Molnár Csenge (11. C)
A sivatag titka
– Megőrültél?! – kiáltott fel Beverly. – Mégis, hogy juthatott eszedbe ilyesmi?!
– Nyugalom, Beverly! – próbálta csitítani a nővérét Mike. – Még a végén kihívják hozzánk a rendőrséget a kiabálásod miatt! Egyébként is, tudom, mit csinálok.
– Nem, nem tudod! – vágott vissza a nővére a dühtől kivörösödött arccal. – Mégis miből gondolod, hogy majd pont te fogod őt megtalálni?! A rendőrség nem járt sikerrel, az önkéntes keresőkből összeállt csoportok is elbuktak, pedig ők mind tudták, hogy mit csinálnak!
– Lehet… – felelte Mike. – De ők nem ismerték annyira Janice-t, mint én. Ők nem hallottak annyi információt az ásatásról, és csak nagyjából tudták, hogy pontosan mi után kutatott! Lehet, sokkal sikeresebb lennék a keresésben náluk, hiszen én annyi mindent hallottam a Meroe piramisokról, hogy el tudnék ott igazodni, és jobban át tudnám fésülni a környéket!
– Na, persze! Jobban, mint a helyiekből álló rendőrség… – válaszolta Beverly gúnyosan. – Mike, nem hallod, hogy mennyire nevetséges, amit mondasz! Hidd el, én is kedveltem Janice-t, és engem is megvisel az eltűnése. De azóta már eltelt három hónap, és még mindig semmi hír felőle! Fogadd el ezt a tényt, Mike! Kérlek, ne menj el arra az útra! – kérlelte az öccsét kétségbeesetten.
Mike erre nem felelt semmit. Valóban eltelt három hónap azóta, hogy Janice elment arra az ásatásra, és többé nem tért vissza. Kezdetben a rendőrség kitartóan kereste, helikoptert, kutyákat, helyi embereket is bevontak a kutatásba. Még Amerikából, az eltűnt nő hazájából is mentek csapatok, hogy segítsenek. Ám minden hiába volt. Az idő múlt, a sivatag nem lett kisebb, és az emberek kezdték feladni a reményt. Még azok is, akik személyesen nem vettek részt a keresésben. Mike-nak feltűnt, hogy a nővére is, bár nem mondja ki, de igazából lemondott már a barátjukról. Korábban még ő is ugyanúgy izgult és aggódott, mint Mike, és ő is nagyon dühös lett, amikor valaki azt merészelte mondani nekik, hogy ne reménykedjenek, Janice már halott. Esténként mindig együtt imádkoztak, és folyton várták a híreket a barátjuk családjától. Ám ahogy telt az idő, egyre ritkábban jöttek a hívások, és ha jött is néhány, mindegyik ugyanarról szólt: semmi. Janice szülei elkezdtek gyászolni, Beverly pedig már nem volt olyan bizakodó, mint korábban.
Mike-nak ez nem tetszett. Ő még mindig hitt abban, hogy Janice él, és valahol várja, hogy megtalálják. Ezen gondolattól vezérelve eszelte ki a tervét, miszerint ő is elutazik Szudánba, a Meroe piramisokhoz, és ott elkezd keresgélni. A neten sokáig kutatott utak után. Nehéz dolga volt, mert az eset után senki sem szervezett szívesen utazást arra a környékre, ráadásul a rendőrség is lezárta egy időre a helyet. Már majdnem elvetette a tervet, amikor egy nap szembejött vele a hirdetés. „Aludt már valaha piramisok közt? Nem? Akkor most eljött az idő, hogy kipróbálja!” – állt a szlogenben. Mike rögtön lecsapott a lehetőségre, és bővebben is utánanézett az útnak. „Szervezett, maximum 20 fő, tapasztalt vezető, többnyelvű vezetés, sátrazás a csillagos égbolt alatt” – ezek után már aznap felvette a kapcsolatot a szervezőkkel.
A nővérének természetesen nem tetszett a dolog, amikor elé állt a repjeggyel. Beverly ordítástól kivörösödött fejjel, kétségbeesett arccal várta, hogy az öccse megígérje neki, hogy lemondja az utat. Mike egy kicsit elbizonytalanodott. Igazából a terve csak odáig volt meg, hogy elmegy Szudánba, csatlakozik a csoporthoz, és elindul a piramisokhoz. Hogy azután mi lesz, azt még nem találta ki. Úgy volt vele, hogy majd a hosszú repülőút során lesz ideje ötletelgetni. Eddig magabiztos volt, de most a Beverlyvel való beszélgetés megingatta a határozottságát.
