"Éljen Petőfi" a Müpában

 A 11. D a MüPában

2024. 11. 15-én lehetőségünk volt megtekinteni az osztállyal a Magyar Nemzeti Táncegyüttes által megteremtett Éljen Petőfi című néptánc előadást a Művészetek Palotájában.

Az utunkat ide igencsak kalandosként lehet jellemezni. A Könyvestől a Müpa könnyen megközelíthető úticél lett volna a hármas metróval a Népligetig, utána pedig az egyes villamoson utazva a Müpa/Nemzeti Színház megállóig. De aznap az egyes villamos úgy döntött, hogy szabadságot vesz ki (felújították az útvonalat) amiről nekünk teljesen elfelejtett szólni (előtte nap még tökéletesen ment a járat és a Google Maps nem írt semmit erről) :). Sietős léptékkel indultunk hát vissza a pótlóbusz megállójához, de csalódottságunkra ez óránként csak kétszer járt és az elsőről már lecsúsztunk, tehát ha a másodikkal mentünk volna, akkor nem értünk volna oda időben az előadásra, tekintettel, hogy már így is egy kicsit meg voltunk csúszva. Nem toporoghattunk tovább, elindultunk végülis vissza a metróhoz, leszálltunk a Nagyvárad térnél, és egy kis várakozás után ugyan, de fel tudtunk kapaszkodni a 23-as villamosra. Ez körülbelül negyed óra utazás után lerakott minket szinte a bejáratánál a Művészetek Palotájának, úgyhogy minden jó, ha a vége jó alapon időben be tudtunk ülni az előadásra.

Leadtuk a kabátokat és táskákat a ruhatárba, és siettünk is be a gyönyörű, monumentális előadóterembe. Nagyon jó helyeink voltak, a középső sorokból tudtuk élvezni az egyórás előadást.

A nyitójelenet eszméletlen volt. 16-18 pár professzionális néptáncos gyönyörű korhű ruhában önfeledten ropta a színpadon. Aztán egy színész által (ki úgy nézett ki, mint a népszerű amerikai színész, Chris Pine) elszavalt leghíresebb Petőfi művekből tudtuk nyomon követni az életét a költőnek. Nagyon tetszett, hogy ezekről irodalom órán már mind beszéltünk, olvastunk, úgyhogy tudtuk esetleg a hátterét a versnek, hogy akkor éppen Petőfinek mit adott az élet, mi mehetett a lelkében - ezáltal szerintem még közelibb élményként tudott megmaradni ez a 60 perc. A darabban volt szó (természetesen) a vándorszínész-életmódról, a szüreti mulatságokról, a szerelemről és a szabadságharcról is.

(A kép forrása: https://kultura.hu/eljen-petofi-a-magyar-nemzeti-tancegyuttes-a-mupaban/)

A művészek eszméletlenül ügyesek voltak, minden tekintetet a színpadra vonzottak a táncuk közben. Nagyon erősek is voltak mindannyian, mert egyenes háttal, mosolygó arccal tudták végig csinálni a darabot. Szerintem nem voltam egyedül, nekem szinte az egész darab alatt borsódzott a hátam, a sok ingertől - az élénk fényektől, a szenvedélyes muzsikától, a táncosok színes ruháitól és csillogó ékszereitől, illetve a csodálatosan vibráló hangulatot keltő tánctól.

Sajnos osztálykép nem készült a délután során (tekintettel a kalandos ideútra, utána pedig elmaradt), de bátran állítom, hogy az osztályunkból sokunknak (nekem is) maradandó élményként szolgált ez az előadás. Köszönjük Pusztai Ágnes Tanárnőnek, amiért elmehettünk a történelemóráról, hogy megtekintsük az előadást, köszönjük még irodalomtanárnőnknek, Percze Annamáriának és osztályfőnökünknek, Pej Zsuzsa Tanárnőnek, hogy megtalálták s megszervezték ezt nekünk.

