Színházba járni jó. 
Fahrenheit 451
Radnóti Színház
Színházba járni jó.
Mert jelen idejű.
Megismételhetetlen.
Szemünk előtt születik az illúzió.
Részesei vagyunk.
Újra átélni csak a fejünkben, az emlékeinkben lehetséges. S ekkor mi is alkotóvá válunk. Felidézve az élményt hozzátesszük az érzéseinket, gondolatainkat.
Fahrenheit 451. Ray Bradbury 1953-ban íródott kisregénye disztópia.
De vajon, 2022-ben disztópia-e ?
A 451 Fahrenheit az a hőfok, amelyen a papír lángra lobban és elég.
"Ahogy kihaltak a dinoszauruszok, a Volkswagenek és a lovak, úgy a kultúra sem menekült. A tömeggyártás elhozta a boldog egyformaság korát, az emberek egyre távolabb kerültek saját történetüktől, a könyvek ideje pedig lejárt."
A Bradbury által 1953-ban lefestett jövőben a könyvek birtoklása bűncselekmény.
Az állam tűzőrökkel vigyázza a törvény szellemét, s égeti hamuvá a rejtegetett könyveket, akár tulajdonosaikkal együtt.
A társadalom nagyobbik részének ez csak egy röpke kis hír. Már nem is szenzáció.
Ők a saját (?) kis világukban élnek, falaik óriási tv képernyők, s az éppen futó sorozatokban maguk is szereplők, "médiaszemélyiségek", "hírességek" lehetnek, miközben bemutatják legújabb szerzeményeiket, a fogyasztói társadalom gyönyöreit. Olvasni tilos, de hát miért is kellene? A történetek így is megszületnek: a legújabb grillsütő, vagy macskaalom megvásárlása boldoggá tesz mindenkit.
Egy szűk kisebbség azonban ellenszegül a hatalomnak, a törvénynek. Számukra emberi létük alapját jelenti a kultúra: a könyvekben őrzött történetek az életük alapvető részei. Könyvek nélkül nem érdemes élni. A könyvek történetei mi magunk vagyunk. És mi lennénk, mit érnénk mi magunk a kultúránk nélkül?
A tűzőrökkel szembeszállni nehéz. Előbb utóbb, mindenkit feljelent valaki.
Könyvet rejtegetni lehetetlen. Hol, hogyan őrizhető meg akkor a kultúra? Hol nem találja meg a hatalom az ellenszegülést? Már csak egyetlen hely maradt: a tudatunk. Ha mindenki megtanul egy könyvet, egy történetet fejből, akkor megőrzi és tovább is adhatja.
Akkor egyszer, talán...
A Radnótiban színházi és filmes eszközök harmonikus együttes alkalmazásával mutatták be e disztópiát.
A színpad nagyobbik része egy óriási üvegkocka, melynek falai olykor óriási kivetítők, olykor pedig az állandó nyilvános együttlét ellenére fojtogató magányt szimbolizálja.
A szereplők arcát jelenléti kézi-kamera nagyítja fel óriásira, a hajak, műszempillák egyformaságát, az életek egyformaságát.
S egyszer csak, mi nézők is részesévé válunk a történetnek: bevilágítva, óriási kivetítőn a színpadon megjelenítve, mi lehetünk azok, akik megtanulunk egy-egy könyvet, és tovább vihetjük, tovább visszük a veszni látszó kultúrát.
Így van-e vajon?
Velem voltak a 11. cések, akik (majdnem mind) nagyon szerették az előadást
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése