Tisztában vagy a helyzettel, ugye?
–
Egy második esély? – kérdeztem Anyától. – Minek az? Ha valaki hibázott, fogadja
el és lépjen tovább. Ne könyörögjön bocsánatért! Ne hunyászkodjon meg és
esdekeljen kegyelemért! Elrontotta! Nincs mit szépíteni rajta. Gyáva az ilyen.
Vállalja fel és tanuljon belőle.
Anya
csak mosolygott rám azokkal a szép nagy barna szemeivel. Félhomály volt és
csend. Apa és a testvérem már rég aludtak. Csak én ültem a kanapén anyával, és
néztünk egymás szemébe. Az utcáról beszűrődött a kocsik zaja. A konyhában
halkan búgott a hűtő, a fürdőszobából pedig kis fény világította be a sötét
nappalit. A kis tévénk lelkesen vetítette a műsort, amit már rég lenémítottunk,
és amit minden este megnéztünk anyával. Egy részt sem hagytunk ki. Soha, semmi
áron, de most fontosabb volt, amit anya mondott.
Hosszú
csend után megszólalt azon a mély és kellemes hangon, amin akkor beszélt, ha
valami nagyon fontos dolgot mondott nekem. – Miért ne kaphatna második esélyt?
– kérdezte. – Először játszik és hibázott, de egy második esély akár a
győzelmét is jelentheti. Meglep, hogy pont te nem szeretnéd, ha kapna még egy
lehetőséget. Hisz ő a kedvenced. – mosolyodott el. Ránéztem a tévére és benne a
kedvenc játékosomra, aki ebben a pillanatban is gőzerővel küzdött a
főnyereményért. Boldog volt. Nagyon boldog. Nem véletlen ő volt a kedvencem.
Kihasználta a bennmaradást, hisz tényleg nagyon odatette magát.
Sokáig
nézhettem a tévét, mert anya egy idő után megkérdezte: – Mit látsz? – Boldog. –
válaszoltam egy szóval, ami nem sok, de ide tökéletesen elég volt. Ránéztem
anyára, aki elmosolyodott és bólintott. – Szerintem is. – tette hozzá a
képernyőt nézve.
Egy
ideig megint csendben ültünk, utána viszont nem bírtam megállni, hisz annyira
kikívánkozott belőlem, hogy rávágtam: – De nem! Akkor sem kaphat második
esélyt! – emeltem meg a hangom feldühödve, amire anya meglepetten nézett rám. –
Nem kaphat második esélyt! Nem érvényes! Hisz egyszer más kiesett. Ez nem ér!
Mások sem kaptak második esélyt, ő miben különb a többinél? Miért jár neki
második esély, ha másnak nem járt? A játékvezető olyan könnyen küldte el a
többi játékost! Neki meg ad még egy lehetőséget? Hát hol marad ilyenkor az
egyenlőség? Ez minden, csak nem igazságos!
Anya
még mindig kicsit sokkolva ült előttem. Láttam, sőt tudtam, hogy nem érti,
miért zaklat fel ennyire ez a téma. Megsimogatta a fejem, és rákérdezett.
Feltette azt a kérdést, amire sosem szerettem volna válaszolni. Hogy ismerhet
ennyire? Hisz látta rajtam, hogy ez a kérdés mélyen érint. Mégis tudta, hogy
fel kell tennie. Eleve nem tetszett, hogy erről a témáról beszélünk, mert
biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége. Hogy megkapom ezt a kérdést. És most
válaszolnom kell rá! Muszáj lesz, hisz anya várja! Csak a válaszomra vár.
Lassan felemeltem a fejem és mélyen anya szemébe néztem. Éreztem, ahogy
bekönnyezik a szemem és egy kövér könnycsepp a kezemre hull, amivel anya kezét
szorongattam. Rám nézett és tudta. Tudta a választ. Tudtam, hogy tudja, és ő is
tudta, hogy tudom, hogy tudja. Mind a
ketten tudtuk, ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy kimondjam. A szívem
hangosan dobogott, és a zokogás kerülgetett, amikor kimondtam azt, amit mind a
ketten tudtunk. A választ, ami valójában egy kérdés, és ami oly régóta nyomta a
lelkem: – Akkor te miért nem kaptál második esélyt? – kérdeztem halkan.
Láttam,
hogy anya szeme is bekönnyesedett. – Második esélyt? – kérdezte. – Mire? –
tette fel a kérdést, ezzel az elmúlt 5 percben kettőre növelve azoknak a
kérdéseknek a számát, amikre nem szerettem volna válaszolni. Mire? Hogy mire?
De hisz mind a ketten tudjuk! Anyára néztem, aki még mindig a válaszomra várt.
Tudtam, hogyha ezt kimondom, már nem fogom tovább bírni, és el fogom magam
sírni. Anya megsimogatott és mélyen a szemembe nézett, ami annyira hasonlított
az övére. – Mire? – kérdezte meg újból. – Az életre! – mondtam ki gyorsan.
Ekkor
kinyílt a nappali ajtaja és apu lépett be rajta. Álmos volt és fáradt. Látszott
rajta, hogy szomorú. Rám emelte a tekintetét, és láttam a szemében a
sajnálatot. Nagyon sajnált! Csak azt nem értettem, miért. Leült mellém a
kanapéra, és halkan megkérdezte: – Kivel beszélgetsz? – Anyával. – válaszoltam,
és a másik oldalamra néztem, ahol anya ült. Vagyis ült, még 2 perccel ezelőtt,
de most nem volt ott. Értetlenül néztem vissza apára, aki kikapcsolta a tévét
és nagy kezét a fejemre téve megsimította a hajam. – Nekem is hiányzik! –
mondta ki fájó szívvel, és rám nézett. – De kicsim! – szólt megint apa. – Ugye
tudod, hogy ő már nincs velünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése