Hun Eszter Izabella: Se híre, se hamva - a novellaverseny 2. helyezettje

 

Se híre, se hamva

 

            A költözés kész rémálom. Főleg egy olyan kislány számára, aki egész életében egyedül érezte magát, csak az otthona maradt neki, erre egy szempillantás alatt kirángatják az eddig megszokott környezetéből, mit sem törődve azzal, hogy ez őt hogy érinti.

Az új város, új ház, és legfőképpen: az új iskola.

            Soha nem voltak barátai. Valahogy félt az emberektől. Az előző iskolában vagy bántották, vagy levegőnek nézték őt. És egyszer sem védte meg senki. A többi gyerek, mintha csak robotok lettek volna, álltak, és nézték, amint szenved. Meglehet, hogy nem rosszindulatból nem álltak ki mellette, csupán félelemből. Hiszen nem akartak a helyében lenni. Akárhogy is, minden egyes gonosz szó tüzes vasként égett a bőrébe, nem tudott tőlük szabadulni.

            Mindezek alapján nem csoda, hogy a költözést követő hétfőn Zorka idegesen piszkálta a haját az iskolához vezető úton. Közel laktak, alig tíz percbe tellett odaérni. A bejárat előtt megtorpant egy pillanatra, majd nagy levegőt vett, és átlépte a küszöböt. Az apukája korábban már beszélt az igazgatónővel, így tudta, melyik teremhez kell mennie: A rettegett hetedik bébe.

            Még így, csukott ajtón át is borzasztó hangosak voltak. Némi habozás után benyitott. Meglepve tapasztalta, hogy a gyerekek még csak rá sem néztek, tudomásul sem vették a jelenlétét, annyira belefeledkeztek a viháncolásba. Kiszemelt magának egy üres padot, leghátul, és lepakolta a holmiját. Kisvártatva egy középkorú férfi lépett a terembe, az osztály azonban rá se hederített. Úgy tűnt, ez már sokadjára fordul elő, a férfi cseppet sem látszott meglepettnek. Egy rutinos mozdulattal akkorát csapott a tanári asztalra, hogy Zorka ereiben megfagyott a vér. Erre hirtelen csönd lett. Földrajzóra volt, rém unalmas, de a lány rendkívül hálás volt érte, hogy Máté bácsinak nem szúrt szemet a jelenléte, így nem kellett bemutatkoznia, miközben minden tekintet rá szegeződik.

            Egy örökkévalóságnak tűnő negyvenöt perccel később megszólalt a csengő, Máté bácsi kiment, és újrakezdődött a hangzavar. A lány éppen azon gondolkodott, hogy vajon hány napig fogja még itt kibírni halláskárosodás nélkül, amikor valaki megbökte a vállát. Zorka ijedtében összerezzent, majd hátrafordult. Egy fiú állt ott, mellette pedig egy mosolygós lány. Zorka tudta, hogy most mi következik: a csúfolódás, a lökdösés, és a véget nem érő hajhúzogatás. Gondolatban már fel is készítette magát minderre. De csak bemutatkoztak: Dávid és Csenge. Ők amolyan népszerű, társasági embereknek néztek ki, nem úgy, mint Zorka. A kislány nem is értette miért állnak szóba valakivel, aki olyan, mint ő.. Olyan..nem menő.