Lotz Gréta 11.D

Hogyan törekszenek a boldogságra a világ különböző országaiban?

Ajánló Helen Russel Boldogságatlasz című könyvéhez

Helen Russel kötete könnyed olvasmány az egyes országok néplelkének jellemzőiről, arról, hogyan tesznek a jobblétért, a boldogságért. Összesen 30 különböző földrajzi elhelyezkedésű, hagyományú, kultúrájú ország szerepel a könyvben, például: Anglia, Törökország, Ausztrália, Finnország, Kanada, Buthán……

Érdekes olvasni, hogy az egyes országok lakói olykor mennyire eltérően törekszenek a boldogság megfogalmazhatatlan állapotának elérésére. Az államok gazdasági helyzete, GDP-je (nyilván) hatással van az öröm keresésére; de a gazdag országokra (ahogyan a gazdag Emberekre sem) nem jellemző a hivalkodás, a kivagyiskodás, a pénzköltés a pénzköltés öröméért.

Kedvcsinálókánt álljon itt három ország „boldogségreceptje”, „boldogságfogalma”.

Svájc élő nemzeti kincse a zseniális (az aktív játéktól visszavonult) teniszező, Roger Federer. Az ő nevéből jött létre a federizmus. Ez a fogalom Federer elegáns, a pályán és azon kívül is megmutatkozó tökéletességét jeleníti meg, mely magától értetőnek, természetesnek látszik. Az ütésekbe, a sportsikerekbe és a személyiségvonásokba ugyanakkor felmérhetetlenül sok gyakorlás, energia van fektetve.

Japán kultúrájából a kötet többek között a wabi sabi jelenséget emeli ki. A wabi sabi tulajdonképpen a tökéletlenség művészete, egy sajátos felfogás a szépségről. Alapja az elfogadás, a mulandóság és a hiány tudomásulvétele. A japánok így képesek például arra, hogy az öregedésben a teljesebbé válást, a hiányban a természetességet lássák. Kapcsolódó érték továbbá a mértékletesség, az egyszerűség, a szerénység.

Németországot Helen Russel a Gemütlichkeit fogalmával jellemzi, mely szó jelentése magyarul: meghittség, kellemesség, melegség. Az a megkapó ebben a felfogásban, hogy bármi lehet éppen megfelelő, éppen kellemes. Igen, még egy hétfői munkanap, vagy egy elvégzendő nehéz feladat is, pláne, ha tudható a nap végén, a feladat elvégzése után egy csésze forró kávé vagy tea vár.

+1

A legviccesebb a finn lenge öltözetű otthoni időtöltés, sörözés volt.

 Helen Russel, Boldogságatlasz, HVG Könyvek Kiadó, 2020.

Mezopotámia-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

    Istenek és démonok királysága. Mezopotámia Kr. e. 1000-500 címmel nyílt nagyszabású kiállítás a Szépművészeti Múzeumban október elején. A kiállítás anyagát több európai múzeumból kölcsönözték a múzeum munkatársai, így állt össze az az egyedülálló gyűjtemény, melyet február 2-ig lehet megtekinteni.

    Sohasem kis vállalkozás, ha valaki Mezopotámia világát akarja bemutatni, egyrészt az elképesztő időbeli távolság, másrészt a területen egykor létező népek, államok nagy száma miatt. A kiállítás szervezői az Újasszír és az Újbabilóni Birodalom örökségének bemutatását célozták meg. Mivel ez még így is hatalmas feladat lenne, a jelenlegi kiállítás (egy történelmi bevezető után) elsősorban a mitológiára koncentrál, bemutatva az asszír és babilóni istenek, héroszok, démonok és ún. kevert lények világát. 

    A tárlat első termében rögtön megállítja a történelem iránt érdeklődő (vagy azt kissé ismerő) embert a fantasztikus idővonal, ahol a mezopotámiai eseményekkel párhuzamban szerepelnek a hellén és római történelem eseményei. Így derül ki például, hogy Szolón arkhónsága és Szemiramisz függőkertjének építése mennyire közel volt egymáshoz időben.

