2022. május 17., kedd

Irodalmi kirándulás 3.0, avagy Mikszáth Kálmán és Madách Imre nyomában a Felvidéken

 


2022. május 7-én Mikszáth Kálmán és Madách Imre nyomába eredhettünk az idei Irodalmi Kirándulás keretein belül. Egy csodálatos napot tölthettünk együtt, sok új ismeretet szerezve.

Első állomásunk Balassagyarmat volt, ami a két író életében egy közös pont, mivel mindketten itt ismerték meg a feleségüket. Itt megtekinthettük Madách Imre szobrát és az ő és Mikszáth Kálmán emléktábláját. Sétálhattunk a Civitas Fortissima téren, Balassagyarmat legjelentősebb terén.

A következő hely, ahol megálltunk Mikszáth Kálmán szülőfaluja, Szklabonya – amit egyébként egy időben az ő tiszteletére Mikszáthfalvának hívtak – éspedig a család háza, ahol gyermek- és ifjúkorát élte. Itt megtekinthettük az interaktív kiállítással berendezett kis házacskát, Mikszáth gyerekszobáját, ahol az akkori játékokkal is találkozhattunk. Sok mindent megtudhattunk Mikszáth gyerekkoráról, többek között, hogy beteges gyerek volt és a falubeli nénik jártak hozzá mesélni. Megismerhettük Szepi bácsit is, akit a gyerekek nagyon szerettek, mivel saját gyermek híján nekik vett mindenféle játékot, falovacskákat. Azt is megtudhattuk milyen hatással volt rá a házzal szemben lévő temető. Felnőttkoráról is megtudtunk érdekességeket, a pályakezdésétől kezdve a lányszöktetésen át a tragikus eseményekig. Mindamellett, hogy sok új ismerettel bővült a tudásunk, korabeli játékokkal is játszhattunk, többek között a mindenki által ismert gólyalábbal. Végül pedig megkoszorúztuk a ház előtti Mikszáth szobrot.

Természetesen útközben sem unatkoztunk, hiszen a beszélgetések mellett minden egyes állomásra meg volt adva egy feladatlap, aminek a legjobb kitöltői jutalomban is részesültek.

Madách Imrét a Madách-kastélyban ismerhettük meg jobban. Láthattuk az egykori szobaberendezést, a hallt a billiárdasztallal. Azt is megtudhattuk, hogy Madách környezetét gyakran rendezetlenül hagyta, mivel, miután a kis céduláit szanaszét szórta az asztalon és még a földre is. A gyermekeiről is hallhattunk és a sajnos nem éppen boldog házasságáról, aminek válás is lett az eredménye. Mindemellett kicsit elmélyülhettünk Madách legjelentősebb művében, Az ember tragédiájában is, a művet feldolgozó kiállítás segítségével. Ezután sétáltunk a kastély szép zöld parkjában és megnéztük Madách szobrát, ahol egy verset is meghallgattunk és megkoszorúztuk a szobrot.

Utolsó állomásunk a Füleki vár volt, ahol a vár történetét ismerhettük meg, az akkori életmódot és ahol utolért minket az eső, így kicsit megáztunk, már aki kimerészkedett a vár védett részeiből. Körbejárhattuk a várat és nagyon szép kilátás nyílt a környékre az eső ellenére is. Emellett egy kiállítást is megnézhettünk egy légoltalmi óvóhelyen Fülek második világháborús vonatkozásairól.

Szerintem mindenki kellemesen elfáradt ezen a kiránduláson és szép emlékekkel ment haza. Nekem nagyon tetszett, nagyon hasznos volt és örültem, hogy mindkét írót az alkotói környezetében ismerhettem meg. Ha majd tőlük olvasok valamit, biztosan más szemmel fogom nézni a műveiket.

Ha legközelebb lesz Irodalmi kirándulás, én biztosan menni fogok és mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Bolla Dorina Jada

10.b









2022. április 27., szerda

A 2022. évi alkotói pályázat helyezettjei

A 2022. évi alkotói pályázat díjazottjainak sorában elérkeztünk a győztes pályamű közléséhez. Ezúton is szeretettel gratulálunk a szerzőnek, aki tavaly a legígéretesebb hetedikes különdíját nyerte el, s idén igazolta a belévetett bizalmunkat.

Fogadjátok szeretettel Gollob Imola (8. D): Metró című alkotását!