– Na? Kérlek! Ne tedd ezt velem! – könyörgött a nő.
Mike felsóhajtott. – Na, jó, meggyőztél! Amúgy sem volt még teljes a terv, és most így átgondolva tényleg nagy őrültség az egész. Itthon maradok! – fordult a másik felé mosolyogva.
– Ez az! Köszönöm! Tudtam, hogy így fogsz dönteni! – kiáltotta Beverly, majd megölelte.
A gép sikeresen landolt Kartúmban, Szudán fővárosában. Mike felvette a csomagját, majd kiment a reptér elé, a megadott helyre. A busz, ami Atbarába fogja vinni, még nem érkezett meg, így kénytelen volt várni. Lerakta a táskáját a lába mellé, és elővette a telefonját. Sok üzenete jött, de ő csak egyet nézett meg közülük. „Beverly: Látom becsaptál… Szerencséd, hogy a géped már elindult, amikor a reptérre értem, különben személyesen rángattalak volna le róla… Később még számolunk!” Meglepte, hogy a testvére csak ennyit írt. Azt hitte, a másik majd őrjöngeni fog, és több száz nem fogadott hívás várja majd tőle, mire landol. Erre csak ezt az egy sms-t írta… Bár tény, hogy sütött belőle a visszafojtott indulat. Elrakta a mobilját. Egy kicsit bűntudata volt, amiért becsapta. Beverly mindig jó volt hozzá a maga módján, és Mike tudta, hogy a másik mennyire félti őt. Az utazásra is leginkább aggodalomból nem akarta elengedni. A legjobb barátja már elveszett itt, nem akarta, hogy az öccse is erre a sorsra jusson. Ám Mike nem bírt tétlenül üldögélni, muszáj volt eljönnie ide! Még mindig nem bírta elfogadni azt az eshetőséget, hogy Janice nincs többé, számára egyszerűen lehetetlenség volt ezt elképzelni. Sebaj, Beverly majd úgyis megbocsát, amikor hazatérek Janice-szel! – gondolta magában.
– Elnézést, uram! Ön is a piramis túrára jött, ugye? – zökkentette ki a gondolataiból egy hang.
– Igen, én vagyok Mike Smith! – válaszolt az idegenvezető kérdésére.
– Mike Smith, lássuk csak… – mélyedt el a kezében tartott névsorban a férfi. – Áhá! Meg is van! Szálljon fel a buszra, kérem!
Mike fogta a csomagját, és elindult a járműhöz.
A sok üléstől elgémberedett lábakkal szállt ki a buszból. Végre megérkeztek! Most már közel a cél, és vele együtt Janice is.
– Köszönöm! – vette át a csomagját az idegenvezetőtől, Nerótól, majd odébb állt a csomagtartótól, hogy a társai is át tudják venni a felszerelésüket.
Miközben várakozott, magában feltérképezte a tájat. Mivel a város szélén álltak meg, így tökéletes rálátása nyílt a települést körbevevő sivatag egy részére. Akármerre nézett, csak végtelen mennyiségű homokbuckát látott. Itt bizony könnyen el lehet veszni – gondolta magában. – A keresés során ügyelnem kell majd arra, hogy ne menjek túl messze a csoporttól. Már csak az hiányozna, ha én is eltévednék. Vajon Janice még a piramisok közelében lesz? Vagy már elment onnan? Te jó ég, hogy én mekkora marha vagyok! Ez a hely hatalmas, és Janice bárhová elkóborolhatott. Egyedül pedig lehetetlenség átfésülni egy ekkora területet! Lehet, hallgatnom kellett volna Beverlyre… Merengését egy hang szakította meg.
– Tessék? Meg tudná ismételni, kérem? Nem figyeltem… – fordult a mellette álló öregember felé.
– Azt látom. Na, sebaj, fiatalember! Azt kérdeztem, hogy mi szél hozta erre magát! – ismételte meg az öreg a mondandóját. Alacsony kis ember volt, hófehér bajusszal, nagy karimás kalapban.
– Egy barátom kutatott itt a piramisoknál. Tudja, ő régész, és sok érdekességet mesélt az itt található leletekről. Janice-nek hívják, talán már hallott róla. Eléggé híres a szakmájában. Miatta jöttem ide – mondta Mike. A valódi célját nem akarta megosztani az öreggel.
– Ááá, tehát egy ajánlás hatására jött el erre az útra! – felelte amaz. – Nos, higgye el fiatalember, jó móka lesz ez! A barátja neve pedig valóban ismerősen cseng. Janice… Hmm… Csak nem ő az a régész kislány, aki pár hónapja tűnt el? Tele volt vele a sajtó. Nos, őszinte részvétem! – mondta együttérzően.
Részvét?! De hiszen Janice nem halott! Addig nem, amíg nem találnak rá bizonyítékot! – gondolta Mike felháborodva. De csak ennyit felelt:
– Köszönöm.
– Nos, barátom, a sivatag rejtélyes hely, telis-tele veszélyekkel! Az embernek vigyáznia kell, nehogy beleessen a csapdájába! A barátja, gondolom, tisztában volt ezzel, és mégis… Milyen szomorú! Lehetséges, hogy az imént nem az igazat mondta az idejövetele okát illetően? Lehet, hogy igazából megemlékezni jött? Ó, mily szép tett, és milyen szomorú! Annyira sajnálom magát! – mondta színpadiasan az öreg.
– Indulunk! – szólalt meg gyorsan Mike, megelőzve ezzel egy újabb szóáradatot. Kissé bosszantotta a másik, de tisztában volt vele, hogy csak a jóindulat beszél belőle.
– És valóban! Milyen szemfüles! – kuncogott az öreg szórakozottan. – Na, hagyom magát! Ilyenkor segít, ha az ember egy kicsit egyedül lehet! – megveregette Mike vállát, majd csatlakozott pár másik utazóhoz.
Na, végre – gondolta Mike. – Egy kis magány valóban jól esne.
Pár órányi gyaloglás és tevegelés után teljesen más álláspontra jutott Janice-t illetően. A Nap folyamatosan sütött, a forróság elviselhetetlen volt. A szandálja állandóan megtelt homokkal, amikor sétált, a tevén ülve pedig folyamatosan attól rettegett, hogy leájul az állat hátáról. Az izzadtság patakokban csorgott róla. A vizével pedig gazdálkodnia kellett, hogy ki ne fogyjon már az út legelején. Ki tudja, mikor érnek el egy olyan helyhez, ahol újra tudja tölteni a kulacsát. Mit keresek én itt? Ez a hely borzalmas! Janice-nek esélye sincs ilyen körülmények között, főleg, ha kifogyott a vízből, és nem talált egy oázist, amit kétlek. Egyáltalán vannak itt oázisok?! Homokon kívül semmit sem látott, bármennyit haladtak előre. A tájékozódási képességét is rég elvesztette. Fogalma sem volt arról, hogy az út melyik részénél tartanak éppen, és mennyi van még hátra. Csak automatikusan követte a többieket. Nehéz ezt beismerni, de lehet, mindenkinek igaza van, aki azt mondja, hogy Janice már nincs többé. Ezen a pokoli helyen lehetetlenség megmaradni! Te jó ég, miért is támogattam, hogy eljöjjön ide! – gondolta keserűen.
Néha-néha csatlakozott a társai beszélgetéseihez, de a menetelés annyira kifárasztotta, hogy többnyire alig szólalt meg. Bezzeg az öreg, akivel Atbarában beszélt, egyáltalán nem fáradt el. Mindig talált magának beszélgetőpartnert, akinek mesélhetett az életéről. Annyit fecsegett, hogy a másiknak meg sem kellett szólalnia, elég volt néha egyet bólintani, és az öreg boldogan mesélt tovább. Amikor Mike csatlakozott egy olyan társasághoz, aminek ő is részese volt, mindig felhívta a figyelmet a férfi tragédiájára. Mike pedig kénytelen volt elviselni a szomorú és együttérző pillantásokat, és megköszönni a részvétnyilvánításokat. Bár már ő maga is kezdte elveszíteni a reményt, attól még zavarta, hogy a beszélgetés folyton kellemetlen hallgatásba fulladt Janice említése után, és addig nem éledt újjá, amíg ő el nem ment máshová. Nem akarta, hogy folyton a barátja esetleges sorsára emlékeztessék, és mások is annyira rosszul érezzék magukat, mint ő.
Jó pár órányi menetelés és néhány pihenő után megérkeztek a piramisokhoz. Na, végre! – gondolta Mike megkönnyebbülve.
– Már kezdtem azt hinni, hogy sosem fogunk ideérni.
