OLVASNI JÓ.

 Olvasni jó.

Olvassunk Nobel-díjast.

2022-ben Annie Ernaux, francia írónő kapta az irodalmi Nobel-díjat.

A legrangosabb díjat (eszmei és anyagi értelemben is) a nóbelek között.

Miért az? Mert az irodalom a világ megismerésének a legjobb módja. (Esterházy Péter pontosabban és szebben fogalmazta meg...)

A Svéd Akadémia indoklása szerint a személyes gyökerek, az azoktól való elidegenedés és a kollektív emlékezet korlátainak bemutatása a meghatározó Annie Ernaux írásaiban.

A konkrét mű: Évek. A kritikusok szerint ez a fő műve. 2008-ban jelent meg a Gallimard kiadó gondozásában.

Az Évek Franciaország, a világ és a kortársak krónikája a 20. század második felében. Ernaux egyes szám harmadik személyben ír önmagáról, de hangsúlyosabb a többes szám első személy használata. A mozaikos kép a narratriszból indulva egy kollektív emlékezési folyamatot hoz létre: a második világháború utáni Franciaország jelenik meg egy kislány életén keresztül. „Később, amikor visszaemlékeztünk az esti mese medvéjének jóságosan korholó hangjára, úgy éreztük, hogy elalvás előtt De Gaulle igazgatta el ágyunkon a takarót.” Nos, igen, máris érzem, nehézségbe botlottunk: vajon mindenki tudja ki volt De Gaulle? Milyen szerepet játszott a francia és az európai történelemben? Vajon miért magától értetődő ez a mondat egy francia számára? 

Ez a többes szám első személy – amelyhez a kiindulópontot mindig egy fénykép adja, amelyen a főhősnő látható valamely életkorában, valahol, valamely fontosnak vélt és megörökített pillanatban – nagyon különös szöveget hoz létre. A korabeli francia ember emlékezetét, amely a sajátja, de nem csak a sajátja, hiszen a szövegben közösen átélt évekről, eseményekről, mindennapokról ír: mit lehetett és mit nem lehetett, milyen volt kisfiúnak vagy kislánynak lenni (A történeten végigvonul egy erős feminista filozófia.) („A fiúkat és a lányokat mindig mindenütt szétválasztották. A fiúk, ezek a hangos, soha nem síró lények, mindig dobálóztak valamivel, kaviccsal, vadgesztenyével, petárdával, keményre gyúrt hógolyóval, káromkodtak...[...] A lányoknak, akik féltek tőlük, nem volt szabad utánozniuk őket, és békés játékokat kellett választaniuk, körtáncot, ugróiskolát.”) Milyenek voltak a felnőttek, hogyan emlékeztek a háborúra, aztán hogyan kopott ez el, milyen volt egy egyszerű hétköznap, és különösen egy családi körben eltöltött vasárnap, amelynek az emléke megszépítette a hétfőt. A történet 2006-ig kíséri az egyén és a közösség (egyes szám harmadik és többes szám első személy) életét, hogyan változott Franciaország. („Egy nyári napon arra ébredtünk, hogy a Szovjetunióban, amelyről már meg is feledkeztünk, sztálinista veteránok sikertelen államcsínyt hajtottak végre.”)

Hogyan változtak az eszmék: az egzisztencializmustól a feminizmusig és hogyan változott a társadalom: a fogyasztói társadalomtól a digitálisig. („A bevásárlóközpont, a benne lévő hipermarkettel és üzletsorokkal az élet központi színtere lett, ahol vég nélkül gyönyörködhettünk a tárgyakban, és szemlélődésünk nyugodt, erőszakmentes légkörét kigyúrt biztonsági őrök védelmezték. [...] Az embereket nem a birtoklási vágy hajtotta, amikor a Zara- és a H&M – üzletek polcait fürkészték; inkább azt az érzést keresték, amelyhez a dolgok megszerzésével azonnal, erőlködés nélkül hozzájutottak: hogy többek, mint amik.”) 

És mindezt a már többször említett többes szám első személyben: MI ezt tettük. Mi ezt gondoltuk. Mi ezt utasítottuk el. Mi ezt szerettük. A különös az, hogy ebben a grammatikában mégis ott van az egyén, a szabad individuum.

Nos, ez a kollektív emlékezet – a szöveg kísérlete arra, hogy úgy létezhet ilyen, hogy közben az egyén markánsan megőrzi saját emlékeit – engem lenyűgözött. Jó volt látni Franciaországon és a franciákon keresztül Európa (és a világ) utóbbi hetven évét.

És egyben kíváncsivá is tett: vajon mi kell ahhoz, hogy egy nemzetnek legyen ilyen kollektív emlékezete? Van-e mindegyiknek? Mi lehet a „habarcs”, ami összetartja az egyén emlékezetét a közösségével?

„Az irodalom nem semleges. Ha csak szép irományokról, szép könyvekről beszélünk, akkor elfeledjük azt a hatalmat, amellyel az irodalom bír.” – mondta Annie Ernaux arról beszélve, hogy az irodalmi Nobel-díj egyszerre nagy megtiszteltetés és nagy felelősség.

A könyv a Magvető Kiadó gondozásában, Lőrinszky Ildikó fordításában, 2021-ben jelent meg.