Gollob Imola (8. D)
Metró

    Hazafelé. Csattog a cipőm az esőben. Kerülgetem a forgatagot és azon gondolkozom, milyen lenne egész nap sötétségben. Szörnyű.
Sietek, hogy minél előbb otthon legyek. A kezeim átfagytak, pedig kesztyűt is vettem fel. A tömeg csak úgy hömpölyög itt, a Deák téren. Sodródom az árral. Ha megfigyelem az embereket, elveszve érzem magam köztük. Csak egy pont vagyok, aki megy előre.
 Esernyők ütődnek egymáshoz, a tócsák megremegnek az esőcseppektől. Rengetegen várják a metrópótlót. Csatlakozom hozzájuk és elkezdek zenét hallgatni. A buszon elég nehéz ülőhelyet találni, de sikerül. Bámulok ki az ablakon. Milyen világban élek? Vajon van több dimenzió? Van feladatunk? Csak magamtól kérdezhetem.
    A Lehel térig sok mindent látok. Ez a mi bolygónk. A buszból kilépve újra megcsap a hideg levegő, az esernyők kitárulkoznak, és csak repülnek. Repülnek a metróaluljáróba. A metróra átszállva furcsa érzésem támad. Milyen lehet ilyen helyen élni? Egy sötét lyukban.
    Kicsit lehunyom a szemem, így merengek. A lábujjaimban érzem a zene ritmusát. A kezeim átmelegednek, és új erőre kapnak. Hamarosan le kell szállnom. De most jól érzem magam itt. Mindent ki tudok zárni a világból. Az én világomból.
    Sokáig lehet lehunyva a szemem. Mióta is? Talán pár perce. Aztán kinyitom és csak meredek magam elé. Lelassul a szívverésem, nem tudok magamhoz térni. Hol vagyok? Egyedül, csak azt tudom, a metróban. De nem az újpesti végállomáson. Világos van, a lámpák mégsem égnek. Talán csak képzelődök.
    Felállok, átnézek a másik vagonba, de ott sincs senki más. Csak én. Ez biztos egy álom. Vagy nem? Az üvegen át látom a borús égboltot, és… És egy lányt. Szemben áll velem, én bent, ő kint. A kezem az ajtónyitó gomb után nyúl. Kinyitom a vagont.
    A lány csak néz. Ébenfekete haj hullik a vállára, szemei pedig a végtelenbe tekintenek. Éjfeketék. Mosolyog, hátralép és engedi, hogy kilépjek a járműből.
    -Szia! – köszön – Auróra vagyok. És te?
    Semmit sem tudok kinyögni. Állok és kikerekedett szemekkel bámulom őt. Nagyon különösen érzem magam.
    -Én… én Zsófi vagyok – szólalok meg végre – Hol vagyok?
    -Metróban. Gyere, kövess – megrántja a kezem és már húz is maga után. Próbálok vele lépést tartani, de nem egyszerű.
    Ahogy nézem a környezetet, valami nagyon ismerős. A kisugárzás. Kábultan követem őt és elfog egy furcsa gondolat. Ez a lány olyan közvetlen velem. Vajon ismer engem?
    Egyre gyorsabban megyünk. Ahogy körbenézek, magas házakat látok, amelyek olyanok, mint a budapesti bérházak. Sötét van, így elég nehéz bármit is kivenni. Levegő után kapkodok, a szívem egyre hevesebben ver, és próbálok szólni a lánynak, Aurórának.
    Cikázunk a sikátorokban, úgy suhanunk, mint két nyílvessző. Nem tudom mióta futhatunk így, talán percek óta, de a táj ugyanolyan. Sötét, rémisztő, kihalt. Auróra nem fordul hátra.
    A metrón hallgatott zenék egyszer csak felcsendülnek bennem, mindenhol. Csak arra tudok koncentrálni, ami bennem van. Már nem látom a körülöttem lévő világot, túl fáradt vagyok. Félek.
Kezdünk lelassulni egy szűk utca mélyén. Auróra hátranéz és beránt egy kapu alá. Kinyitja az ajtót és húz maga után a sötétbe. Pár pillanatra csak a kettőnk lélegzetét hallom. A lány elengedi a csuklóm és meggyújt egy gyertyát.
    - Itt már beszélhetek – suttogja. – Nem szabadott volna ott lennem az állomáson, főleg idehozni téged. Auróra vagyok, a fenti világban Hajnal a nevem. Vagyis csak volt – szomorúan lenéz a gyertyára, majd folytatja. – Bocsánat, ha megijesztettelek, csak végre van egy reményforrás. Talán te segíteni tudsz rajtam.
    - Hol vagyunk? – kérdezem félénken.
    - Metróban, egy lehetetlen városban – válaszolta suttogva, majd folytatta. – Később többet is mondhatok, de itt nem vagyunk biztonságban. Most húzd magadra ezt és addig le ne vedd, míg nem szólok!
    Átad egy puha selyemből készült lepelt, és figyelem, ahogy az anyag finoman végig siklik a kezemen. Az ujjaim remegnek, a lábaim elgyengülnek. Auróra eközben figyel, majd mikor bólintok eloltja a gyertyát és újra kiránt a sötétségbe.
*
    Megállunk, majd ütést érzek a tarkómon. Eszméletemet vesztem és csak zuhanok. Zuhanok minden idők legsötétebb repedésébe. Mikor felébredek a földön találom magam, de egyedül vagyok. Auróra sehol sincs. Lassan feltérdelek és körbenézek. Nincs sötét, sőt ellenkezőleg. Világos van, kicsit borult az ég. De nem látom a Napot.
    Házak tornyosulnak fölöttem és síri csönd van. A szomszédos utcában alakokat látok meg, gyorsan haladnak egységes aktatáskáikkal. Mindegyiknek fekete haja és szeme van. Mint a lánynak. Hátborzongató, ahogy kifejezéstelen arcukkal bámulnak előre és még a cipőjük kopogása sem hallatszik.
    Fölállok és újra szétnézek. Elindulok az egyik irányba, tekintetemmel Aurórát keresem. Visszapillantok arra a pontra, ahol leütöttek, és a földön egy tárgyat veszek észre. Odarohanok és távolabbról fürkészem. Megbökdösöm a lábammal, majd lehajolok és felveszem. Finoman belecsúsztatom a kezembe.
    Ez egy medál lehet, vagy nem is tudom. Arany előlapja gyönyörűen csillog a halovány fényben. Egy résre lelek rá a közepén és megpróbálom kinyitni, de nem megy. Nem akarom feszegetni, de aztán egy hirtelen mozdulattal nagyon különös kép tárul elém. Egy család. Boldog, életvidám emberek. Négyen vannak és az egyik lány valahonnan nagyon ismerős nekem. Várjunk csak…Auróra! Auróra van a képen a családjával. De itt nem fekete a haja, a szeme sem.
    Kábultan lépkedek tovább az utcán, a lepel még mindig takar engem. A markomban szorítom a medált. Körbe-körbe nézek, de sehol nem látom a lányt. Az alakok rám se hederítenek, szabályosan haladnak egymás mellett. De a tömegben feltűnik egy különös szerzet.
    A lepel most úgy takar engem, hogy még a hajam sem látszódik ki. Csak a saját lépteimet hallom, a tömeg síri csöndben hömpölyög. A furcsa alak előttem halad, és próbálom őt követni. Gyorsan suhan az emberek között.
    Hirtelen befordul egy sikátorba. Egy másodpercig habozok, hogy kövessem-e őt, de a kíváncsiságom mindent eldönt. A sötét, szűk utca végtelen hosszúságba nyúlik. Lábam alatt a macskakő tele van lyukakkal, így figyelnem kell, nehogy beszoruljon a cipőm.
A különös személy már-már futva siet előttem. Váratlanul beugrik egy sötét ház kapuján, én követem.
*
    Egy fájdalmas, rekedt kiáltás visszhangzik a sötét épület mélyéről. Az ismerős hang elfeledteti velem a félelmet, így elindulok a fény irányába. Két férfi beszélgetését hallom, próbálom kivenni, hogy mi történhetett.
    - Nem, nem. Itt kell maradnia. Az a medál csak bajt hoz a fejünkre – lenézek a kezemben lévő tárgyra és még szorosabban markolom.
    - De elvetted tőle? Nálad van a nyakék?
    - Azt mondta, hogy akármi legyen is, nem tudja odaadni, mert nincs nála.
    Lassan fölsóhajtok és behúzódok egy sötét sarokba. Csak halovány árnyékokat látok a falon.
    - Ez nem számít emberrablásnak? Szerencsétlen már egy fél órája ott jajgat.
    - Bűncselekményt követett el… A másik lányt láttad, mikor leütötted őket? – a szívverésem lassúsága már fáj, azt hiszem mindjárt elájulok.
    - Igen. Különös, hogy barna haja és zöld szeme volt. Őt nem akartam elhozni ide, mert az már rablásnak számít.
    Némaság nehezedik a házra. Még a saját lélegzetemet se hallom.
A két férfi léptei zökkentenek ki a saját gondolataimból. Kijönnek a szobából és elhaladnak mellettem, de nem vesznek észre. Itt az alkalom! Meg kell mentenem a fogságba esett embert. Beosonok a másik szobába és előttem Auróra áll.
    - Gyere, Zsófi! – a lány magával húz és kifutunk a házból a magunkra terített lepellel. Ő vezet engem.
    - Miért raboltak el? – kérdezem.
    - Nálam maradt egy kép, tudod, a medálban – szaladás közben levegővételnyi időt tart, majd folytatja. – Mikor én ide kerültem, olyan voltam és úgy is érkeztem ide, mint te.
    - Szóval te is rajta maradtál a metrón?
    - Igen. Nálam maradt a fotó, ami miatt tudok emlékezni a régi önmagamra. És ez bűntett.
    - Ha nem lenne ez a medál, semmire sem emlékeznél?
    - Sajnos semmire. Ezt akarták tőlem elvenni, hogy egy napig a kép nélkül maradjak és minden emlékem odavesszen.
    - És hogy változtál át ilyenné, amilyen most vagy?
    - Huszonnégy óráig Metró városában tartózkodtam. A fotó nélkül pedig mindent elfelejtettem volna.
    - Nekem még mennyi időm van?
    - Összesen tizenhét perc. Úgyhogy sietnünk kell, muszáj elérnünk az utolsó metrójáratot.
    Még gyorsabban futunk. A pulzusom már az egekben van. Biztos, hogy nem akarok itt maradni.
    A kihalt, szűk sikátorok védelmet nyújtanak az alakok elől. A szürke ég kezd egyre sötétebbé válni. Egyszer csak fényt látunk meg az egyik utca végén. Még gyorsabbak vagyunk, a testem gondolatban már repül és szárnyalok haza.
    A fényes pont egyre nagyobb és végre teljes egészében láthatjuk a világosság forrását. Egy metró tárulkozik elénk. Lassulunk, a testem visszatér a földre. Megtorpanunk a jármű előtt, megnyomom az ajtónyitó gombot és megnyugodva belépünk a vagonba.
*
    - Hogyhogy eddig nem mentél haza?
    Auróra szemben ül velem és csak mered maga elé. A metró szép lassan elindul.
    - Nem tudtam. Csak egy olyan ember tud hazavinni, mint te. Aki még nem változott át.
    A zsebemből kiveszem a medált és visszanyújtom neki. A lány rám mosolyog, boldognak tűnik, most először. Sötét haja a vállára hullik, ami kezdi visszanyerni eredeti színét. Feketéből barna lesz. Rám néz és a szeme különösen tükröződik. Lassan zöld szempárjába tudok nézni. Feláll, és az eddig feltűnően tejfehér bőre barnává válik.
    A látványtól megremegek. Újra a zene hangja lüktet a halántékomban.
    A metró gyorsan halad a síneken és kinézve az ablakon egyre világosabbá válnak az alagút fényei. Egy kis idő múlva látjuk meg a megállót, Újpest végállomást.
    Felállunk, kezeinket egymásba csúsztatjuk, és görcsösen kapaszkodunk a korlátba. Az ajtónyitógombhoz nyúlok és mikor leáll a jármű, megnyomom. Végre elénk tárulhat, amit úgy vártunk, az ismerős hely.
    Kilépünk, körbenézünk és ledermedünk. Kezeink megfagynak, a szívverésünk leáll. Fekete hajú, fekete szemű emberek vesznek körül minket...