Közösen felállították a sátrakat, majd Nero, az idegenvezető nekilátott a vacsorakészítésnek. A többi utazó a sátraik belakásával foglalatoskodott, vagy kis csoportokban beszélgetett. Mike elvonult a tábor piramisokhoz közelebbi oldalába, és a csúcsos építmények rengetegét bámulta. Vajon Janice csapdába esett az egyik épület belsejében? És ha igen, hogyan tudnék bejutni hozzá? Egyáltalán be lehet ezekbe menni? És mi van, ha már nincs itt? Mi van, ha megpróbált egyedül visszajutni Atbarába, és az út során tévedt el? És ha esetleg elfogta egy bűnbanda? – erre a lehetőségre eddig még nem is gondolt. – Biztos, hogy ebben a kietlen sivatagban bűnözők is vándorolnak. Ez egy remek rejtekhely a számukra. Lehet, hogy pár sírrabló pont akkor jött ide, amikor Janice is itt volt… Bár, a rendőrség biztos hallott már ezekről az emberekről, és lehet, náluk is keresték. És ha nem elfogták, hanem… Á, nem, nem! Ebbe még belegondolni sem lenne szabad! Ha ez lenne az állás, akkor már rég tájékoztattak volna! Istenem! Miért történt meg mindez? Aznap este csüggedten, és bánatosan tért nyugovóra.
Éjjel feltámadt a szél. Kitartóan rángatta a sátrak vásznát, és a legkisebb nyílásokon is besüvített. Mike felriadt. Különös álma volt, amelyben mintha valaki a nevét suttogta volna. „Mike... Mike!” – hallotta megint a hangot. Felült, és megdörzsölte az arcát. Biztos nem ébredt még fel eléggé. „Mike! Mike…” – susogta a hang. Mégis mi ez? Már felébredtem, biztos, hogy nem álmodom! – állapította meg magában. Lehet, csak a képzeletem szórakozik velem… – gondolta, majd visszafeküdt. Ám a hang nem hagyta békén. Továbbra is kitartóan hívogatta, ám már nemcsak a nevét suttogta. „Mike, gyere… Gyere ki!” – kántálta kitartóan. Mike egy sóhaj kíséretében újból felült, majd egy zseblámpát magához véve kikászálódott a sátorból.
Odakint nem talált semmi különöset. Csak a szél fújt, az rángatta a sátor bejáratát takaró vászondarabot. Annak csattogásán kívül semmi mást nem hallott. A hang elnémult. Biztos csak képzeltem! Hisz nincs itt semmi az égvilágon! – gondolta bosszúsan, majd megindult vissza, ám valami megállította. A szél felerősödött, és végigrohant a táboron. Mike ruhájába és hajába is belekapott, ám nem ez volt az, ami miatt a férfi megdermedt. A szél beszélt. „Mike… Mike… Gyere! Gyere, kövesssss!” – susogta, majd egy éles irányváltással a piramisok felé kezdett el fújni.
– Ki, ki van ott? – kérdezte Mike rémülten. A szíve a torkában dobogott, a lába pedig a földbe gyökerezett. Nem akart hinni a fülének.
„Mike, mi tudjuk, hogy hol van a barátod!” – suttogta a szél.
– A barátom, Janice? – kérdezett vissza bizonytalanul.
„Igen, Janiccce… Mi tudjuk, hogy hol van!” – felelte a szél.
– Az nem lehet… Janice már három hónapja eltűnt, és valószínűleg…. valószínűleg már halott. – Mike nagyot nyelt, miután ezt kimondta. Hát, íme, ő is eljutott arra a pontra, mint a nővére. Ő is feladta a reményt. Már nem haragszik az öregre, és a többi utazótársára, amiért azok részvétüket nyilvánították. Már nem reménykedik, amikor Janice-re gondol, hanem csak mély fájdalmat és szomorúságot érez. Már nem látja értelmét a tervének. Feladta. Könnyek gyűltek a szemébe, és nem csak a homoktól, amit a szél fújt bele.
„Nemmm… Nem halott!” – mondta a szél. Dühösebben kapaszkodott a sátrak vásznába. – „Itt van nem messze! Gyere… gyere! Kövesssss! Mi elvezetünk hozzá!” – és ekkor Mike meghallotta Janice hangját.
„Mike! Mike! Segíts!” – suttogta a barátja – „Segíts… segíts, kérlek!” – a hangja kétségbeesett volt.
– Janice! – kiáltotta Mike – Hol vagy? Megyek, és segítek, csak mondd meg, hogy hol vagy! – a nő hangja hallatán újból feléledt benne a remény.
