otthona
felé. A ház mögül éppen akkor különös fénycsóva tört az ég felé, így hát Aladár
rögtön afelé vette az irányt. A kopár, itt-ott gyepes részen már ott
gyülekezett a ház apraja-nagyja. Különös izgalom uralkodott a társaságon,
átszellemült, mosolygó arcuk kereszttüzében pedig ott ált Ő, vagyis maga
Főböndő uraság dicsfénytől övezve. Aladár megjelenése pillanatnyi zavart
keltett a társaságban, azonban mikor a fiú térden csúszva vetette magát a
földönkívüli hatalmasság elé, mindenki megnyugodott, s örökre maguk közé
fogadták őt. Ezután végignézték, hogyan hordja a földönkívüli kíséret egész évi
lázas munkájuk termését, a hordókban álló grenadírmarsot és szilvapálinkát, a
mellettük lebegő űrhajó belsejébe. Hát még egy évre megmenekült a Föld! Főböndő
pedig ottmaradt még néhány napig, sakkoztak vele, játszottak, ünnepeltek, mivel
különben nagyon jó barátságot ápolt vele a család.
Aladár
pedig élete végéig ebben a házban élt, feleségül vette a szép Ludmillát, s
lázasan serénykedett az egész éves munkában. Boldogan éltek három gyermekükkel,
és soha ki nem fogyó, mennyei krumplis tésztájukkal (no meg
szilvapálinkájukkal).
Gollob Imola: Hold utca 15.
Szúrós hideg volt aznap
este, a hideg szél útközben sokszor meg-megcsapott. Mikor a robosztus épület
kapuja alá értem a lábaim kissé meginogtak. Fagyos kezekkel, lassan nyomtam meg
a 17-es kapucsengőt, ami hosszan berregett. Szorosan összefont karokkal álltam
a halovány fény alatt, majd a kapu koppant és a mágneszár nyílt.
Mivel egy régi, 19.
században épült belvárosi bérház volt, nehezen tudtam csak bejutni az impozáns,
de kissé szürke és riasztó folyosóra. Amint bezárult mögöttem a bejárat, síri
csend lett, és csak a vaskos bakancsom csoszogása töltötte be a teret.
Odaértem, és felsóhajtottam. Tudtam, hogy nincs visszaút. Késésben voltam, mint
mindig, így gyorsabb volt lifttel menni, mint lépcsőn. Reszkető ujjaimmal
megkerestem a gombot és megnyomtam. Kattogó hangokat hallatott a szerkezet,
amely fentről zuhant le értem. Megérkezett és kitárult előttem a szűk,
körös-körül tükörrel ellátott kabin.
Remegő térdekkel
beléptem és hirtelen rám csapódott az ajtó. Miután a négyes számot megtaláltam,
rögtön elindult felfelé a lift. Nyomasztó csend volt. Fejemet elöntötte a vér,
a homorított tükörben jól láttam, ahogyan egyre pirosabb lettem. A szívem
szaporán vert, a kezeim szorosan markolták meg a rideg korlátot.
Szemeimmel követtem az
ódon számokat, amelyek a soron következő emeleteket mutatták. A harmadik után
hirtelen megremegett alattam a talaj. A lámpa fénye kialudt, a lábam
megbicsaklott, és pillanatok alatt a padlón voltam. Elsötétült minden, de a
szívem még sokáig harsányan dobogott.
Kis idő múltán
feleszméltem, és bár a rémületem nem múlt el, előhalásztam a telefonomat az
oldalzsebemből. Bekapcsoltam a világítást, és megtaláltam a vészjelző gombot.
Aztán vártam. Nem volt térerő, így csak meredten bámultam a cipőmet.
Váratlanul neszezésre
figyeltem fel. Valami kaparta a kabin oldalát. Vagy esetleg valaki? A
lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy mi következik.
Öt perccel azután sem
csitult a hang, de egyszeriben megállt az ereimben a vér. A tükör az
orrom előtt szilánkosra tört, és egy arc jelent meg előttem. Bár nem láttam
tisztán, de az könnyen kivehető volt, hogy egy férfi áll velem szemben. Mielőtt
még sikolyra nyílott volna a szám, a furcsa szerzet rátapasztotta a kezét a
számra, és kirántott a liftből. A telefonomat elejtettem, és csak a távolodó
fényét érzékeltem.
Fogalmam sem volt, hogy
hol vagyunk, hová tartunk, de őszintén nem is ez volt a legfontosabb abban a
pillanatban. Tartottam attól, hogy újra elájulok, de a két erős kéz irtózatosan
erősen markolt. Percekig haladtunk így, majd a férfi engedett a szorításból.