             Mindenesetre hamar a lényegre tértek. Elvégre túl szép is volt, hogy csak egyszerűen barátkozni akarjanak. Beavatták a dolgok menetébe: Most lehetett menő, de tennie kellett érte. Egy próba. Egy bátorságpróba. El kellett lopnia a fizikadolgozatok kérdéseit a tanáriból. Zorka is tudta, hogy nem helyes, sőt rendkívül ostoba dolog már rögtön az első nap bajba keverednie. De most kapott egy lehetőséget: lehetnek barátai. Ezzel a gondolattal aztán elindult. Dávid magyarázata alapján könnyen megtalálta a tanárit. Azonban az ajtó előtt állva rádöbbent, hogy mennyire lehetetlen dolog is ez. Elvégre mindig van odabent valaki, esélytelen, hogy észrevétlenül le tudná fotózni a dolgozatot. Ekkor valaki megelőzte, és az illető két határozott kopogás után be is nyitott. Zorkának így lehetősége volt szemügyre venni a helyiséget: nem is voltak olyan sokan, talán mégiscsak megoldható volt a dolog. A lány várt amíg egy tanárnő, és az előbb kopogtató srác kisétáltak, és lelkes eszmecserébe kezdtek a nyulak táplálkozásáról, résnyire nyitva hagyva az ajtót. Miután kellően messze voltak, Zorka óvatosan bekukucskált a nyíláson: ketten ültek odabent, mindketten háttal az ajtónak. A fizikatanár asztala közvetlenül jobbra, az ajtó mellett állt, így ez kétségkívül egy alkalmas pillanat volt a cselekvésre. A lány besettenkedett, majd szétnézett az asztalon. Nem kellett sokáig keresgélnie: az asztal bal szélén ott hevertek egy kupacban a papírok. „Egyenes vonalú egyenletes mozgás 7.b”- állt a legfelsőn az aznapi dátummal.

Zorka síri csendben elővette a telefonját, és a lap fölé tartotta. Állítgatta kicsit, hogy biztosan minden szó jól látható legyen, majd lefotózta, viszont abban a minutumban nyílt az ajtó, és belépett István bácsi, kérdő pillantást vetve a lányra. Zorka szerencsésnek mondhatta magát, hogy az első napjára tekintettel lévén a fénykép kitörlése után megúszta egy szóbeli figyelmeztetéssel az incidenst. De nem hálát, vagy megkönnyebbülést érzett. Dühös volt, csalódott és szomorú. Hiszen olyan közel járt a célhoz, de elszúrta. Ennyit arról, hogy most lesznek barátai…Lehajtott fejjel kullogott az osztályba.

Dávid nagyon lehordta, majd elvonult Csengével megtárgyalni a dolgot.

            Arra jutottak, hogy akkor, de csakis akkor lehet Zorka a tagja a baráti körüknek, ha felgyújtja a második emelet végében, a falon lógó házirendet. A lány elgondolkozott. Kizárt, hogy ilyesmit fényes nappal észrevétlenül tudna csinálni, de ha éjszaka besurranna, senki se tudná meg, hogy ő volt. Kivéve persze Dávidékat. A terv kész volt.

             Zorka tanítás után hazament, kivárta az este nyolcat, majd iskolai rendezvényre hivatkozva visszaindult. Csengével megbeszélték, hogy a lány nyitva hagyja a neki az öltöző ablakát, hogy be tudjon jutni az épületbe. Onnan az aulába ment, majd fel a lépcsőn. Mindezt lélegzet-visszafojtva. Tudta, hogy rajta kívül senki nincs az épületben, de ha az ember körül csönd van, akkor valahogy ő is késztetést érez, hogy csöndben maradjon.

Felosont a második emeletre, és a folyosó vége felé indult. Ott nekiállt keresni a házirendet. De hiába. Nem volt ott semmi. Kellett egy kis idő, mire rájött, mi történhetett. Átvágták. Szívatás         volt az egész, meg akarták viccelni. Ő meg komolyan vette. Keserűen, lógó orral baktatott vissza az öltözőbe, és haza indult volna, ám az ablak zárva volt. Nagyon átvágták. Most mit csináljon? Hosszas töprengés után arra jutott, hogy nincs más választása, mint az iskolában éjszakázni. Írt egy sms-t az apukájának, hogy ne aggódjon, egy osztálytársánál alszik. Nem akarta őt is belekeverni ebbe. Lefeküdt az öltözőben egy padra, és próbált elaludni, azonban a fejében cikáztak a gondolatok. Vajon mi fog történni reggel? Csenge és Dávid hogy fognak reagálni? Egyáltalán neki hogy kellene reagálni? Nem tudta. Fáradt volt már, de a kérdések nem hagyták álomba zuhanni. Végül arra jutott, hogy a legjobb, amit tehet, hogy lazán veszi a dolgokat, és nem parázik annyit.

            Egy igencsak kényelmetlen éjszaka után kócosan, felszerelés nélkül botorkált be a terembe. Ezúttal mindenki őt nézte. Torkuk szakadtából nevettek. Zorka leült a helyére, mire Dávid odafordult hozzá.