    A kiállítás egyik első kiemelt eleme a sokak által ismert Istár-kapu feltárásának története egy kiváló makettal szemléltetve, hogy nézhetett ez ki a valóságban. A későbbiekben a kapun és a felvonulási úton egykor szereplő lények pedig időről időre felbukkanak majd a kiállítótérben.

   

    Gazdag és érdekes anyag, ám a kiállítás hagy némi kívánnivalót maga után. 

    Először is nem egyértelmű, merre, milyen sorrendben érdemes haladni, így az ember egy kicsit elveszik a térben. Az információ bősége ezúttal is lenyűgöző, de egyrészt hamar bele lehet fáradni a mennyiségbe, másrészt az érthető okokból kissé félhomályos térben néha elég nehéz kibogarászni a feliratokat. Volt bennem némi hiányérzet időnként azért is, mert egy-egy tárgynál, amin hosszú ékírásos szöveg volt, a leírásból nem derült ki, mi van ráírva.

 

   A kiállított tárgyak nagy részét teszik ki a pecsételőhengerek, azok rajzai és magyarázatuk. Ami nagyon érdekes. Legalábbis eleinte, de az ötvenedik már nem köti le annyira az embert.   

 Ahogy említettem, kiváló volt az időszalag a tárlat elején, de nagyon érdekes volt a vége felé a Bábel tornyának utóélete is (mikor ki hogyan ábrázolta), illetve a mezopotámiai mitológia hatása a képregények, a popkultúra és a filmművészet világára. Igen hatásos eleme a kiállításnak ezeken kívül a 12 állatövi jegy és a mezopotámiai kultúra kapcsolatának, vagy a lakásokat, házakat védő szellemek, démonok világának a bemutatása.

    Érdekes anyag volt, de kíván némi erőfeszítést, főleg szellemit a végigjárása. 

   Egy jó tanács a végére: ha nem bírod, hogy valaki folyamatosan ostobaságokat dumál a füledbe, méghozzá teljes hangerővel, miközben te olvasnál, legyen nálad zene a füledbe. Úgy sokkal évezetesebb. 

   A bevihető társka mérete korlázott, a ruhatárosok vagy a jegyzedők is megmondják, mit vihetsz be. Jegyet vehetsz elővételben online, akkor soron kívül beengednek, de ha odamész nyitásra (10 órára), hamar bent leszel. A kiállítást kb. 1,5-2 óra alatt kényelmesen végig tudod nézni. Minden fent emíltett kifogásom ellenére, érdemes megnézni.

Margófakt 2024

 

   Szirányi Hanna 11. D osztályos tanuló beszámolója a 2024-es Margófaktról

    A Könyves 11. osztályos magyar faktosainak idén október 11-én Balog Otilia tanárnő kíséretében lehetőségük nyílt ellátogatni egy rendhagyó irodalomórára a Margó Fesztivál irodalmi rendezvény keretében (https://www.margofeszt.hu/hu). Az előadás a Millenárison került megrendezésre, ahova iskolánktól péntek napközben tömegközlekedéssel jutottunk el viszonylag gyorsan. Maga a rendezvény egy többnapos annuális eseménysorozat része, amelyre tapasztalataink alapján mindenképpen visszatérnénk jövőre is.

Az óra, amelyet mi meghallgattunk Simon Márton kortárs költő előadása volt Lana Bastašić Bosznia-hercegovinai írónő Tejfogak című novelláskötetéről. Ez a mű nehéz gyermekkorról és gyermekkori traumákról szól, ezzel a témával kapcsolatban zajlott le interaktívan, a közönség bevonásával a 45 perces ‘fakt’ aminek keretében megismerkedtünk néhány EU-s gyermekekre vonatkozó jogszabállyal is. Nagyon érdekes program volt és szuper, hogy ilyen típusú eseményre is lehetőségünk nyílik az irodalomtanulás keretében.

Bővebben a Margófaktról:

https://www.margofeszt.hu/hu/cikkek/margofakt-2

Részlet  a kötetből: 

https://konyvesmagazin.hu/beleolvaso/lana_bastasic_tejfogak_margo_konyvek_reszlet.html

A kötet fülszövege:

Lana Bastašić történetei a gyerekkorról szólnak, de nem a felnőttektől megszokott nosztalgiával. A többnyire minimalista, gyakran csak egy-egy hétköznapi jelenetet felvillantó novellákban a bosnyák írónő mesteri módon bújik a gyerekek és kiskamaszok bőrébe, hogy a nézőpontjukból ábrázolja az őket körülvevő szeretet nélküli, lelki és fizikai agresszióval teli, mérgező családi kapcsolatokkal és traumákkal átszőtt világot. Bastašić lázadó gyerekei olykor maguk is szörnyetegekké válnak, e megrázóan őszinte könyv mégis nyújt valamiféle reményt, hogy el lehet távolodni a szülők hibáitól és fel lehet építeni saját identitásunkat. 

Abigél szelleme

 

Zsingor Bianka beszámolója az Abigél regényhez kapcsolódó többfordulós csapatversenyről

Az egész Abigél-verseny úgy kezdődött, hogy megpróbáltunk összehozni az osztályból egy négyfős csapatot. A Könyvesből csak mi indultunk, választott csapatnevünk: Abigél szelleme volt. Az első feladatunk az volt, hogy elolvassuk Szabó Magdától az Abigél című regényt és megnézzük az ebből a regényből készült filmet.

            Aztán megkaptuk az első feladatlapot. Mi úgy csináltuk, hogy felosztottuk egymás között a feladatokat, mindannyiunknak volt ideje otthon megcsinálni, majd a megoldásainkat az iskolában egyeztettük. Persze végig segített minket a magyartanárunk is, dr. Balog Otilia. Volt, amit teljesen közösen csináltunk. Voltak benne mindenféle feladatok: néha szöveget kellett fogalmazni, valamikor utána kellett nézni egy- egy adatnak.

A második fordulóban el kellett látogatnunk a Sziklakórházba. Tanítás után indultunk. Mentünk egy kicsit metróval, aztán busszal, végül egy kis séta után megérkeztünk. Odabent egy rövid film levetítése után körbevezettek minket az építményben.

A második forduló feladatlapjában főleg a Sziklakórházról kérdeztek.

Aztán elérkezett a szóbeli forduló, vagyis a döntő napja. Ide is közvetlenül iskola után mentünk. A helyszínen leültünk a csapatunk számára kijelölt helyre és vártuk, hogy elkezdődjön a döntő. Itt már nem számíthattunk a Tanárnőre. A legelső feladat az volt, hogy írnunk kellett Abigélnek, hogy mért tetszett nekünk a könyv és, hogy mért vagyunk neki hálásak, amiért segítette Ginát. Utána volt még egy csomó feladat, ami mind a könyvhöz kötődött. Az egyik különösen érdekes volt, mert el kellett játszanunk egy rövid jelenetet. Az Abigél című filmben a Kőniget játszó színészt kellett ajánlanunk egy új filmhez, ami a segítőkészségről szól. Mi ezt a jelenetet gondosan megterveztük, ügyeltünk rá, hogy mindenkinek jusson szerep és még el is próbáltuk párszor. Amikor felléptünk, egész jól sikerült élőben is az elpróbált jelenet.

Körülbelül egy hét múlva jött az eredményhirdetés. Az elején beszéltek kicsit a versenyről, elmondták, hogy melyik feladatért hány pontot lehetett kapni, miközben mi izgatottan vártuk, hogy kiderüljön, hányadikak lettünk. Az első hét helyezett kapott jutalmat a jelenlévő tizenhárom csapatból. Amikor már az ötödik helyezést elért csapat nevét olvasták fel és azok sem mi voltunk, kezdtük úgy gondolni, hogy nem leszünk benne a hétben. A harmadik helyezett felolvasása után úgy voltunk vele, hogy "csak menjünk már fagyizni", mivel azt terveztük, hogy eredményhirdetés után elmegyünk egyet nassolni.

Persze amikor bemondták, hogy másodikak lettünk, teljesen meglepődtünk, majd hatalmas örömmel vettük át a jutalmunkat.

A versenyt az Újpesti Kulturális Központ szervezte, elnevezése: A történelem szárnyán  (Szabó Magda: Abigél című regénye alapján)

A versenyben részt vett: Baffia Emese, Bozsits Vilma, Jándi Dalma, Zsingor Bianka, 7. D osztály

Felkészítőtanár: Dr. Balog Otilia

 

A novellaverseny első helyezettje - Soós Kitti

 

Soós Kitti: Csak nézzetek rá!

Fanni egész életében egy dologért küzdött: hogy más utat vegyen az élete és maga mögött hagyhassa, ahonnan indult. Sosem próbálta elfelejteni, de lehetetlen is lett volna. Az emlékek úgy keringtek benne akár a vér az ereiben, és az érzések is visszahulltak rá, amikor elnyomta az álom.

Nem telt el úgy hét, hogy ne gondolt volna a hideg telekre és a szakadt takaróra, ami alatt a testvérével egymás mellé bújtak esténként. Nem létezett olyan valóság, ahol bármi kitörölhette volna anyja sírásának hangját, vagy a könnyek maró látványát. A könnyeket, amiket akkor hullatott, amikor apró gyermekként megkérdezte tőle, miért csak ő ehet vacsorát, édesanyja miért nem csatlakozik.

A szegénység, a napról napra való élet a része volt, a múltja. És mindent megtett, hogy ne lehessen a jövője.

A jogi egyetem első néhány éve kemény volt, de sosem ígérték, hogy egyszerű lesz. Munkát vállalt mellette, és amint tudott, gyakornokként dolgozott. Biztos útja volt felfelé. Édesanyjuk korábban meghalt, testvére pedig egy másik városban a maga útját járta.

Az ő telefonhívásain kívül két ember tartotta benne a lelket az egyetem kezdete óta. A két első igazi barátja: az apró, de termeténél jóval harciasabb Luca, és ahogy azzal viccelődtek, a barátságos informatikus-forma Bence.

A három muskétás egy péntek este a szokásos helyüket foglalták el az egyetemisták kedvelt sörözőjében. Bence hátradőlt, és karjait a pad tetején pihentetve pásztázta végig az egyre inkább nyüzsgő termet.

– Vérszagra gyűl az éji vad – mormogta a távolba meredve.

Fanni hátrapillantott oda, ahol a kétes hírű felsőbb évesek vigyorogva, itallal a kezükben tartották szóval a legszebb lányokat a gólyák közül.

– Van, ami sosem változik – mondta Luca elhúzott szájjal.

– Fanni?

– Tessék?

Ijedten pördült vissza, hogy barátaira nézzen. Érezte, hogy pír önti el az arcát, mintha rajta kapták volna valamin. De ők ketten nem tudták, amit ő. Nem szúrhatták ki ugyanazt a társaságot a tömegben.

– Mondd, hogy nem az egyik Adoniszt bámultad!

– Talán ne igyál többet, kezdesz ítélkezni. Még egy fröccs és áttérsz a politikára – vetette oda.

– Kitérő válasz, érdekes.

– Faggatózás, érdekes.

Mosolyogva tartották a szemkontaktust.

– Én már tudom a helyedben melyiküket néztem volna.

Luca mosolyogva emelte a poharát a terem másik fele irányába, mire mindhárman nevetni kezdtek. A pillanat elillant, de nem sokáig volt ilyen szerencséje.

Ahogy telt az idő és ürültek a poharak valahogy a biliárdasztal köré keveredtek és – kevés sikerrel – játékba bonyolódtak. Diadalittas ünneplések és sajnálkozó felkiáltások övezték ügyetlen küzdelmüket.