2022. április 26., kedd

A 2022. évi alkotói pályázat helyezettjei

A 2022. évi alkotói pályázat témája a rejtélyes világok volt. A ma bemutatandó pályamű II. helyezést ért el, és elnyerte a diákzsűri különdíját is. Ha elolvassátok, érteni fogjátok, miért is tetszett nekünk ez az alkotás.


Molnár Csenge (11. C)
A sivatag titka

    – Megőrültél?! – kiáltott fel Beverly. – Mégis, hogy juthatott eszedbe ilyesmi?!
    – Nyugalom, Beverly! – próbálta csitítani a nővérét Mike. – Még a végén kihívják hozzánk a rendőrséget a kiabálásod miatt! Egyébként is, tudom, mit csinálok.
    – Nem, nem tudod! – vágott vissza a nővére a dühtől kivörösödött arccal. – Mégis miből gondolod, hogy majd pont te fogod őt megtalálni?! A rendőrség nem járt sikerrel, az önkéntes keresőkből összeállt csoportok is elbuktak, pedig ők mind tudták, hogy mit csinálnak!
    – Lehet… – felelte Mike. – De ők nem ismerték annyira Janice-t, mint én. Ők nem hallottak annyi információt az ásatásról, és csak nagyjából tudták, hogy pontosan mi után kutatott! Lehet, sokkal sikeresebb lennék a keresésben náluk, hiszen én annyi mindent hallottam a Meroe piramisokról, hogy el tudnék ott igazodni, és jobban át tudnám fésülni a környéket!
    – Na, persze! Jobban, mint a helyiekből álló rendőrség… – válaszolta Beverly gúnyosan.     – Mike, nem hallod, hogy mennyire nevetséges, amit mondasz! Hidd el, én is kedveltem Janice-t, és engem is megvisel az eltűnése. De azóta már eltelt három hónap, és még mindig semmi hír felőle! Fogadd el ezt a tényt, Mike! Kérlek, ne menj el arra az útra! – kérlelte az öccsét kétségbeesetten.
    Mike erre nem felelt semmit. Valóban eltelt három hónap azóta, hogy Janice elment arra az ásatásra, és többé nem tért vissza. Kezdetben a rendőrség kitartóan kereste, helikoptert, kutyákat, helyi embereket is bevontak a kutatásba. Még Amerikából, az eltűnt nő hazájából is mentek csapatok, hogy segítsenek. Ám minden hiába volt. Az idő múlt, a sivatag nem lett kisebb, és az emberek kezdték feladni a reményt. Még azok is, akik személyesen nem vettek részt a keresésben. Mike-nak feltűnt, hogy a nővére is, bár nem mondja ki, de igazából lemondott már a barátjukról. Korábban még ő is ugyanúgy izgult és aggódott, mint Mike, és ő is nagyon dühös lett, amikor valaki azt merészelte mondani nekik, hogy ne reménykedjenek, Janice már halott. Esténként mindig együtt imádkoztak, és folyton várták a híreket a barátjuk családjától. Ám ahogy telt az idő, egyre ritkábban jöttek a hívások, és ha jött is néhány, mindegyik ugyanarról szólt: semmi. Janice szülei elkezdtek gyászolni, Beverly pedig már nem volt olyan bizakodó, mint korábban.
    Mike-nak ez nem tetszett. Ő még mindig hitt abban, hogy Janice él, és valahol várja, hogy megtalálják. Ezen gondolattól vezérelve eszelte ki a tervét, miszerint ő is elutazik Szudánba, a Meroe piramisokhoz, és ott elkezd keresgélni. A neten sokáig kutatott utak után. Nehéz dolga volt, mert az eset után senki sem szervezett szívesen utazást arra a környékre, ráadásul a rendőrség is lezárta egy időre a helyet. Már majdnem elvetette a tervet, amikor egy nap szembejött vele a hirdetés. „Aludt már valaha piramisok közt? Nem? Akkor most eljött az idő, hogy kipróbálja!” – állt a szlogenben. Mike rögtön lecsapott a lehetőségre, és bővebben is utánanézett az útnak. „Szervezett, maximum 20 fő, tapasztalt vezető, többnyelvű vezetés, sátrazás a csillagos égbolt alatt” – ezek után már aznap felvette a kapcsolatot a szervezőkkel.
    A nővérének természetesen nem tetszett a dolog, amikor elé állt a repjeggyel. Beverly ordítástól kivörösödött fejjel, kétségbeesett arccal várta, hogy az öccse megígérje neki, hogy lemondja az utat. Mike egy kicsit elbizonytalanodott. Igazából a terve csak odáig volt meg, hogy elmegy Szudánba, csatlakozik a csoporthoz, és elindul a piramisokhoz. Hogy azután mi lesz, azt még nem találta ki. Úgy volt vele, hogy majd a hosszú repülőút során lesz ideje ötletelgetni. Eddig magabiztos volt, de most a Beverlyvel való beszélgetés megingatta a határozottságát.
    – Na? Kérlek! Ne tedd ezt velem! – könyörgött a nő.
    Mike felsóhajtott. – Na, jó, meggyőztél! Amúgy sem volt még teljes a terv, és most így átgondolva tényleg nagy őrültség az egész. Itthon maradok! – fordult a másik felé mosolyogva.
    – Ez az! Köszönöm! Tudtam, hogy így fogsz dönteni! – kiáltotta Beverly, majd megölelte.
    A gép sikeresen landolt Kartúmban, Szudán fővárosában. Mike felvette a csomagját, majd kiment a reptér elé, a megadott helyre. A busz, ami Atbarába fogja vinni, még nem érkezett meg, így kénytelen volt várni. Lerakta a táskáját a lába mellé, és elővette a telefonját. Sok üzenete jött, de ő csak egyet nézett meg közülük. „Beverly: Látom becsaptál… Szerencséd, hogy a géped már elindult, amikor a reptérre értem, különben személyesen rángattalak volna le róla… Később még számolunk!” Meglepte, hogy a testvére csak ennyit írt. Azt hitte, a másik majd őrjöngeni fog, és több száz nem fogadott hívás várja majd tőle, mire landol. Erre csak ezt az egy sms-t írta… Bár tény, hogy sütött belőle a visszafojtott indulat. Elrakta a mobilját. Egy kicsit bűntudata volt, amiért becsapta. Beverly mindig jó volt hozzá a maga módján, és Mike tudta, hogy a másik mennyire félti őt. Az utazásra is leginkább aggodalomból nem akarta elengedni. A legjobb barátja már elveszett itt, nem akarta, hogy az öccse is erre a sorsra jusson. Ám Mike nem bírt tétlenül üldögélni, muszáj volt eljönnie ide! Még mindig nem bírta elfogadni azt az eshetőséget, hogy Janice nincs többé, számára egyszerűen lehetetlenség volt ezt elképzelni. Sebaj, Beverly majd úgyis megbocsát, amikor hazatérek Janice-szel! – gondolta magában.