- Na, mi az, sikerült felgyújtani? -kérdezte vigyorogva.

- Még szép- felelte a lány- Úgy elégettem, hogy se híre, se hamva nem maradt- mosolyodott el ő is.

 

Novellaelemző és -író verseny

 Októberben hirdettünk meg egy új versenyt. Az előző évek alkotói pályázata helyett most egy novellaelemző és -író versenyre került sor. Az első fordulót december 5-én rendeztük meg, itt a 12 versenyző Tóth Krisztina: Ő még csak negyven című novelláját elemezte. [A novell az Ahonnan látni az eget című kötetben jelent meg.]

A munkákat a háromtagú zsűri az érettségi szempontrendszere szerint pontozta. A legjobb elemzést a Borsó jeligés versenyző, Bencze Anna Borbála, 9.C osztályos tanuló készítette. 

Február 12-én délután három óra alatt kellett egy novellát alkotni, melynek irányelve a Második esély volt. Ki és miért kaphat második esélyt?

Egy 13 éves lány új iskolába kerül, hogy bekerülhessen a menők közé, ki kell állnia egy próbát. Mivel kudarcot vall, kap még egy esélyt. Vajon sikerrel jár?

Mit tehet az alvilági bűnöző, Félix, aki gyilkolt? Börtönbe kerülve megveti magát, és lemond az életről. De a felesége nem mond le róla.

A harmadik történet egy joghallgató lány múltját és érzelmeit vetíti elénk. Sikerült kitörnie a mélyszegénységből, a megaláztatásból és igaz barátokra lelt. Ám egy este felkavarja a múltat, találkozik gimnáziumi szerelmével, de nem kér a második esélyből. Miért?

Mindenkinek jár egy második esély – próbálja meggyőzni az édesanya a haragos lányát a tévé előtt ülve. A lány hajthatatlan, hiszen édesanyja sem kapott. A váratlan csattanóból megtudjuk, hogy mire nem volt esélye az anyának.

Gyilkosság, depresszió, kezelés, rémálmok, megfelelési kényszer – ezek a legfőbb kellékei egy nő történetének, aki hosszú éveket tölt börtönben. Kísérti őt a meggyilkolt férfi képe, de elégedettséggel is tölti el, hogy megszabadult tőle. Fog ő valaha normális életet élni?

A szeretet és a másokkal való törődés a látszólag reménytelen helyzetből is tud adni kiutat. Egy középkori történetben a magára hagyott menyasszony a csatatéren bolyongva rátalál halott testvérére és egy életben maradt kisfiúra. Ettől kezdve megváltozik az élete.

Egy újabb börtön-történetben a gyilkos magával igen szigorú, mindenképpen meg akar halni, számára második esély csak a halál után járhat.

Elképzelhető, hogy a szerepek felcserélődnek? A rablóra késsel támad az áldozat, mire a rabló lelövi, majd segítségért kiáltozik. Az áldozat felesége mindezt végignézi. Mit tesz ezután? Mi történik azzal, aki életre van ítélve?

Végezetül egy talányos történetet olvashattunk, ahol két ember elvált egymástól. Homály fedi, hogy mi történt közöttük, és azt is, hogyan került egyikőjük éjjel a tóba.

A két fordulót összesítve

Harmadik helyezett lett: Uzoni-Kovács Eszter, 11.C osztályos tanuló - novellája címe: Homály.

Második helyezett lett: Hun Eszter Izabella, 10.C osztályos tanuló – novellájának címe: Se híre, se hamva.

Első helyezett lett: Soós Kitti Noémi, 11.B osztályos tanuló – novellájának címe: Nézzetek csak rá!

A verseny különdíjasa, a legjobb novella alkotója, Jánosi Emília, 9.C osztályos tanuló – novellájának címe: Tisztában vagy a helyzettel, ugye?

Minden résztvevőnek gratulálunk, hisz valamennyien győztesek, legyőzték az időt, és 3 óra alatt maradandót alkottak. Kívánjuk, hogy továbbra is leljék örömüket az írásban!

                                                                                                          Kiss Anikó, a verseny főszervezője

Színházba járni jó.