– Skacok, van számotokra egy ajánlatom! – zengte egy mély hang Fanni háta mögül.

Nem kellett látnia a hang forrását, hogy megfagyjon benne a vér. Felismerte, hát persze, hogy felismerte. Emlékek sora rohamozta meg. Lassan fordult meg.

– Mi hárman, ti hármatok ellen. Mindig más lök, és hogy a pontokat hogyan számoljuk, arról fogalmam sincs. De még kitaláljuk! – vázolta fel a srác.

Alig hallotta a szavait. Teljesen lefagyott. Ott magasodott előtte göndör szőke hajával és világító kék szemével, napbarnított bőrével és sportos alkatával. Pont, ahogy emlékezett rá, vagy ha ez egyáltalán lehetséges, még jobb formában. Fanni pedig épp olyan kicsinek érezte magát mellette, mint egykor.

Nem a srác kapcsolt először. Ő és a haverja kezet fogott Bencével, de az irreálisan szép barátnőjük hozzá fordult. Az arcát fürkészte mielőtt a fejéhez kapott.

– Jézusom! Fanni? Te vagy az?

– Kicsoda? – fordult oda értetlenül az első fiú.

A lány jóformán mellé szökellt. A válla köré fonta a karjait, mintha bensőséges barátnőjét lelte volna meg újra. Fanninak nagyot dobbant a szíve.

– Az osztálytársunk, még gimiből!

A szőke fiú még nem is próbálta palástolni a döbbenetét, Bence arcára pedig valami megértéshez hasonló költözött. Szúrta a tekintete. „Nem értesz te semmit” – gondolta.

– Na, mit mondasz? Egy kis biliárd az osztálytársaiddal? – csiripelte a lány a füle mellett.

Nagyot nyelt és körbepillantott az egybegyűlteken.

– Biliárdra fel!

Esetlen felkiáltását üdvrivalgás fogadta. Próbált magára erőltetni egy mosolyt. Ez egy lehetőség volt, egy újabb kapu, amit a drágább ruhák és a szőkére festett haja nyitott neki. Nem hasonlított a gimnáziumi önmagára, így nem csodálta, hogy ez a hármas is alig ismert rá. A benyomás, amit újonnan tett az emberekre elhozta ezt a helyzetet is. Talán egy új esélyt. Csak azt nem értette, miért nem örült neki őszintén.

Ebből a belső vívódásból semmit sem mutatott a környezete felé, és az este egész jól sikerült. Mégsem tudta leküzdeni a fölé tornyosuló rossz előérzetét.

Mire befejezték a játékot teljesen elveszítette az időérzékét, és az sem volt igazán egyértelmű melyik csapat került ki győztesen. A hármuk bokszához vonultak vissza, és ott még folytatták a beszélgetést.

Fanni az orrnyergét szorította és próbált a szédülése fölé kerekedni. Amikor bejelentette, vesz egy palack vizet, a sportos srác is csatlakozott hozzá. A bárpultnál állva, így, hogy ketten maradtak, kicsit megint tizenöt évesnek érezte magát. És ott állt a srác, akiért évekig odavolt.

– Hihetetlen, hogy így összefutottunk, szinte sorsszerű – mondta a srác és végigsimított az arcán mielőtt folytatta. – Én és a többiek felmegyünk hozzám. Fiatal még az este. Neked is jönnöd kéne, tök jó lesz!

Szerencséje, hogy amúgy is forró volt az arca, ráfoghatta, hogy csak kimelegedett. Nem volt rá hatással, amit évekkel korábban mindennél jobban hallani akart.

– Meg kell kérdeznem a barátaim, de...

– Ne, én... Csak rád gondoltam – mondta és közelebb lépett.

Minden idegsejtjével meg kellett küzdenie, hogy ne lépjen el.

– Miért?

– Ők is... Hát, jó arcok. Csak vannak emberek, akikkel megéri foglalkozni... És van, akikkel nem.