    – Elnézést, uram! Ön is a piramis túrára jött, ugye? – zökkentette ki a gondolataiból egy hang.
    – Igen, én vagyok Mike Smith! – válaszolt az idegenvezető kérdésére.
    – Mike Smith, lássuk csak… – mélyedt el a kezében tartott névsorban a férfi. – Áhá! Meg is van! Szálljon fel a buszra, kérem!
    Mike fogta a csomagját, és elindult a járműhöz.
    A sok üléstől elgémberedett lábakkal szállt ki a buszból. Végre megérkeztek! Most már közel a cél, és vele együtt Janice is.
    – Köszönöm! – vette át a csomagját az idegenvezetőtől, Nerótól, majd odébb állt a csomagtartótól, hogy a társai is át tudják venni a felszerelésüket.
    Miközben várakozott, magában feltérképezte a tájat. Mivel a város szélén álltak meg, így tökéletes rálátása nyílt a települést körbevevő sivatag egy részére. Akármerre nézett, csak végtelen mennyiségű homokbuckát látott. Itt bizony könnyen el lehet veszni – gondolta magában. – A keresés során ügyelnem kell majd arra, hogy ne menjek túl messze a csoporttól. Már csak az hiányozna, ha én is eltévednék. Vajon Janice még a piramisok közelében lesz? Vagy már elment onnan? Te jó ég, hogy én mekkora marha vagyok! Ez a hely hatalmas, és Janice bárhová elkóborolhatott. Egyedül pedig lehetetlenség átfésülni egy ekkora területet! Lehet, hallgatnom kellett volna Beverlyre… Merengését egy hang szakította meg.
    – Tessék? Meg tudná ismételni, kérem? Nem figyeltem… – fordult a mellette álló öregember felé.
    – Azt látom. Na, sebaj, fiatalember! Azt kérdeztem, hogy mi szél hozta erre magát! – ismételte meg az öreg a mondandóját. Alacsony kis ember volt, hófehér bajusszal, nagy karimás kalapban.
    – Egy barátom kutatott itt a piramisoknál. Tudja, ő régész, és sok érdekességet mesélt az itt található leletekről. Janice-nek hívják, talán már hallott róla. Eléggé híres a szakmájában. Miatta jöttem ide – mondta Mike. A valódi célját nem akarta megosztani az öreggel.
    – Ááá, tehát egy ajánlás hatására jött el erre az útra! – felelte amaz. – Nos, higgye el fiatalember, jó móka lesz ez! A barátja neve pedig valóban ismerősen cseng. Janice… Hmm… Csak nem ő az a régész kislány, aki pár hónapja tűnt el? Tele volt vele a sajtó. Nos, őszinte részvétem! – mondta együttérzően.
    Részvét?! De hiszen Janice nem halott! Addig nem, amíg nem találnak rá bizonyítékot! – gondolta Mike felháborodva. De csak ennyit felelt:
    – Köszönöm.
    – Nos, barátom, a sivatag rejtélyes hely, telis-tele veszélyekkel! Az embernek vigyáznia kell, nehogy beleessen a csapdájába! A barátja, gondolom, tisztában volt ezzel, és mégis… Milyen szomorú! Lehetséges, hogy az imént nem az igazat mondta az idejövetele okát illetően? Lehet, hogy igazából megemlékezni jött? Ó, mily szép tett, és milyen szomorú! Annyira sajnálom magát! – mondta színpadiasan az öreg.
    – Indulunk! – szólalt meg gyorsan Mike, megelőzve ezzel egy újabb szóáradatot. Kissé bosszantotta a másik, de tisztában volt vele, hogy csak a jóindulat beszél belőle.
    – És valóban! Milyen szemfüles! – kuncogott az öreg szórakozottan. – Na, hagyom magát! Ilyenkor segít, ha az ember egy kicsit egyedül lehet! – megveregette Mike vállát, majd csatlakozott pár másik utazóhoz.
    Na, végre – gondolta Mike. – Egy kis magány valóban jól esne.
    Pár órányi gyaloglás és tevegelés után teljesen más álláspontra jutott Janice-t illetően. A Nap folyamatosan sütött, a forróság elviselhetetlen volt. A szandálja állandóan megtelt homokkal, amikor sétált, a tevén ülve pedig folyamatosan attól rettegett, hogy leájul az állat hátáról. Az izzadtság patakokban csorgott róla. A vizével pedig gazdálkodnia kellett, hogy ki ne fogyjon már az út legelején. Ki tudja, mikor érnek el egy olyan helyhez, ahol újra tudja tölteni a kulacsát. Mit keresek én itt? Ez a hely borzalmas! Janice-nek esélye sincs ilyen körülmények között, főleg, ha kifogyott a vízből, és nem talált egy oázist, amit kétlek. Egyáltalán vannak itt oázisok?! Homokon kívül semmit sem látott, bármennyit haladtak előre. A tájékozódási képességét is rég elvesztette. Fogalma sem volt arról, hogy az út melyik részénél tartanak éppen, és mennyi van még hátra. Csak automatikusan követte a többieket. Nehéz ezt beismerni, de lehet, mindenkinek igaza van, aki azt mondja, hogy Janice már nincs többé. Ezen a pokoli helyen lehetetlenség megmaradni! Te jó ég, miért is támogattam, hogy eljöjjön ide! – gondolta keserűen.
    Néha-néha csatlakozott a társai beszélgetéseihez, de a menetelés annyira kifárasztotta, hogy többnyire alig szólalt meg. Bezzeg az öreg, akivel Atbarában beszélt, egyáltalán nem fáradt el. Mindig talált magának beszélgetőpartnert, akinek mesélhetett az életéről. Annyit fecsegett, hogy a másiknak meg sem kellett szólalnia, elég volt néha egyet bólintani, és az öreg boldogan mesélt tovább. Amikor Mike csatlakozott egy olyan társasághoz, aminek ő is részese volt, mindig felhívta a figyelmet a férfi tragédiájára. Mike pedig kénytelen volt elviselni a szomorú és együttérző pillantásokat, és megköszönni a részvétnyilvánításokat. Bár már ő maga is kezdte elveszíteni a reményt, attól még zavarta, hogy a beszélgetés folyton kellemetlen hallgatásba fulladt Janice említése után, és addig nem éledt újjá, amíg ő el nem ment máshová. Nem akarta, hogy folyton a barátja esetleges sorsára emlékeztessék, és mások is annyira rosszul érezzék magukat, mint ő.
    Jó pár órányi menetelés és néhány pihenő után megérkeztek a piramisokhoz. Na, végre! – gondolta Mike megkönnyebbülve. 
    – Már kezdtem azt hinni, hogy sosem fogunk ideérni.