Hangosan szuszogott és a sántítás miatt minden második lépésénél hangosan
csosszant a cipője. Egy szűk, alacsony mennyezetű folyosón haladtunk végig,
ahol a falakból dohos szag áradt.
Egy kanyar után hihetetlen
fényesség tárult elénk. Egy nyitott ajtó volt a távolban, onnan jött a
koromsötét utáni vakító világosság. Végre megfigyelhettem hátulról a furcsa
figurát, kezeim bilincsben tartóját. A púpos hátat takaró hatalmas, fekete,
kígyómintás bőrkabát végig a mocskos földet súrolta. A haja teljesen ősz volt
és egy kalap ült a fején.
Szép lassan
megérkeztünk a szűk bejárathoz és a férfi maga után húzott egy kis
szobába.
– Ülj oda! – mordult rám.
Teljesítettem parancsát, leroskadtam a sarokban álló fából készült székre. A
férfi még mindig előttem volt, emiatt nem láthattam teljesen az arcát.
Levetette súlyos
kabátját egy ósdi karosszékre, és egy aranyozott fakeretes tükör előtt megállt.
Borotvát fogott a kezébe, bepamacsolta borostás arcát, és megkezdte a
borotválkozást. Mielőtt még körbenéztem volna a szobában, alaposan megfigyeltem
őt.
Hetvenes éveiben járó,
viszonylag alacsony termetű ember volt. Egy hosszú seb húzódott végig az arcán,
mely macskakarmolás vagy esetleg harc közben elszenvedett sérülés is lehetett.
Vékony ajkai felett dús, ősz bajusz húzódott. Mélykék szemei ragyogtak, de egy
pillantást sem vetettek rám.
Tekintetem az arcról
egy kisasztal felé vándorolt. Végig kis üvegcsék sorakoztak rajta, melyeken
gyönyörű kupakok ékeskedtek. Mindegyiken egy-egy szám és egy gyöngybetűkkel írt
szócska állt. Sorra szemügyre vettem a többi bútort. Más helyiségbe nem nyílt
ajtó, de ez a szoba egy komplett lakásnak felelt meg. Volt tűzhely, a sarokban
vécé és sok más egyéb kiegészítő.
Féltem. Rettegtem.
Ujjaim sebesen zongoráztak a combomon és egyre görnyedtebb háttal ültem a
széken. A férfi befejezte tevékenységét és megfordulva rám szegezte tekintetét.
– Mi a neve? – vetette oda. Nem
tudtam megszólalni, mintha egy nagy gombóc lett volna a torkomban, amitől nem
tudok beszélni. Sürgető pillantásokat vetett rám, majd egy lépésnyi távolságra
megállt előttem. Azt hittem szörnyű csapás fog érni, de csak a kezét nyújtotta
felém üdvözlésképpen.
– Eszter – csikartam ki magamból a
választ miután szorosan megszorította felemelkedő tenyeremet.
– Üdvözletem! Igazán örülök, hogy
végre élőben is találkozhatunk! – ekkor eleresztett egy rémisztő huncut
mosolyt az arcán. – Igazán hálás lennék, ha a pontos utasításaim szerint
végezné a feladatát.
– Mi…milyen feladatot? – halkan
ejtettem ki minden szót, de így is meg-megcsuklott a hangom. Sejtelmem sem
volt, hogy honnan ismer, mit akar tőlem, de rossz előérzetem volt.
Hirtelen megfordult,
majd benyúlt a bőrkabátja zsebébe és előhúzott belőle egy gyűrött, megsárgult
papírt. Kihajtogatta, és kezembe adta.
A lap felső részén egy
részletesen kidolgozott térkép állt. Ahogy nézegettem, rájöttem, hogy ez
bizonyosan a bérház tervrajza lehet. Minden apró zeg-zug és kanyar leolvasható
volt róla. Megtaláltam a szobát és a liftből vezető folyosót is, amiből sok-sok
mellékút vezetett. Lejjebb nevek álltak, összesen 17. Gyorsan átfutottam őket,
mind családnév volt. Mellettük kis vonallal elválasztva nagybetűvel írva
sorakoztak szavak. Utálkozás, gunyor, kétszínűség, irigység, féltékenység,
panaszkodás…Ahogy ezeket olvastam, egyre rosszabb érzéseim támadtak. Az
agyamban kavarogtak a gondolatok, fogalmam sem volt, hogyan köthetőek ezek a
szavak nevekhez.