Nagy lépést tett hátra, de tekintete egy pillanatra sem hagyta el a kék szempárt. Düh és szomorúság öntötte el egyszerre. Nem tudta eldönteni, felpofozza-e vagy sírva fakadjon. Képes volt ezt a szemébe mondani azok után, ahogy bánt vele.

– Ne nézz így rám, biztosan tudod, hogy értem.

           Fanni előtt élénken lebegett az emlék, még a gimis éveikből, ahol mindig kilógott a sorból ütött-kopott ruháival, és mert nem volt spórolt pénze, amiből cukrászdába mehetett volna a többiekkel. Amikor mindennél jobban egy akart lenni közülük, amikor azt remélte, a lány az asztaluknál a barátja lesz majd, ez a srác pedig észreveszi. Akkoiban próbált hozzájuk szegődni, kevés sikerrel. Ez a srác, akit titkon idealizált, összetörte minden illúzióját, amikor többiek előtt fennhangon azt mondta: „Gyertek innen, nem minden embert kell elviselni. Csak nézzetek rá!”

– Te és mi hárman. Ez még valami remek kezdete lehet. Ne dobd el, okosabb vagy ennél – duruzsolta és megint közelebb lépett.

Hányinger fogta el. Nem csak a fiú viselkedése, de a gyerekes izgatottság borzasztotta el, amit percekkel azelőtt érzett. Korábban ez volt minden vágya, de már valóban nem az a gyerek volt. Megváltozott, és nem ilyen emberekért lett más.

 A barátai nem tettek fel kérdéseket, amikor indulni akart. Minden, amit tudniuk kellett az arcára volt írva. Ahogy a józanító hajnali szélben sétáltak a villamoshoz, még hagytak neki néhány perc csendet. Végül Bence szólalt meg.

– Min gondolkozol?

– Egész életemben futottam, de sosem tudtam mi után, hogy mit kerestem – felelte halkan.

– És most? – kérdezte egy kis szünet után.

Fanni megállt, két barátját és az utcaképet nézte. Emlékezetébe véste a pillanatot.

– Azt hiszem, megérkeztem.

A novellaverseny különdíjasa - a legjobb novella alkotója: Jánosi Emília

 

Tisztában vagy a helyzettel, ugye?

 

       – Egy második esély? – kérdeztem Anyától. – Minek az? Ha valaki hibázott, fogadja el és lépjen tovább. Ne könyörögjön bocsánatért! Ne hunyászkodjon meg és esdekeljen kegyelemért! Elrontotta! Nincs mit szépíteni rajta. Gyáva az ilyen. Vállalja fel és tanuljon belőle.

       Anya csak mosolygott rám azokkal a szép nagy barna szemeivel. Félhomály volt és csend. Apa és a testvérem már rég aludtak. Csak én ültem a kanapén anyával, és néztünk egymás szemébe. Az utcáról beszűrődött a kocsik zaja. A konyhában halkan búgott a hűtő, a fürdőszobából pedig kis fény világította be a sötét nappalit. A kis tévénk lelkesen vetítette a műsort, amit már rég lenémítottunk, és amit minden este megnéztünk anyával. Egy részt sem hagytunk ki. Soha, semmi áron, de most fontosabb volt, amit anya mondott.

       Hosszú csend után megszólalt azon a mély és kellemes hangon, amin akkor beszélt, ha valami nagyon fontos dolgot mondott nekem. – Miért ne kaphatna második esélyt? – kérdezte. – Először játszik és hibázott, de egy második esély akár a győzelmét is jelentheti. Meglep, hogy pont te nem szeretnéd, ha kapna még egy lehetőséget. Hisz ő a kedvenced. – mosolyodott el. Ránéztem a tévére és benne a kedvenc játékosomra, aki ebben a pillanatban is gőzerővel küzdött a főnyereményért. Boldog volt. Nagyon boldog. Nem véletlen ő volt a kedvencem. Kihasználta a bennmaradást, hisz tényleg nagyon odatette magát.

       Sokáig nézhettem a tévét, mert anya egy idő után megkérdezte: – Mit látsz? – Boldog. – válaszoltam egy szóval, ami nem sok, de ide tökéletesen elég volt. Ránéztem anyára, aki elmosolyodott és bólintott. – Szerintem is. – tette hozzá a képernyőt nézve.

       Egy ideig megint csendben ültünk, utána viszont nem bírtam megállni, hisz annyira kikívánkozott belőlem, hogy rávágtam: – De nem! Akkor sem kaphat második esélyt! – emeltem meg a hangom feldühödve, amire anya meglepetten nézett rám. – Nem kaphat második esélyt! Nem érvényes! Hisz egyszer más kiesett. Ez nem ér! Mások sem kaptak második esélyt, ő miben különb a többinél? Miért jár neki második esély, ha másnak nem járt? A játékvezető olyan könnyen küldte el a többi játékost! Neki meg ad még egy lehetőséget? Hát hol marad ilyenkor az egyenlőség? Ez minden, csak nem igazságos!

       Anya még mindig kicsit sokkolva ült előttem. Láttam, sőt tudtam, hogy nem érti, miért zaklat fel ennyire ez a téma. Megsimogatta a fejem, és rákérdezett. Feltette azt a kérdést, amire sosem szerettem volna válaszolni. Hogy ismerhet ennyire? Hisz látta rajtam, hogy ez a kérdés mélyen érint. Mégis tudta, hogy fel kell tennie. Eleve nem tetszett, hogy erről a témáról beszélünk, mert biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége. Hogy megkapom ezt a kérdést. És most válaszolnom kell rá! Muszáj lesz, hisz anya várja! Csak a válaszomra vár. Lassan felemeltem a fejem és mélyen anya szemébe néztem. Éreztem, ahogy bekönnyezik a szemem és egy kövér könnycsepp a kezemre hull, amivel anya kezét szorongattam. Rám nézett és tudta. Tudta a választ. Tudtam, hogy tudja, és ő is tudta, hogy tudom, hogy tudja.  Mind a ketten tudtuk, ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy kimondjam. A szívem hangosan dobogott, és a zokogás kerülgetett, amikor kimondtam azt, amit mind a ketten tudtunk. A választ, ami valójában egy kérdés, és ami oly régóta nyomta a lelkem: – Akkor te miért nem kaptál második esélyt? – kérdeztem halkan.

       Láttam, hogy anya szeme is bekönnyesedett. – Második esélyt? – kérdezte. – Mire? – tette fel a kérdést, ezzel az elmúlt 5 percben kettőre növelve azoknak a kérdéseknek a számát, amikre nem szerettem volna válaszolni. Mire? Hogy mire? De hisz mind a ketten tudjuk! Anyára néztem, aki még mindig a válaszomra várt. Tudtam, hogyha ezt kimondom, már nem fogom tovább bírni, és el fogom magam sírni. Anya megsimogatott és mélyen a szemembe nézett, ami annyira hasonlított az övére. – Mire? – kérdezte meg újból. – Az életre! – mondtam ki gyorsan.

       Ekkor kinyílt a nappali ajtaja és apu lépett be rajta. Álmos volt és fáradt. Látszott rajta, hogy szomorú. Rám emelte a tekintetét, és láttam a szemében a sajnálatot. Nagyon sajnált! Csak azt nem értettem, miért. Leült mellém a kanapéra, és halkan megkérdezte: – Kivel beszélgetsz? – Anyával. – válaszoltam, és a másik oldalamra néztem, ahol anya ült. Vagyis ült, még 2 perccel ezelőtt, de most nem volt ott. Értetlenül néztem vissza apára, aki kikapcsolta a tévét és nagy kezét a fejemre téve megsimította a hajam. – Nekem is hiányzik! – mondta ki fájó szívvel, és rám nézett. – De kicsim! – szólt megint apa. – Ugye tudod, hogy ő már nincs velünk?