Színházba járni jó.

 

                                                                        

Színházba járni jó.

Egyre inkább.

Mert igazi.

Mert jelen idejű.

Mert együtt lélegzünk a színészekkel.

És nevetünk.

És félünk.

Győzünk.

És elbukunk.

És megrendülünk.

Mert ott vagyunk. Akkor. 

Oidipusz

Radnóti Színház

Szophoklész nyomán írta: Robert Icke

Fordította: Upor László

Rendezte: Szikszai Rémusz

Mielőtt elindultunk a 12. césekkel, felelevenítettük a thébai mondakört és Oidipusz történetét. Tehát éppen úgy mentünk az előadásra, mint 2500 éve az ókori görögök: ismertük a szereplőket és a cselekményt is. Emlékeztünk az "átokvert család" történetére és arra is, hgy ez elől akkor sincs menekvés, ha néha úgy tűnik, hogy van.

Mert nincs.

Tudtuk azt is, hogy Icke kortársként mutat nekünk valamit, ami a szophoklészi történet parafrázisaként hozzánk szól.

Nagyon is.

Icke hősei egy nagyreményű politikus, Oidipusz (Pál András) és családja a választások éjszakáján, két órával annak végeredménye előtt. (A színpad hátterében, óriási piros számláló mutatja a fogyó időt. S ahogy halad előre a színpadi cselekmény, s ahogyan lépegetünk vissza a múltba, úgy válik sokkolóvá, mint egy időzített bomba visszaszámlálója.)

A politikus (Oidipusz) "tiszta lapot", "újrakezdést" és átláthatóságot ígér. Nincs többé elhallgatás, titkolózás, titkosítás, ha kell újranyitják a régi aktákat – minden igaz, tiszta és nagyszerű lesz. Ha nyer.

Igen, a színpadon Oidipusz stábja, kampányfőnöke, titkárnője és családja: gyerekei, felesége – Icke nagyon finoman és nagyon fájdalmasan találta meg a lehetőséget a szophoklészi szövegben rejlő hiátusok betöltésére: hogy is van ez a dolog Iokasztéval? (Iokaszté szinte főszereplője ennek a történetnek. A szöveg is és Kováts Adél fantasztikus játéka is azzá teszi.) Mi is a helyzet a korkülönbséggel? Hány éves is volt Iokaszté akkor? És különösen: mi kapcsolja össze Oidipuszt és Iokasztét? Mármint azon túl, amit mi nézők nagyon is jól tudunk.

Szerelem és Szenvedély.

Már majdnem eufórikus érzés kerített minket hatalmába. Annyira tökéletes volt. Annyira minden megvolt.

És nem gondoltunk arra, mert nem akartunk, hogy létezhet-e egyáltalán e világban ilyen szeplőtelen odaadás, szépség és szerelem. Mert hát nagyon kellene. 

De ahogyan elkezd felfesleni a múlt szövete, ahogyan minél messzebb nézünk, annál inkább látnunk kell: a jelen igazsága nem az. Nem az igazság. Nem igaz. Hazug. Amiről azt hittük, hogy jó, az maga a borzalom.

És ahogyan bejárjuk a múltból a jelenbe vezető rettenetes utat Oidipusszal, úgy veszítjük el a reményt. 

A kampányban meghirdetett megtisztulás nem lehetséges.

Beesett vállal és lehajtott fejjel lépegetünk tovább.

Magunk se tudjuk, hová.

https://youtu.be/jPjlMmMd1Tw?si=zka9xPvvIBPmjR01