Óvatosan a mellettem
ülőre sandítottam. Mereven figyelte a kezemben lévő lapot, közben idegesen
matatott az ujjaival. Majd felnézett rám és végre megszólalt:
– Csak egy feladata van. Figyeljen
jól, mert nem mondom el többször! – nyugodt hangon fogott bele mondandójába, és
a kíváncsiság legyőzte a félelmemet. – A papíron lévő nevek a ház lakói, a
számok előtte pedig a lakásukra vonatkozik. Látja azokat a porral teli
üvegcséket, ott? – rámutatott a kisasztalon lévő tárgyakra. – Mindegyiken
egy-egy szám áll, azok szintén a lakások száma. Az a dolga, hogy minden lakóhoz
juttasson el egy üveggel, de jól vigyázzon, hogy a szám megegyezzen az
ajtóéval. Van kulcsom az összeshez és tudom, hogy éjfélkor a ház összes lakója
alszik már, így nem kell attól tartani, hogy bárki észrevenné – a férfi
megállás nélkül folytatta és újabb utasításokkal záporozott el.
– Én ezt nem akarom! – bukott ki
belőlem. – Nem tudok semmit magáról és a tervéről, de nem akarok senkivel semmi
rosszat tenni.
– Hát, pedig nincsen választása.
Addig bizony el nem engedem, amíg nem teljesíti a feladatot. Törődjön bele,
mert hamarosan úgyis indulnia kell – vetette oda durván, gonoszan.
Egyszercsak
rápillantott a karórájára, és felállt. Én is láttam a mutatókat, este hét múlt
pár perccel. Levett egy könyvet a polcról, és beleült a foteljába. Reccsent
egyet alatta, majd újra síri csend telepedett ránk. Ahogy mondta, én csak vártam
és nem mertem többet ellenkezni. A hosszas várakozás közben feszülten meredtem
magam elé, majd hangos berregés hozta rám a frászt.
A férfi felpattant és
gyorsan a kisasztalhoz sietett. Az üvegeket beszórta egy bőr oldaltáskába, amit
rám akasztott. A kezembe nyomott egy halvány fényű zseblámpát, és akaratom
ellenére kitaszigált a koromsötétbe. Még egy szigorú pillantást vetett rám, és
becsapta az ajtót.
Nekivágtam a sötétnek.
Az egyik kezemben a lapot szorongattam, a másikban a zseblámpa volt. Nagyon
kellett figyelnem, hogy jó sarkon forduljak be. Sikeresen kiértem a
lépcsőházba. Nesztelenül osontam, de a falak minden hangot visszavertek és olyan
érzésem volt, mintha az egész ház a lépéseimtől zengene. Az első lakás a
földszinten, két és fél emelettel lejjebb volt.
Minden nagyon gyorsan
történt. Rettegve torpantam meg az ajtó előtt, de nem várhattam sokat. A
táskából előkotortam a megfelelő kulcsot és óvatosan a zárba csúsztattam. A
szívem hangosan zakatolt, majd mikor kattant a zár, elállt a lélegzetem.
Feleszméltem, és lenyomtam a kilincset. Beléptem az előszobába, és jobbra
fordultam. Elvileg minden lakás ugyanúgy nézett ki, reménykedtem is, hogy az
öreg igazat mond, és nem a hálószobában találom magam. Egy modern bútorokkal
felszerelt konyhába érkeztem, és rögtön megkerestem a tejesüveget. Elővettem az
egyes számmal ellátott üvegcsét, és beleöntöttem a tartalmát a fehér
folyadékba. “Kovácsék. Minden reggel kávéznak, pontban 7 órakor.” – rémlettek
fel a férfi szavai. Robotszerűen tettem mindent. Gondoltam, hogy elszórom a
port máshova, de féltem attól, hogy kitudódik az öreg számára. Amint kész
voltam, kiosontam a lakásból, ráfordítottam a zárat az ajtóra, és mentem a
következő helyre.
Minden konyha más volt.
Láttam zöld, pöttyös, virágos, sőt élénk sárga színűt is. Sejthető volt, hogy
kik élhetnek melyikben. Az összes lakásban másba kellett öntenem a port. Míg az
egyik helyen almalébe oldódott, addig a másikban begyúrt kenyértészta tetején
landolt.
Megérkeztem a 17.,
egyben az utolsó lakáshoz. A sok izgalomtól remegve álltam meg az ajtó előtt,
szívem szaporán vert. Nagyot sóhajtottam, beraktam a kulcsot a zárba, és
bejutottam. Halovány fény égett a hálószobából, de én egyből a konyhába mentem.
A már jól ismert bútorok rajzolódtak ki a szemem előtt. Sietve megkerestem a
gyönyörűen megmunkált teáskannát, amiben gyakorta készítek én is teát. A kezem
remegett, az agyam ellenállt a cselekedetnek, de beleszórtam a 17-es üvegcse
tartalmát. Ránéztem a papírra és a név mellett ez állt: “gonoszság”. A
legerősebb szó, amely a lapon volt.
Ahogy visszapakoltam a
táskába, hirtelen neszezést hallottam. Halk, ismerős léptek zaja ütötte meg a
fülemet. Nem volt időm menekülni. Vége, vége mindennek… a lélegzetem elállt és
megdermedtem. Háttal álltam a konyha ajtajának, így mögülem lépett elő az alak.
Óvatosan rápillantottam. Az idős nő pizsamában volt, haját felcsavarta és arcán
vastagon állt a fehér krém. Sétált, de aludt. Tényleg, alvajáró! – eszméltem
rá, mikor nyugodtan elhaladt mellettem és megkerülte a konyhaasztalt. Minden nap,
mikor elköszönök tőle legalább negyed órát alvási problémáiról panaszkodik
nekem. Mikor elhagyta a konyhát, és reccsent egyet az ágya, összekaptam magam,
és kiszabadultam a lakásból.
Lassú léptekkel,
elmélázva haladtam lefelé a lépcsőn. Fogalmam sem volt, hogy mit tettem. A
szökés is eszembe jutott, az, hogy kifordulok az utcára, és soha többé nem
nézek vissza. De sejtettem, hogy az idős férfi könnyedén megtalálna, így inkább
nem kockáztattam. És mellesleg már órák óta gyötört a kíváncsiság. Ki az az
ember? Mihez kellettem pont én?
Majd’ elájultam, úgy
megijedtem. Az egyik emelet fordulójánál kilépett egy sötét alak a fal mögül.
Elkapta a kezem és egyből nekem szögezte a legfontosabb kérdést.
– Na, sikerült? – izgatott, remegő
hangon szólt hozzám.
– Igen – válaszoltam gyorsan. – Én
úgy csináltam mindent, ahogy mondta.
– Jól van, menjünk vissza – ezzel
magával húzott és elindultunk a szoba felé.
Hullafáradt voltam. A
sok feszültség legyengített, gondolkodás nélkül csoszogtam az öreg után. Újra a
félemeleti sötét, dohos folyosón találtam magam, ahol ugyanaz a jelenet
játszódott le, mint öt órával azelőtt. Néztem a kabátját, figyeltem a sántító
járását.
Bezárta az ajtót, és
leültetett a székre, majd fel-alá járkált előttem. Erősen gondolkodott, már-már
azt hittem, hogy hallom agya kattogását. Majd megállt, és rám nézett.
– Mit akar tudni? – vetette oda
nekem, de még mielőtt válaszolhattam volna, helyettem megtette ő. – Gondolom
mindent, ez egyértelmű. De hát hol is kezdjem? Nem igazán szoktam az életemről
mesélni – szeméből szomorúság áradt és egy pillanatra még meg is sajnáltam.
– Fiatal voltam és magányos. Ekkor
került az életembe a nagy Ő. Róla nem igazán kell mesélnem, hiszen jól ismeri.
Húsz éves koromban költöztünk ide, a 17-es számú, tökéletes lakásba. Közösen
vettük, és nagy céljaink voltak itt. A házasság után családot terveztünk.
Boldogok voltunk, vagyis én az voltam – picit megállt, majd keserű hangon
folytatta. – Egyik nap munka után nem találtam itthon és megérzéseim nem voltak
alaptalanok. Beleszeretett egy másik férfiba, és hamar kisemmizett engem.
Elküldött a közös otthonunkból, és nekem nem volt hová mennem. Így kerültem ide
– széttárt kézzel nézett körbe a helyiségben. – Azzal ütöttem el a szabadidőm,
hogy minden lakót megfigyeltem, kihallgattam. És tudja mire eszméltem rá? –
ennél a kérdésnél már jóval megemelte a hangját és kifakadva, magatehetetlenül
ordított fel – Mindenki boldog volt ebben a házban! Kedvesek, jóindulatúak.
Sosem panaszkodtak, nem utáltak egy teremtett lelket sem, és hihetetlenül
önzetlenek voltak. Aki ebbe a házba betette a lábát, olyan örömöt érzett, hogy
az már nekem fájt – a férfi kifulladva rogyott le a foteljába, de nem hagyta
abba – Olyan dühöt éreztem mindenki és minden iránt, hogy évek kemény munkája
alatt, de megalkottam a megoldást. Minden este ugyanazt a folyamatot teszem a
porokkal, amelyet ma elvégzett helyettem. Nehogy már csak én legyek itt kegyetlen,
legyen mindenki az! És főleg legyen az én rosszakarómból egy gonosz ember, akit
senki se szeret – felsóhajtott, majd hátradőlt.
Lesokkolódva ültem a
székben. Majdnem minden összeállt a fejemben, csak egy gondolat nem hagyott
nyugodni.
– De miért pont én? – szólaltam meg
végre.
A férfi gúnyosan rám
emelte tekintetét, és kegyetlen nevetésben tört ki.
– Nézzen magára, hát egy rakás
szerencsétlenség! Minden nap felmegy a lifttel ahhoz a kegyetlen nőhöz,
meghallgatja, ápolja, de mit kap érte cserébe?
– Pénzt! – vágtam rá rögtön.
– Pénz…Az kell a boldogsághoz,
ugye? Milyen menthetetlen gondolat. Tehát akkor teljes választ adok a
kérdésére. Minden nap rettegve áll be abba a nyomorult liftbe, de nem csak az a
gondja. Mindig megfigyelem, amikor jön a házba, látom magán az elkeseredettséget,
a boldogtalanságot. Fél a nőtől, iszonyodik a következő két órától. De hiszen
most már tudja, miért olyan gonosz az istápoltja, én teszem azzá! – ekkor
rémisztő mosoly húzódott az arcán, majd újra megkomolyodott. – Megöregedtem.
Senki más nem lenne képes ezt a piszkos munkát elvégezni, csak akiben hasonló
mértékű utálat van, mint bennem. És magában ezt megtaláltam.
– Nn…nem! – kiáltottam fel. – Hogy
gondolja ezt rólam? Hogy hiheti azt, hogy én is utálok mindenkit? –
felpattantam a székről, és az ajtó felé futottam. Minden vágyam az volt, hogy
kikerüljek ebből a lidércnyomásból, és megszabaduljak a gonosz kacajtól.
Feltéptem a bejáratot,
és kirohantam a sötétbe. A férfi nem állított meg, nem futott utánam, de egy
utolsó gondolat még elhangzott a szájából.
– De hát szereti az életét?! Nem
csak az emberekről beszélek, hanem… – a végét már nem hallottam.
Szúrós hideg volt aznap
este, a hideg szél útközben sokszor meg-megcsapott. Mikor a robosztus épület
kapuja alá értem a lábaim kissé meginogtak. Fagyos kezekkel, lassan nyomtam meg
a 17-es kapucsengőt, ami hosszan berregett. Szorosan összefont karokkal álltam
a halovány fény alatt, majd a kapu koppant és a mágneszár nyílt.
Mivel egy régi, 19.
században épült belvárosi bérház volt, emiatt nehezen tudtam csak bejutni az
impozáns, de kissé szürke és riasztó folyosóra.
Amint bezárult mögöttem
a bejárat, síri csend lett és csak a vaskos bakancsom csoszogása töltötte be a
teret. Odaértem, és felsóhajtottam. De tudtam, hogy van visszaút. Megfordultam
és otthagytam a liftet.
Végigsétáltam a
folyosón és kiléptem a kapun. Soha többé nem néztem vissza. Az én életem és az
én döntésem, hogy mit hozok ki belőle.
Benedek Léna: Összezavar ez a világ
Összezavar
az ajtó,
Miért
őrzi békésen álmom éjjel,
Ha
napközben nyikorog kéjjel,
Mintha
rosszallóan felhánytorgatná
Azt
a sok bezártsággal töltött évet.
Összezavar
a tükör
Miért
mutat egyszer mosolyt,
Másszor
könnyeket, bűnt és sikolyt
Szeret
hízelegni, aztán mikor
Olyan
kedve van, jól hátbaszúr.
Összezavar
a zene
Miért
lehet valaki boldogsága,
Ki
írja, annak gyógyíre tébolyára,
Miért
kápráztathat valakit
Egy
embertársa papírra vetett vére?
Összezavar,
ahogy nézel rám
Összezavar,
amit mondasz
Folyton
az jár a fejemben,
Vajon
mégis mit gondolhatsz.
Szemedet,
szavaid, szívedet mind enyémbe zártam
Szemedbe
tükröt
Szívedbe
ajtót
Szavaidba
zenét láttam.
.png)