 Közösen felállították a sátrakat, majd Nero, az idegenvezető nekilátott a vacsorakészítésnek. A többi utazó a sátraik belakásával foglalatoskodott, vagy kis csoportokban beszélgetett. Mike elvonult a tábor piramisokhoz közelebbi oldalába, és a csúcsos építmények rengetegét bámulta. Vajon Janice csapdába esett az egyik épület belsejében? És ha igen, hogyan tudnék bejutni hozzá? Egyáltalán be lehet ezekbe menni? És mi van, ha már nincs itt? Mi van, ha megpróbált egyedül visszajutni Atbarába, és az út során tévedt el? És ha esetleg elfogta egy bűnbanda? – erre a lehetőségre eddig még nem is gondolt. – Biztos, hogy ebben a kietlen sivatagban bűnözők is vándorolnak. Ez egy remek rejtekhely a számukra. Lehet, hogy pár sírrabló pont akkor jött ide, amikor Janice is itt volt… Bár, a rendőrség biztos hallott már ezekről az emberekről, és lehet, náluk is keresték. És ha nem elfogták, hanem… Á, nem, nem! Ebbe még belegondolni sem lenne szabad! Ha ez lenne az állás, akkor már rég tájékoztattak volna! Istenem! Miért történt meg mindez? Aznap este csüggedten, és bánatosan tért nyugovóra.
    Éjjel feltámadt a szél. Kitartóan rángatta a sátrak vásznát, és a legkisebb nyílásokon is besüvített. Mike felriadt. Különös álma volt, amelyben mintha valaki a nevét suttogta volna. „Mike... Mike!” – hallotta megint a hangot. Felült, és megdörzsölte az arcát. Biztos nem ébredt még fel eléggé. „Mike! Mike…” – susogta a hang. Mégis mi ez? Már felébredtem, biztos, hogy nem álmodom! – állapította meg magában. Lehet, csak a képzeletem szórakozik velem… – gondolta, majd visszafeküdt. Ám a hang nem hagyta békén. Továbbra is kitartóan hívogatta, ám már nemcsak a nevét suttogta. „Mike, gyere… Gyere ki!” – kántálta kitartóan. Mike egy sóhaj kíséretében újból felült, majd egy zseblámpát magához véve kikászálódott a sátorból.
    Odakint nem talált semmi különöset. Csak a szél fújt, az rángatta a sátor bejáratát takaró vászondarabot. Annak csattogásán kívül semmi mást nem hallott. A hang elnémult. Biztos csak képzeltem! Hisz nincs itt semmi az égvilágon! – gondolta bosszúsan, majd megindult vissza, ám valami megállította. A szél felerősödött, és végigrohant a táboron. Mike ruhájába és hajába is belekapott, ám nem ez volt az, ami miatt a férfi megdermedt. A szél beszélt.     „Mike… Mike… Gyere! Gyere, kövesssss!” – susogta, majd egy éles irányváltással a piramisok felé kezdett el fújni.
    – Ki, ki van ott? – kérdezte Mike rémülten. A szíve a torkában dobogott, a lába pedig a földbe gyökerezett. Nem akart hinni a fülének.
    „Mike, mi tudjuk, hogy hol van a barátod!” – suttogta a szél.
    – A barátom, Janice? – kérdezett vissza bizonytalanul.
    „Igen, Janiccce… Mi tudjuk, hogy hol van!” – felelte a szél.
    – Az nem lehet… Janice már három hónapja eltűnt, és valószínűleg…. valószínűleg már halott. – Mike nagyot nyelt, miután ezt kimondta. Hát, íme, ő is eljutott arra a pontra, mint a nővére. Ő is feladta a reményt. Már nem haragszik az öregre, és a többi utazótársára, amiért azok részvétüket nyilvánították. Már nem reménykedik, amikor Janice-re gondol, hanem csak mély fájdalmat és szomorúságot érez. Már nem látja értelmét a tervének. Feladta. Könnyek gyűltek a szemébe, és nem csak a homoktól, amit a szél fújt bele.
    „Nemmm… Nem halott!” – mondta a szél. Dühösebben kapaszkodott a sátrak vásznába.     – „Itt van nem messze! Gyere… gyere! Kövesssss! Mi elvezetünk hozzá!” – és ekkor Mike meghallotta Janice hangját.
    „Mike! Mike! Segíts!” – suttogta a barátja – „Segíts… segíts, kérlek!” – a hangja kétségbeesett volt.
    – Janice! – kiáltotta Mike – Hol vagy? Megyek, és segítek, csak mondd meg, hogy hol vagy! – a nő hangja hallatán újból feléledt benne a remény.
    „Gyere! Kövesd a hangom!” – felelte Janice, Mike pedig megindult a hang irányába. A piramisok felől jött.
    – Fiatalúr! Minden rendben? – állította meg egy hang a sátrak közül. – Úgy hallottam, mintha beszélt volna valakihez – az öreg volt az. Ott állt két vászon között, és várakozón nézett rá.
    – Ön is hallotta? – fordult felé Mike izgatottan.
    – Mit? – kérdezte a másik zavartan.
    – A szelet! – vágta rá Mike gyorsan. – Azt mondta, tudja, hogy hol van Janice, és azt kérte, hogy kövessem, de én nem hittem neki, aztán pedig megszólalt ő… Ő volt az! Kérte, hogy segítsek rajta, és én épp indultam… – visszafordult a piramisok felé, és reménykedve fülelt. Ám a szél elállt. Vele együtt Janice hangja is megszűnt. Mike csalódottan nézett vissza az öregre.
    – Nézze! Amíg magával beszéltem, elállt a szél. De ez így nem jó! A szél kell hozzá, hogy megtaláljam Janice-t! Nem baj! Biztos holnap is fog fújni, és akkor majd nem hagyom, hogy elmenjen! Tarts ki Janice! – hadarta. – Most mennem kell! Jó éjszakát! – köszönt el, azzal elsietett a sátra felé.
    – Jó éjszakát… – dünnyögte amaz elgondolkozva, miközben figyelte az elrohanó férfit.
Mike eddig gyűlölte a sivatagot. Számára a halált, a végtelenséget és a reménytelenséget jelentette.
    Ám azután az éjszaka után minden megváltozott. Most már máshogy tekintett a tájra.
    Reggel a reggeli és a gyülekező után a piramisok felé vették az irányt. Mélyen besétáltak az építmények sűrűjébe, és Nero mindegyikről mesélt nekik. Kinek a sírja, mikor építették, miket találtak benne, miért hiányzik néhánynak a teteje – sok ilyen kérdésre kapták meg a választ. Mike csak félig figyelt. Folyton azt várta, hogy mikor támad fel újból a szél. Néha elsétált a csoporttól, és bóklászása közben próbált rájönni arra, hogy a területen belül merre akarta vezetni a szél. Figyelmesen végig tanulmányozott minden egyes piramist. Nyomok után is kutatott, amelyek Janice jelenlétére utalhattak. Ám a sajátjaikon kívül mást nem talált, egyedül pedig nem mert bemerészkedni az épületekbe. Volt valami rémisztő a feketén tátongó ajtókban. Nem baj! Biztos megint este fog fújni, és akkor bizony nem fogom hagyni, hogy megakadályozzanak abban, hogy kövessem! Meg fogom találni Janice-t! – határozta el magában.
    Ekkor hirtelen egy kis gyenge szellő támadt, ami végigsimított az arcán. „Gyere…”– súgta Mike fülébe, majd elindult a piramis rengetegen túlra. Tehát mégsem itt van Janice. Tovább kellene mennem… – a többiek felé sandított. Senki sem figyelt rá, mindenki az idegenvezetőt hallgatta. Most nem tűnne fel nekik, ha elmennék. Viszont később igen, és nappal gyorsabban megtalálnának, mint éjjel. Még maradok! – döntötte el magában. Ám mindig, amikor hallotta a hangot, erőt vett rajta a mehetnék, és nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy maradjon. Tarts ki! – mondogatta magában. A nap során végig vívódott.
    Egy embernek mégis feltűnt a gyötrődése. Az öreg ott állt a többi utazó között, látszólag az idegenvezetőt figyelte, ám közben a szeme sarkából Mike-ot nézte. Nem tetszett neki a férfi viselkedése. Főleg a tegnap esti beszélgetés után nem. Ő azon az éjjelen a szél süvítésén kívül semmi mást nem hallott. Nem tudta, miről beszélt a másik. Hosszas elmélkedés után arra a következtetésre jutott, hogy biztos a gyász tette ezt vele, amiatt képzelődött. Sajnálta Mike-ot, és segíteni akart rajta. Úgy döntött, hogy még aznap felkeresi az idegenvezetőt, és felhívja a figyelmét Mike-ra. Természetesen ő is rajta fogja tartani a szemét, több szem mégis csak többet lát.
    Miután visszamentek a táborba, és befejezték az ebédet, az öreg odament Neróhoz, aki épp a társaság után takarított.
    – Elnézést, uram! Válthatnék pár szót Önnel? – kérdezte udvariasan.
    – Persze – pillantott fel Nero. Épp pár műanyag tányért tuszkolt bele egy szemeteszsákba.
    – Szeretném felhívni a figyelmét az egyik társunkra. A neve Mike Smith. Jó lenne, ha rajta tartaná a szemét, nehogy a fiú csapdába essen! A sivatag veszélyes hely – mondta az öreg sejtelmesen. – Meg tudná ezt tenni, kérem?
    – Öhm, persze… – felelte Nero kissé bizonytalanul.
    – Köszönöm! Higgye el, nem tréfából mondom ezt! – mondta az öreg boldogan, majd elsétált.
    Na, már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy páran folyamatosan nyavalyognak mindenért, még itt van ez a csapdákról hadováló öreg is, meg a bolondja, akire elvileg figyelni kéne! Miért nem tudnak az emberek normálisak lenni?! – morgolódott magában Nero. Egyáltalán nem örült a plusz feladatnak, de azért a nap hátralevő részében Mike-on tartotta a szemét. Még a végén eltűnik itt nekem, engem pedig kirúgnak – gondolta bosszúsan, miközben a teendőit intézte.
    Éjjel újra feltámadt a szél. A táborban mindenki mélyen aludt, egy embert leszámítva. Mike egy hátizsákba pakolt a zseblámpája fényében. Odarakta a kulacsát, a bicskáját, a sapkáját, még egy térképet is. Pár elsősegélyhez szükséges holmit is berakott a biztonság kedvéért, hátha szükség lesz rá.
    „Gyere… gyere!” – hallotta kint a szelet. Megyek már, megyek már! – válaszolt magában a sürgetésre. Becipzárazta a táskáját. Úgy érezte, mindent odarakott. Készen állt az útra. Feltápászkodott és kiment a sátorból.
    Nero felriadt. Különös álma volt. Annyira valósághű volt az egész, hogy nehéz volt elhinnie, hogy csak álmodott. Bolond öreg! A nyomorult figyelmeztetése miatt már rémálmaim vannak arról az emberről! Komolyan mondom, kezdek megőrülni én is! – bosszankodott magában. Megpróbált visszaaludni, ám a gondolatai folyton az álma körül forogtak. Annyira igaznak tűnt… Mintha én lettem volna a fickó. Csak nem hinném, hogy valóban megtette ezt. Annyi esze csak van. Remélem. Lefekvésig figyelte Mike- ot, és ellenben az öreg állításával, ő semmi különöset nem vett észre rajta. Tény, hogy különc figura volt, és nem igazán beszélgetett senkivel, inkább a gondolatai társaságát választotta. De hát istenem, vannak ilyen emberek! Attól még, hogy valaki zárkózott, nem biztos, hogy őrült terveket forral magában. Túlságosan is aggódós ez az öregember! Biztos a kora miatt… – állapította meg magában Nero. Ám valami még mindig nem hagyta nyugodni, ezért végül felkelt. Na, jó! Ránézek erre az emberre. De csak hogy megnyugtassam magam! – határozta el, majd kiment.
    Odakint fújt a szél. A levegő egy kicsit lehűlt, így Nero összébb húzta magán a dzsekijét, amit még a sátorban kapott gyorsan magára. Elindult Mike sátra felé. Tudta, hogy a tábor közepén kell keresnie.
    Az út során rossz előérzete támadt. Minden csendes volt, csak a szél dúdolt magában. Az ég tiszta volt, szépen látszottak a csillagok. Szép ez az este. De akkor mégis mitől félek? Megszaporázta a lépteit.
    Amikor elért Mike sátrához, egy határozott mozdulattal feltépte a bejáratot takaró vásznat. Kérlek, legyél itt! – fohászkodott. Ám a sátor üres volt. Ne! Az nem lehet! – gyorsan fölkattintotta a zseblámpáját, amit a csillagok fénye miatt eddig még nem használt. A sátor továbbra is üres volt. Hová mehetett? – kérdezte magában, miközben kirontott az éjszakába. Odakint a szél üvöltött. A homokot felkavarta, így Nero egy ideig csak hunyorogni tudott a szemébe jutott homokszemcséktől. Így hogy fogom őt megtalálni?! – gondolta kétségbeesetten – Hová lett?!
    A szél süvítésén kívül semmit sem hallott. Viszont amikor jobban fülelt, úgy tűnt mintha a búgás szavakká állt volna össze. Mintha a szél válaszolt volna a gondolatban feltett kérdésére. „Már elment…, már elment…” – súgta. – „Mike már elment!”