 

                                                                        

Színházba járni jó.

Egyre inkább.

Mert igazi.

Mert jelen idejű.

Mert együtt lélegzünk a színészekkel.

És nevetünk.

És félünk.

Győzünk.

És elbukunk.

És megrendülünk.

Mert ott vagyunk. Akkor. 

Oidipusz

Radnóti Színház

Szophoklész nyomán írta: Robert Icke

Fordította: Upor László

Rendezte: Szikszai Rémusz

Mielőtt elindultunk a 12. césekkel, felelevenítettük a thébai mondakört és Oidipusz történetét. Tehát éppen úgy mentünk az előadásra, mint 2500 éve az ókori görögök: ismertük a szereplőket és a cselekményt is. Emlékeztünk az "átokvert család" történetére és arra is, hgy ez elől akkor sincs menekvés, ha néha úgy tűnik, hogy van.

Mert nincs.

Tudtuk azt is, hogy Icke kortársként mutat nekünk valamit, ami a szophoklészi történet parafrázisaként hozzánk szól.

Nagyon is.

Icke hősei egy nagyreményű politikus, Oidipusz (Pál András) és családja a választások éjszakáján, két órával annak végeredménye előtt. (A színpad hátterében, óriási piros számláló mutatja a fogyó időt. S ahogy halad előre a színpadi cselekmény, s ahogyan lépegetünk vissza a múltba, úgy válik sokkolóvá, mint egy időzített bomba visszaszámlálója.)

A politikus (Oidipusz) "tiszta lapot", "újrakezdést" és átláthatóságot ígér. Nincs többé elhallgatás, titkolózás, titkosítás, ha kell újranyitják a régi aktákat – minden igaz, tiszta és nagyszerű lesz. Ha nyer.

Igen, a színpadon Oidipusz stábja, kampányfőnöke, titkárnője és családja: gyerekei, felesége – Icke nagyon finoman és nagyon fájdalmasan találta meg a lehetőséget a szophoklészi szövegben rejlő hiátusok betöltésére: hogy is van ez a dolog Iokasztéval? (Iokaszté szinte főszereplője ennek a történetnek. A szöveg is és Kováts Adél fantasztikus játéka is azzá teszi.) Mi is a helyzet a korkülönbséggel? Hány éves is volt Iokaszté akkor? És különösen: mi kapcsolja össze Oidipuszt és Iokasztét? Mármint azon túl, amit mi nézők nagyon is jól tudunk.

Szerelem és Szenvedély.

Már majdnem eufórikus érzés kerített minket hatalmába. Annyira tökéletes volt. Annyira minden megvolt.

És nem gondoltunk arra, mert nem akartunk, hogy létezhet-e egyáltalán e világban ilyen szeplőtelen odaadás, szépség és szerelem. Mert hát nagyon kellene. 

De ahogyan elkezd felfesleni a múlt szövete, ahogyan minél messzebb nézünk, annál inkább látnunk kell: a jelen igazsága nem az. Nem az igazság. Nem igaz. Hazug. Amiről azt hittük, hogy jó, az maga a borzalom.

És ahogyan bejárjuk a múltból a jelenbe vezető rettenetes utat Oidipusszal, úgy veszítjük el a reményt. 

A kampányban meghirdetett megtisztulás nem lehetséges.

Beesett vállal és lehajtott fejjel lépegetünk tovább.

Magunk se tudjuk, hová.

https://youtu.be/jPjlMmMd1Tw?si=zka9xPvvIBPmjR01

Rendhagyó Irodalomóra Kemény Zsófival

 

Tarpay Patrik beszámolója a beszélgetésről

    Egy esős, kompetenciamérős hétfő volt, amikor ellátogatott hozzánk, a Könyvesbe Kemény Zsófi, slammer, író, költő. Családias és kellemes hangulatban beszélgethettünk a fiatal polihisztorral. Tökéletesen illő ez a szó, hiszen Kemény Zsófi mindenféle kreatív, művészi tevékenységben jeleskedik: tizenéves korától ír verseket, regényeket, zenél, nyer országos Slam Poetry bajnokságokat; műsort vezet, illetve a nemrég megjelent Cicaverzum forgatókönyvírója is. Eddig két verseskötete (Nyílt láng használata, Most vagyok soha) és három regénye (Én még sosem, Rabok tovább, Az aranykor fénykora) jelent meg, illetve az Értetek teszem című könyvét közösen írta Kondor Vilmossal, a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb krimiírójával. Mindemellett számos antológiának állandó résztvevője és összeállítója is.