„Gyere! Kövesd a hangom!” – felelte Janice, Mike pedig megindult a hang irányába. A piramisok felől jött.
– Fiatalúr! Minden rendben? – állította meg egy hang a sátrak közül. – Úgy hallottam, mintha beszélt volna valakihez – az öreg volt az. Ott állt két vászon között, és várakozón nézett rá.
– Ön is hallotta? – fordult felé Mike izgatottan.
– Mit? – kérdezte a másik zavartan.
– A szelet! – vágta rá Mike gyorsan. – Azt mondta, tudja, hogy hol van Janice, és azt kérte, hogy kövessem, de én nem hittem neki, aztán pedig megszólalt ő… Ő volt az! Kérte, hogy segítsek rajta, és én épp indultam… – visszafordult a piramisok felé, és reménykedve fülelt. Ám a szél elállt. Vele együtt Janice hangja is megszűnt. Mike csalódottan nézett vissza az öregre.
– Nézze! Amíg magával beszéltem, elállt a szél. De ez így nem jó! A szél kell hozzá, hogy megtaláljam Janice-t! Nem baj! Biztos holnap is fog fújni, és akkor majd nem hagyom, hogy elmenjen! Tarts ki Janice! – hadarta. – Most mennem kell! Jó éjszakát! – köszönt el, azzal elsietett a sátra felé.
– Jó éjszakát… – dünnyögte amaz elgondolkozva, miközben figyelte az elrohanó férfit.
Mike eddig gyűlölte a sivatagot. Számára a halált, a végtelenséget és a reménytelenséget jelentette.
Ám azután az éjszaka után minden megváltozott. Most már máshogy tekintett a tájra.
Reggel a reggeli és a gyülekező után a piramisok felé vették az irányt. Mélyen besétáltak az építmények sűrűjébe, és Nero mindegyikről mesélt nekik. Kinek a sírja, mikor építették, miket találtak benne, miért hiányzik néhánynak a teteje – sok ilyen kérdésre kapták meg a választ. Mike csak félig figyelt. Folyton azt várta, hogy mikor támad fel újból a szél. Néha elsétált a csoporttól, és bóklászása közben próbált rájönni arra, hogy a területen belül merre akarta vezetni a szél. Figyelmesen végig tanulmányozott minden egyes piramist. Nyomok után is kutatott, amelyek Janice jelenlétére utalhattak. Ám a sajátjaikon kívül mást nem talált, egyedül pedig nem mert bemerészkedni az épületekbe. Volt valami rémisztő a feketén tátongó ajtókban. Nem baj! Biztos megint este fog fújni, és akkor bizony nem fogom hagyni, hogy megakadályozzanak abban, hogy kövessem! Meg fogom találni Janice-t! – határozta el magában.
Ekkor hirtelen egy kis gyenge szellő támadt, ami végigsimított az arcán. „Gyere…”– súgta Mike fülébe, majd elindult a piramis rengetegen túlra. Tehát mégsem itt van Janice. Tovább kellene mennem… – a többiek felé sandított. Senki sem figyelt rá, mindenki az idegenvezetőt hallgatta. Most nem tűnne fel nekik, ha elmennék. Viszont később igen, és nappal gyorsabban megtalálnának, mint éjjel. Még maradok! – döntötte el magában. Ám mindig, amikor hallotta a hangot, erőt vett rajta a mehetnék, és nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy maradjon. Tarts ki! – mondogatta magában. A nap során végig vívódott.
Egy embernek mégis feltűnt a gyötrődése. Az öreg ott állt a többi utazó között, látszólag az idegenvezetőt figyelte, ám közben a szeme sarkából Mike-ot nézte. Nem tetszett neki a férfi viselkedése. Főleg a tegnap esti beszélgetés után nem. Ő azon az éjjelen a szél süvítésén kívül semmi mást nem hallott. Nem tudta, miről beszélt a másik. Hosszas elmélkedés után arra a következtetésre jutott, hogy biztos a gyász tette ezt vele, amiatt képzelődött. Sajnálta Mike-ot, és segíteni akart rajta. Úgy döntött, hogy még aznap felkeresi az idegenvezetőt, és felhívja a figyelmét Mike-ra. Természetesen ő is rajta fogja tartani a szemét, több szem mégis csak többet lát.
Miután visszamentek a táborba, és befejezték az ebédet, az öreg odament Neróhoz, aki épp a társaság után takarított.
– Elnézést, uram! Válthatnék pár szót Önnel? – kérdezte udvariasan.