2022. április 25., hétfő

A 2022. évi alkotói pályázat helyezettjei

Korábbi ígértükhöz híven örömmel mutatjuk meg az idei alkotói pályázat 3 dobogós alkotását.
Elsőként a III. helyezést elért alkotást publikáljuk.


Bolla Dorina (10. B) 
Rejtélyes mindenség 

Körülöttem a titkok tengere,
Mellettem a szárazföld.
Felettem a végtelen ég,
Alattam pedig az ismeretlen mélység.

Mondhatnám, hogy az ember
Sok mindent tud.
Miközben vajmi keveset,
Csak azt hiszi, hogy övé az ismeret.

Bárki is meg tudná mondani,
Hogy az ég felett mi van?
A felhők felett, egészen a csillagokig,
S még annál is feljebb vajon mi rejtőzik?

Hol a határ?
Ha van egyáltalán…
Vagy talán nincs is?
Vagy csak talán a messziség a végtelenbe burkolózik?

S vajon a mélység mit rejt?
A föld legalja?
A nagy sötétséget?
Mi a föld alapja?

Na és az óceán mélye?
Talán szörnyektől hemzseg?
Mint például az ördöghal?
S ki tudja még milyen élőlények…

Micsoda az a szél?
Tudod, hogy létezik,
Érzed a fuvallatot,
Mégsem látod.

Vagy talán beszélni tudna nekem valaki
Az érzelmek kavalkádjáról?
A gondolatokról?
Hogyan és miből lett?

Hogyan jönnek létre az ötletek?
Mi hajtja az embert a cél felé?
Mik azok az érzések,
Amik ebben segítenek?

Hogyan alakul ki a lelked világa?
Mi is az valójában?
Hogyan tudsz képzelődni?
Magad előtt más képet látni?

Hogyan érzed a lelki fájdalmat?
A félelmet?
Miért fog úgy meg?
Vagy a szorongást hogyan értelmezed?

Mi az a gyűlölet?
Mégis miért utálod a másik embert?
Miért érzed ezt?
Honnan jött az érzésed?

Micsoda az ember?
Mi ez a tekervényes rendszer,
Ami bennünk van?
Mégis miből lett?
S hogyan?

Mi ez a nagyvilág,
Ami körülöttünk áll?
Mi ez a megtervezettség,
Hogy okozat ok után következik?

Mégis hogyan működik minden?
Hogyan lélegzel?
Hogyan ver a szíved?
Mégis minden miből lett?

Mi ez az egész körfolyamat a világban?
Hogy a növények oxigént termelnek?
Hogy a vízből felhő lesz,
S abból víz?

Gondolj át jól mindent,
S látod, hogy keveset tudsz.
Ami igazán lényeges lenne,
Azt a homály fedi el.

S felteszek még négy kérdést.
Ha válaszolni tudsz igazán,
Csak akkor mondhatod el,
Hogy tiéd a tudás.

Mi ez a világ?
Mi az univerzum?
Mi ez az egész?
S kicsoda is vagyok igazából én?

2022. április 24., vasárnap

 Kiállításra járni jó


Art deco, Magyar Nemzeti Galéria


A művészetek az élet és önmagunk megismerésének legjobb eszközei. A művészet a valóságnak tart tükörképet vagy arra reflektál. 


Ez a kiállítás különösen izgalmas párhuzamokat kínál.

Az art deco a 20. század húszas éveinek stílusa.

Azok a húszas évek az első világháborút és a spanyolnátha-járványt követték. 


A képen szöveg, aláírás, képkeret látható

Automatikusan generált leírás



Az art deco kifejezés 1925-ben jelenik meg először a párizsi Modern nemzetközi iparművészeti és iparmű-kiállításon (L’exposition internationale des Arts Décoratifs et industriels modernes), de a 10-es években már jelen van, és a harmincas évékig hat. 

Nos, hogyan reflektál ez a stílus arra a korszakra? 

Talán, nem is igazán stílus ez, hanem világlátás, ízlés, a kultúrához való viszonyulás. No és a fogyasztáshoz.


Alapvetően eklektikus: formanyelvében ott találjuk a század eleji kubizmus, expresszionizmus, futurizmus jegyeit. De felbukkannak az orientalizmus és a szecesszió jellegzetességei is. 



A képen szöveg látható

Automatikusan generált leírás


















És természetesen hatnak rá a 20. század meghatározó újdonságai: a fotó és a film. 


A képen szöveg látható

Automatikusan generált leírás
A képen szöveg látható

Automatikusan generált leírás



Az art deco legismertebb területe a plakátművészet.


Pompával, csillogással, eleganciával, luxussal és szépséggel hív fogyasztásra, szórakozásra, vagy csak az élet élvezetére. Professzionális módon, mint ahogy erről az is tanúskodik, hogy kidolgozták a „plakátkészítés tízparancsolatát is...



A képen szöveg, megjelenítés, képkeret látható

Automatikusan generált leírás



Ez a plakát miközben egy kiállításra hív, kultúra-fogyasztásra ösztönöz, megmutatja Budapestet, a világvárost, a modern, karcsú nőt, a 20. század komplexitását.


Természetesen lehengerlő hatásra törekedtek – mi másra?– : látványos csillogással, az erotika csábításával, az egzotikum varázslatosságával...



Tehették ezt azért is, mert a 20. század elején, az első világháborút követően megváltozott a nők szerepe és így ábrázolása is. A középosztálybeli nők gyakrabban vállaltak munkát, fesztelenebbül mozogtak a nyilvánosság előtt, nem viseltek többé fűzőt, bátrabban sminkeltek, sőt, hajukat is rövidre, úgynevezett „garçonne” fazonra vágatva viselték. Rövidebbek lettek a szoknyák, s a női test láthatóbba vált. S ezek a nők már figyeltek arra is, hogy (még)szebbek legyenek: sportoltak, egészségesebben táplálkoztak.


A képen szöveg látható

Automatikusan generált leírás





Nos, 100 évvel később mit mond nekünk az art deco? Mindenkinek mást, nyilván. De talán azt, hogy ha a világ csúf, akkor ezt ne engedjük eluralkodni, találjunk rá a szépségre bárhol, bármiben.


És főleg:

2022. április 20., szerda

Generációs konfliktusok (etika érettségi)

Sziasztok! 


Storcz Vivien vagyok, az Újpesti Könyves Kálmán Gimnázium 12-es tanulója. Az etika érettségi projektmunkámként készítettem ezeket a rádióműsorokat, melyeknek témája a generációs konfliktusok. Minden részben egy-egy generáció tagjával, valamint az utolsó részben egy pszichológussal beszélgetek majd ennek kapcsán.

Az interjúkat az alábbi linken találjátok: Generációs_problémák_intejúk

2022. április 14., csütörtök

A magyar próza napján a Könyves ifjú alkotóiról

 A magyar irodalom két kimagasló egyéniségének, Jókai Mórnak és Esterházy Péternek a születésnapján is a magyar prózát ünnepeljük. Február 18-án, Jókai születésnapján a magyar széppróza ünnepe van, április 14-én, Esterházy Péter születésnapján pedig a magyar prózát ünnepeljük.

Mivel idén az alkotói pályázatunk díjátadója a költészet napján volt, stílszerűen és immár a hagyományokhoz ragaszkodva a 2022. évi pályázatról is a magyar próza napján számolunk be. Ma Kiss Anikó tanárnő rövid összefoglalója vezeti fel az alkotásokat, melyeket a tavaszi szünet után olvashat majd minden érdeklődő itt, a blog hasábjain.

Kiss Anikó tanárnő ismerteti az eredményeket

"Az idei évben több szempontból is változtattunk a versengésen: Nemcsak novellákkal, hanem versekkel is lehetett pályázni. Név nélkül kapta meg a zsűri a pályamunkákat, így nem figyeltünk az alkotók személyiségére, csupán a munkák ötletességét, eredetiségét, stílusát vettük alapul, illetve azt, hogy mennyire igazodnak a kiírt témához, a Rejtélyes világhoz. Illusztrátori pályázatot is hirdettünk. A tanári, négytagú zsűri mellett az idén létrejött egy diákzsűri is, akik külön értékelték az írásokat. Így az idei évben a diákzsűri különdíja is kiosztásra került.

A novellák igen változatosak voltak. Az árván maradt Simonnal besétálhattunk az erdőbe, hogy felfedezzük a kastély titkát. Egy tárlatvezető végigvitt bennünket egy emberi lelken. Találkoztunk egy fiúval, aki az egyik ébredés után egy sakktáblán találta magát, figuraként nézett szembe önmagával. Más oldaláról ismerhettük meg az oly hétköznapi Újpest-központ metróállomást. A sivatag megőrizte a titkát. A kastélybeli kép és a titkos napló újabb története olyan titkot rejt, amelyre reméljük, jövőre fény derül. Szembetaláltuk magunkat a tinédzserkor lelki problémáival, Dóri történetén keresztül. Végigkövethettük, hogyan tudott összebarátkozni egy megszökött embergyerek egy kecskefiúval Végül az is kiderült egy emeletes vonaton, hogy milyen kicsi a világ.
A versek sokféle módon közelítették meg a témát: gondolatok, érzések, kérdések kavalkádja mellett egy macska szeszélyibe is betekinthettünk. Az illusztrátori pályázatok esetében az értékelés elsődleges szempontja volt, hogy a pályamunka felidézte-e bennünk az olvasott alkotást. Érdekes volt látni, hogy kit melyik történet, gondolat, érzés ihletett meg. Természetesen az alkotások művészi értéke, kidolgozottsága, eredetisége is számított.

Az irodalmi pályázaton a harmadik helyezést elért munka alkotója elgondolkodott azon, hogy mi van az ég felett, mit rejt a mélység, hogyan alakul ki a lélek világa, mi a félelem, a gyűlölet és maga az ember. 
A Rejtélyes mindenség Bolla Dorina 10. B osztályos tanuló verse.
A második díjat egy sajátos atmoszférájú, igényes stílusban megírt kriminek ítéltük, mely egzotikus tájra kalauzolt bennünket. A sivatag titka Molnár Csenge, 11. C osztályos tanuló novellája, aki elnyerte a diákzsűri különdíját is.
A 2022. évi alkotói pályázat győztese rámutatott arra, hogy a metró a végállomáson túl is vihet bennünket, és ha bekerül valaki a fekete emberek világába, onnan nincs kiút. A Metró Gollob Imola, 8. D osztályos tanuló novellája.
Az illusztrációs pályázat harmadik helyezettjét az Alkotói tér c. vers ihlette meg – gratulálunk Bencs Luca, 9. B osztályos tanulónak! 
A második helyezett alkotás szintén egy vershez kapcsolódik. A Gondolatok az aluljáróban nyertes illusztrációját Nagy Zsófia, 10. A osztályos tanuló készítette. 
A zsűri bírálata alapján a legjobbnak ítélt illusztráció a vízfestékkel aprólékosan kidolgozott, a Metró című novella lényegét legjobban visszaadó alkotás, 
mely Pintér Hanna, 8. C osztályos tanuló munkája.
Az illusztrációs pályamunkák közül kettő - Farkas Rita tanárnő bírálata alapján - különdíjat nyert: Papp Csenge, 11. C osztályos tanuló az Alkotói tér című vershez készített alkotása, illetve Neugebauer Kinga, 11. D osztályos tanuló Metró illusztrációja. 
(Az alkotások a könyvtárban megtekinthetők.)
Szeretném megköszönni minden résztvevőnek, hogy hozzájárultak munkáikkal az idei alkotói pályázatunkhoz. Buzdítok mindenkit arra, hogy ne adja fel, alkosson tovább, hiszen mindenki nyer, aki alkotni képes. Remélem, találkozunk jövőre is!

Kiss Anikó

Az alkotói és illusztrációs pályázat majd minden díjazottja