    Személyesebb rajongói kötődésem is van Zsófihoz, hiszen mióta 2022-ben rátaláltam egy Slam Poetry fellépésére, megszállottja lettem munkásságának, és a tavaly júniusi Ünnepi Könyvhét keretei közt beszéltem meg vele ezt a márciusi alkalmat iskolánkba. Az „interjút” ugyanannak kapcsán kezdtem, ami által felfedeztem őt. Így emlékezett vissza azokra az időkre: „A slammelés igen közel áll a szívemhez, hiszen ott kezdődött minden, ott ismertem meg számos kollégámat (és egyben barátaimat is), akikhez máig szoros szálak fűznek és akiknek örökké hálás leszek. A közösséget egy befogadó, szerető családként – amolyan ,,kikeltetőként” – tudnám jellemezni, akik nem kiközösítenek azért, mert különcnek érzed magad, hanem megtapsolnak, mert kiállsz a színpadra és elmondod mindezt. Nem sokan tudják, de Juhász Marci is slammerként kezdte, akit a média ma már Dzsúdlóként ismer. Ha jól emlékszem, Schwarz Ádám is slammelt, mielőtt Beton.Hofi lett belőle”. Zsófi beavatott minket abba is, hogy jelenleg egy trap albumon és egy új regény vázlatán dolgozik.

    Ezután a lírai tevékenysége bevezetéseként felolvasta Bozótirtás című költeményét az újabb verseskötetéből. Kapva az alkalmon, megkérdeztem, hogy az imént említett könyvének borítóképén látható festmény hogyan kötődik Zsófihoz. A következőt válaszolta: „Egyszer egy barátom mutatott egy képet Batthyány Gyulától, amely egy magas, vékony nőt ábrázolt; barna haja volt és kutyája. Ezután találtam rá a Fiatal udvaroncra és akkor azt hittem, hogy az udvaronc a női udvari bolondot jelenti. Ennél jobban azonosulni sem tudnék vele!”. Ezt követően kitértünk a különböző műnemek alkotási folyamatai közti különbségekre és azonosságokra, hiszen fontos megemlíteni, hogy vendégünk költészetére jellemző az erős vershelyzet és mind regényeiben, mind verseiben megjelenik a könnyen elképzelhető, találékony, vizuális fogalmazás.

               A következő kérdéseink Zsófi epikai tevékenysége felé irányultak. Túlnyomó mértékben a legutóbbi kísérleti regényéről, Az aranykor fénykoráról beszélgettünk, hiszen számtalan aspektusból lenyűgöző alkotás. A történet a személyiségek függőségekben való feloldódásáról, a szorongásról, a látszani akarásról és persze az ezeket átélő, húszas éveiket taposó (helyenként nihilista) karakterekről szól. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a mű egy kuriózum, hiszen a szereplők a jelenünk Y generációjáról mutatnak kritikát olyan közelről, amilyen közelről csak lehetséges; mindemellett az elbeszélés több különálló, mégis sokszor összebogozódó szálon, sőt három idősíkon is fut. Az események igeidejűségeire Kemény Zsófi kreatív és fantasztikus trükköket talált ki, például van egy olyan szereplő, akinek története jövő időben van megírva.