– Persze – pillantott fel Nero. Épp pár műanyag tányért tuszkolt bele egy szemeteszsákba.
– Szeretném felhívni a figyelmét az egyik társunkra. A neve Mike Smith. Jó lenne, ha rajta tartaná a szemét, nehogy a fiú csapdába essen! A sivatag veszélyes hely – mondta az öreg sejtelmesen. – Meg tudná ezt tenni, kérem?
– Öhm, persze… – felelte Nero kissé bizonytalanul.
– Köszönöm! Higgye el, nem tréfából mondom ezt! – mondta az öreg boldogan, majd elsétált.
Na, már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy páran folyamatosan nyavalyognak mindenért, még itt van ez a csapdákról hadováló öreg is, meg a bolondja, akire elvileg figyelni kéne! Miért nem tudnak az emberek normálisak lenni?! – morgolódott magában Nero. Egyáltalán nem örült a plusz feladatnak, de azért a nap hátralevő részében Mike-on tartotta a szemét. Még a végén eltűnik itt nekem, engem pedig kirúgnak – gondolta bosszúsan, miközben a teendőit intézte.
Éjjel újra feltámadt a szél. A táborban mindenki mélyen aludt, egy embert leszámítva. Mike egy hátizsákba pakolt a zseblámpája fényében. Odarakta a kulacsát, a bicskáját, a sapkáját, még egy térképet is. Pár elsősegélyhez szükséges holmit is berakott a biztonság kedvéért, hátha szükség lesz rá.
„Gyere… gyere!” – hallotta kint a szelet. Megyek már, megyek már! – válaszolt magában a sürgetésre. Becipzárazta a táskáját. Úgy érezte, mindent odarakott. Készen állt az útra. Feltápászkodott és kiment a sátorból.
Nero felriadt. Különös álma volt. Annyira valósághű volt az egész, hogy nehéz volt elhinnie, hogy csak álmodott. Bolond öreg! A nyomorult figyelmeztetése miatt már rémálmaim vannak arról az emberről! Komolyan mondom, kezdek megőrülni én is! – bosszankodott magában. Megpróbált visszaaludni, ám a gondolatai folyton az álma körül forogtak. Annyira igaznak tűnt… Mintha én lettem volna a fickó. Csak nem hinném, hogy valóban megtette ezt. Annyi esze csak van. Remélem. Lefekvésig figyelte Mike- ot, és ellenben az öreg állításával, ő semmi különöset nem vett észre rajta. Tény, hogy különc figura volt, és nem igazán beszélgetett senkivel, inkább a gondolatai társaságát választotta. De hát istenem, vannak ilyen emberek! Attól még, hogy valaki zárkózott, nem biztos, hogy őrült terveket forral magában. Túlságosan is aggódós ez az öregember! Biztos a kora miatt… – állapította meg magában Nero. Ám valami még mindig nem hagyta nyugodni, ezért végül felkelt. Na, jó! Ránézek erre az emberre. De csak hogy megnyugtassam magam! – határozta el, majd kiment.
Odakint fújt a szél. A levegő egy kicsit lehűlt, így Nero összébb húzta magán a dzsekijét, amit még a sátorban kapott gyorsan magára. Elindult Mike sátra felé. Tudta, hogy a tábor közepén kell keresnie.
Az út során rossz előérzete támadt. Minden csendes volt, csak a szél dúdolt magában. Az ég tiszta volt, szépen látszottak a csillagok. Szép ez az este. De akkor mégis mitől félek? Megszaporázta a lépteit.
Amikor elért Mike sátrához, egy határozott mozdulattal feltépte a bejáratot takaró vásznat. Kérlek, legyél itt! – fohászkodott. Ám a sátor üres volt. Ne! Az nem lehet! – gyorsan fölkattintotta a zseblámpáját, amit a csillagok fénye miatt eddig még nem használt. A sátor továbbra is üres volt. Hová mehetett? – kérdezte magában, miközben kirontott az éjszakába. Odakint a szél üvöltött. A homokot felkavarta, így Nero egy ideig csak hunyorogni tudott a szemébe jutott homokszemcséktől. Így hogy fogom őt megtalálni?! – gondolta kétségbeesetten – Hová lett?!
A szél süvítésén kívül semmit sem hallott. Viszont amikor jobban fülelt, úgy tűnt mintha a búgás szavakká állt volna össze. Mintha a szél válaszolt volna a gondolatban feltett kérdésére. „Már elment…, már elment…” – súgta. – „Mike már elment!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése