Modianoról ismét...

A 2014. évi irodalomi Nobel-díjasról, Patrick Modianoról már ejtettünk néhány szót a Könyves-polcon. A szerzőről és a díjról. A könyvek azonban mintha kimaradtak volna. Ezt szeretném most kicsit pótolni.

Bevallom, előttem ismeretlen volt Modiano neve és munkássága, de mint mindig, most is kíváncsi lettem a Nobel-díjas alkotó könyveire. (Szerencsére Magyarországon jónéhány műve elérhető, többek között a Tarandus Kiadónak köszönhetően, akik már korábban is jelentettek meg köteteket a szerzőtől.)

Nos, az elmúlt néhány hónapban olvastam pár Modiano-kötetet, de szakértőnek semmiféleképpen sem nevezném magam. Inkább csak benyomásaim támadtak, s amiről beszélni szeretnék, teljesen szubjektív. 

Először is leszögezném: nem lett a kedvencem Modiano, bár érdekesnek tartom azt a fajta beszédmódot és ábrázolástechnikát, amit használ. Valami azonban nekem hiányzott a kötetekből, s jó ideje töröm már a fejem, hogy micsoda. Talán a katarzis..., vagy a válaszok..? Nem is tudom. Még abban is bizonytalan vagyok, hogy mi nem tetszik.

Egy képtől nem tudok szabadulni azóta, hogy az első könyvet elolvastam. Folyton egy nagy, 1000 darabos puzzle-t látok, amiből foltok vannak csak összerakva, a többi pedig az asztalon hever, mint amikor valaki félbehagyja a játékot. Ilyen félbehagyott érzésem van Modiano köteteinél is. 

A legerősebben ezt töredezettséget a Dora Bruder című könyvnél éreztem. (Megjelent a Vince Kiadó gondozásában 2006-ban.)

 Ez azért is érdekes, mert ez az egyetlen Modiano-könyv, ami eddig valóban tetszett. Pedig ebben sem éli át az ember a katarzist, s a történet végén majdnem több a kérdése, mint a könyv elején. Csakhogy ebben a műben pont ez a lényeg. A történet szerint a narrátor egy újsághirdetésre figyel fel, amiben valaki egy Dora Bruder nevű lányt keres. Az elbeszélő pedig kutatni kezd, s lassan rengeteg kisebb-nagyobb részletet ismer és ismertet meg velünk Dora életéből. De ő hol van? Nos, ez ennek a történetnek a lényege. Ennek a puzzle-nek egy arcképet kellene kirajzolnia, s meg is van minden egyes darabja. Kivéve az utolsót, amitől teljes lenne a kép. A szerző stílusa ebben a kötetben feszes, az események szigorú logika szerint követik egymást, s végig abba a hitbe ringatja az olvasót, hogy meg fogjuk találni Dora Brudert fizikai és elvont értelemben is. A kérdés pont ez: meg kell-e találni a lányt, ahhoz, hogy megismerjük, nem lehetséges-e, hogy már réges-rég ismerjük őt, csak nem ezen a néven. A könyv tulajdonképpen (számomra) a megismerhetőség fogalmát feszegeti, s a végén nem érzem becsapottnak magam, amikor elolvasom az utolsó mondatot.

A Tarandus Kiadó gondozásában legújabban megjelent kötete a Hogy el ne tévedj című már más hatással volt rám. A Dora Bruderen kívül az összes többi eddig olvasott műnél is ugyanazt éreztem, mint

A Tarandus Modiano-kötetei

ennél: nem jutunk el a témáig. Kerülget az elbeszélő valamit, de nem tudok rájönni, hogy mit. Terelget egyre több és összetettebb részlet felé, de mintha közben pont a lényegtől távolodnánk. Hogy a puzzle képénél maradjuk: nem összerakja a képet, hanem minden mondattal egyre több elemet vesz el az összképből. 

Azt mondtam az elején, hogy a beszédmódot és az ábrázolástechnikát érdekesnek találom. Az egyik, ami feltűnt nekem, azok a szűk és sötét terek, amiben előszeretettek mozgatja Modiano a figuráit. Azokat a figurákat, akik a legtöbbször tehetetlenek, erőtlenek, olyanok mintha takarékra húzták volna magukban a lángot. Amikor találkozunk velük, éppen felfedeznek valamit az életükben vagy a múltjukban, de nem jutnak a felkínált lehetőséggel semmire. Ez volt az érzésem a Kis Bizsu és a Hogy el ne tévedj olvasásakor is. A szereplők álcselekvéseket végeznek, álbeszélgetéseket folytatnak, de a szerző nem enged be minket az álca mögé. A Hogy el ne tévedj olvasásakor ez az ál-érzés minden eddiginél erősebb volt bennem: egy bizonyos ember neve bukkan fel a főhős múltjából, őt kezdi el kutatni (miközben esküdözik, hogy őt aztán nem érdekli). Majd egyre újabb és újabb nevek kerülnek elő, akikről ugyanúgy nem derül ki semmi lényeges, mint az első férfiról. Lassan kirajzolódik végül egyetlen női alak a múltból, de beleveszünk a különböző idősíkok váltakozásába, sejtjük, mi történt, de amikor a 163. oldal végén lapoztam, a legnagyobb megdöbbenésemre nem volt tovább. Vége volt a könyvnek, és ez engem teljesen meglepett. Neki állhatnék összerakni a töredékinformációkból a képet, de pont annyira nincs hozzá kedvem és energiám, mint amennyire a főhősnek sem volt. Úgyhogy ülök Modiano félbehagyott puzzle-i fölött, és nem vagyok elégedett.

Talán szét kellene szedni őket újra és megpróbálni elölről kezdeni az egészet. Talán majd egyszer... Ha majd lesz hozzá kedvem. Pillanatnyilag nincs.

Modianot olvasva (A kép forrása itt.)