    Az utolsó nagy témakörünk a film és a televízió világa, azon belül is Zsófi szakterülete, a forgatókönyvírás volt. Bepillantást nyertünk a közelmúltban megjelent Cicaverzum c. nagyjátékfilm forgatásának hangulatába, körülményeibe, ezek mellett szintén rávilágítást kaptunk a forgatókönyvírás szépségeire és szépséghibáira is. Az utóbbiról így nyilatkozott Zsófi: „A forgatókönyvírás nem egy kegyes dolog. Valamiért nem tudatosult még az emberekben, hogy ez is valakinek a munkája, mint például a fénytechnikusoknak a világítás és a lámpák beállítása. Abba senki sem köt bele, viszont a forgatókönyvbe mindenki úgy érzi, hogy jogosultsága van beleszólni”. Ezeken kívül a művésznő szintén mesélt a gyerekkori, színfalak mögötti élményeiről, melyek édesanyjának köszönhetőek, aki a Barátok közt dramaturgja volt. Említett példákat a múltbéli sorozatokban való háttérbeli szerepéről is, sőt beszélt jövőbeli filmes terveiről, kiadókkal folytatott közös munkájáról is.

               Ez a Rendhagyó Irodalomóra rendkívül megragadó és inspiráló volt. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, hiszen Kemény Zsófi egy igazán különleges, intelligens és magával ragadó személyiség, akivel nagyon kellemes és felemelő érzés volt beszélgetni.

Szívlapát

"A gyerekkor tavaiban elburjánzott a békalencse" (Bende Tamás: Merülünk)

      Hogy kerül a békalencse a Vígszínházba? A választ valahol a Művészbejáró és a Házi Színpad környékén kell keresni.

    Ha megmászol kb. 4 emeletet és helyet foglalsz a kávéházra emlékeztető térben, máris közelebb kerültél a megoldáshoz. Na de hova ülsz le? Minden asztal közepére ki van helyezve egy idézet, ezek közül választhatsz. (A mienk legutóbb a fenti békalencsés sor volt.)

   

    Amint elhelyezkedett mindenki, egyből ötletelés veszi kezdetét. Számodra mi a vers? Gondolkodtál már ezen? Ha nem, akkor ez az előadás remek alkalmat kínál rá. A végére akkor is lesz válaszod, ha az elején esetleg bizonytalan voltál benne. (Ne félj, nem a tankönyvi tudásodra lesz szükség.)

    Nem véletlenül kapta az előadás a részvételi versszínház nevet, hiszen a közönség mindkét oldalról megtapasztalhatja a költészet világát, az alfáját és omegáját: nemcsak a versek szólnak hozzánk a színészek tolmácsolásában, hanem mi is részt vehetünk az alkotásban. Közben a lényeg is kiderül: nem az a kérdés, mire gondolt a költő, hanem az, hogy te mire gondolsz.

    A különböző feladatok során a színészek szinte eggyé válnak a közönséggel, hiszen nem válik el élesen egymástól színpad és nézőtér, a színészek sokat mozognak a "kávéház" asztalai között, beszélgetnek vagy éppen verset mondanak.

    A versek interpretálásáról Igó Éva és Zoltán Áron, a zenéről Mester Dávid gondoskodik a közel másfél óra alatt.

    Az előadás címe egy antológiáé is, amelyben 85 kortárs költő 150 alkotása található. Az előadás anyagát ebből válogatták a színészek.

    A modern költészetet tulajdonképpen testközelből tapasztalhatod meg, ami igazán sokrétű élményt biztosít. Semmiképpen se hagyd ki a lehetőséget! Mi biztos nem utoljára láttuk az előadást.

Barta Eszter, Harmati Janka, Máté Fruzsina, Urbán Zita (12. D) és Pusztai Ágnes

Két őszi nap Ujpesten

    Jolsvai András legújabb Újpest-regénye izgalmas események és korszak közepébe röpíti az olvasót. Magyarország első bankrablásának eseményei elevenednek meg a karcsú kötet lapjain, miközben ott zsong az események körül az egész dualista világ.

    Mi hát a legújabb Jolsvai-kötet? Történelmi regény? Krimi? irodalmi szociográfia? Vallomás a hőnszeretett szűkebb hazáról? Egy kicsit mindegyik. Sajátos elegye minden korábban felsoroltnak, s közben ott van a sorok mögött megannyi emberi gyarlóság, küzdelem, félelem, néha a nyomor, a gyász, a kilátástalanság, máskor az apró örömök, egy kis szerelem, és a mindent átható gyengéd humor, amivel a szerző mindezt elénk tárja.

    Legyenek bármennyire szomorúak is egyes részei a kötetnek, mégis egy halvány mosollyal az arcunkon olvassuk a történetet, kiválasztjuk a kedvenceinket, rácsodálkozunk egy-egy mondatra, fordulatra, vagy (ha ismerjük Újpestet) egy-egy helyszínre.

    Ez a könyv (kis túlzással) bebarangoltatja az olvasóval egyrészt a teljes dualista világot, másrészt a korszak tipikus kisvárosainak minden sötét (vagy nem annyira sötét) bugyrát. Ahogy haladunk sorról sorra, egy-egy félmondatból, kikacsintásból értesülünk a szereplők korábbi és későbbi sorsáról, látjuk a döntések mögött húzódó érdekeket, de közben érezzük ennek a világnak a kézzelfogható részeit is: a lovak szagát (vagy inkább illatát?) az Árpád úton, a kiskocsmákból és vendéglőkből kiszivárgó étel- és borszagot, érezzük talpunk alatt a még nem kövezett utcák porát, az ajtógombok tapintását, a női parfümök és férfi szivarok szagát, halljuk a patkók kopogását, a bekanyarodó villamos hangját, a templom harangjának kondulását. És mindezt úgy, hogy a szerző semmire sem veszteget feleslegesen szót. Sem a leírásokra, sem az elbeszélésre.

    Mégis. Valami elemi erővel jelennek meg előttünk a figurák. Ha valamelyikük belépne az ajtón, azonnal tudnánk, kivel állunk szemben. És valahogy szeretnénk is találkozni velük. Pedig nem típikus hősök. Többségük kisember, a maga egyszerű életével, annak mindennapos gondjaival-bajaival, az állandó megfelelési és feltörekvési kényszereikkel. Mellettük persze ott vannak a felsőbb körök is: az újpesti politika jellegeztes figurái, a rendőrség vezető emberei, de még maga a belügyminiszter és a miniszterelnök is színrelép. 

    Igazából, bár érdekel mindenkit, mi lesz a két őszi nap vége, de valahogy mégsem ez a legfontosabb a történetben. Inkább a megismert emberi sorsok alakulása ragad meg az ember fejében, és azon gondolkodik: kinek hogyan sikerült a további élete.

    Lebilincselően jó történet, könnyed, de nagyon élvezetes stílussal. Közben pedig most is süt a sorokból a nagyon egyértelmű, de nem tolakodó lokálpatriotizmus, mint már nem egy Jolsvai-kötetben.

    Nem vagyok tipikus újraolvasó, de ezt a könyvet biztosan nem most olvastam utoljára.

    (A kötete a Kalligram kiadásában jelent meg 2023-ban.)

A Budapest Nagyregény, ami nem regény

 

A Budapest Nagyregény grandiózus vállalás, mely Budapest egyesítésének 150. évfordulója alkalmából jelent meg 2023-ban.

A 23 kerület egyediségét, milyenségét, történetét lehetetlen egységesen bemutatni, ezért lehet csalódott, aki egyetlen történetet kívánt volna olvasni. A kötet természetesen nem regény, hanem novellagyűjtemény, így aki egyetlen fikciós alkotás olvasására készült, nem „kapta meg” azt, amit várt. A csillogó- villogó, élfestett, színes, látványos, igen, a giccses borítók és külcsín kedvelői ugyancsak vállukat rántva, orrukat felhúzva nézhetnek a borítóra, hiszen az nagyon puritánra sikerült. Igen, mint egy olyan tárgyé, aminek a belsejébe rejtett fehér lapokra nyomtatott fekete betűk hordozzák a lényeget. (Igen, a könyv nálam is szétesett, remélem az új kiadás már megkíméli ettől olvasóját.)

A 23 szerző természetesen szerteágazóan sokféle.

Ez a diverzitás megmutatkozik az életkortól kezdődően a munkájuk során preferált műnemiségen, műfajiságon túl a stílusukban, a kerületek megjelenítésében. Az elkészült szövegeket a város mellett összeköti az is, hogy mindegyikben van idősíkváltás, azaz legalább két történetegysége van, amelyeket néhány, vagy jónéhány év választ el egymástól. Emellett vannak karakterek, melyek több kerületnél szerepelnek, illetve többször felbukkan utalás James Joyce Ulysses című regényére.

Az egyes kerületekben játszódó események, a városrészeket megjelenítő történetek, mozzanatok a helyszínek mellett és helyett sokszor az ott élő, oda költözött, ott idegen vagy otthonos embert állítják a középpontba. Majdnem minden Magyarországon, vagy a világ más pontján született magyarnak van Budapest-képe, élménye, emléke, viszonyulása a fővároshoz. A kötet szerzőinek is. Ők ezt az összetett érzetet és tapasztalatot az adott kerület történetébe ágyazottan örökítik meg.

Az olvasó érzéseit az egyes fejezetekkel kapcsolatban nagyban befolyásolják önnön emlékei, tapasztalatai a város adott részéről. Ahol boldog éveket töltött, arról azt kívánja, valahogyan ez jelenjen meg a szövegben, és ugyanígy, ahol valami fájó esett meg vele, abba a fejezetbe ezt a változást, a szomorúságot vetíti előre. Úgy gondolom, amiatt is lehet sok csalódott olvasó, mert hiába keresi saját Budapest érzetét a szövegekben.

Önnön életem folytán (többek között) a 4., 10., 13. fejezetet olvastam kíváncsian.

Újpest fejezetét Tompa Andrea írta, melynek az Andor látogatása címet adta. a címszereplő Andor, politikus, akinek húsz év után, nem önszántából ugyan, de az újpesti pártirodában folytatódik pályafutása. (Természetesen) előítéletekkel telve érkezik, majd szinte észrevétlenül és akaratlanul máris egy szimbolikus üggyel kell foglalkoznia. Az ügy (új botlatókövek elhelyezése) kicsinyítő tükörként mutat rá a kerület (vélt) tulajdonságaira: a jelenlévő lokálpatriotizmusra, a lakók sokféleségére, tenni vágyására, hagyományhoz kötöttségére, problémamegoldó készségükre, kezdeményező mivoltukra.

A 10. kerületet Mán-Várhegyi Réka öntötte szavakba, a fejezet címe: Vonatkozó naplórészletek. Ez a szöveg egy kislány szemszögéből mutatja be azt a szinte megfogalmazhatatlan változást, amit számára az Erdélyből a kerületbe költözés jelentett. Sokat elmond a viszonyulásáról, hogy annak nevét nem írja le naplójába: „nem írom le, mert csúnya” (190. oldal.) Tetszik ebben a részben az, ahogyan a gyermeki nézőpont abban is érvényesül, hogy úgy tűnik, mintha a mondatokat valóban egy Barbie-házzal játszó, kisiskolás kislány írta volna.

A 13. kerület szerzője Németh Gábor, a címe: Zsidó nyaralás. A fejezet egyik idősíkja a jelen, míg a másik a vészkorszak, amikor is a kerület, a Pozsonyi út védett házai sokak életét mentették meg. A főszereplő egy idős, 86 éves építész, Tábori, aki Amerikába emigrált, és a jelenben visszalátogatott az egykori teraszra, ami mára szinte semmivé, leromlott állapotúvá vált, de jógázásra épp alkalmas terület. A fiatal jógázó nő, Lili és Tábori párbeszéde nemcsak az épület, hanem a társadalmi érintkezés szabályainak teljes változásáról tanúskodik. (Érdekes, hogy Tábori alakja egy másik novellában is megjelenik, ezt a szöveget Zuglóról írta Tóth Krisztina. A 14. kerület története a vidámparkhoz, témája a szocialista életlehetőségekhez és a családi élethez kapcsolódik.)

Szeretném még megemlíteni a Háy János-írta 12. egységet, melyben egyszerre van jelen éles társadalomkritika az emberi kapcsolatok megjelenítésében és egyfajta fájdalmas viszonyulás korunk emberi problémáihoz, különösen a család atomizálódásához.

Ezeken kívül a többinél jobban megmaradtak még bennem az 1. (Cserna-Szabó András), a 17. (Grecsó Krisztián) és a 18. (Dunajcsik Mátyás) kerületet megjelenítő részek.

(A kötet kölcsönözhető az iskolai könyvtárból.)

 (Budapest Nagyregény, Budapest Brand, 2023)