A 2022. évi alkotói pályázat díjazottjainak sorában elérkeztünk a győztes pályamű közléséhez. Ezúton is szeretettel gratulálunk a szerzőnek, aki tavaly a legígéretesebb hetedikes különdíját nyerte el, s idén igazolta a belévetett bizalmunkat.
Fogadjátok szeretettel Gollob Imola (8. D): Metró című alkotását!
Gollob Imola (8. D)
Metró
Hazafelé. Csattog a cipőm az esőben. Kerülgetem a forgatagot és azon gondolkozom, milyen lenne egész nap sötétségben. Szörnyű.
Sietek, hogy minél előbb otthon legyek. A kezeim átfagytak, pedig kesztyűt is vettem fel. A tömeg csak úgy hömpölyög itt, a Deák téren. Sodródom az árral. Ha megfigyelem az embereket, elveszve érzem magam köztük. Csak egy pont vagyok, aki megy előre.
Esernyők ütődnek egymáshoz, a tócsák megremegnek az esőcseppektől. Rengetegen várják a metrópótlót. Csatlakozom hozzájuk és elkezdek zenét hallgatni. A buszon elég nehéz ülőhelyet találni, de sikerül. Bámulok ki az ablakon. Milyen világban élek? Vajon van több dimenzió? Van feladatunk? Csak magamtól kérdezhetem.
A Lehel térig sok mindent látok. Ez a mi bolygónk. A buszból kilépve újra megcsap a hideg levegő, az esernyők kitárulkoznak, és csak repülnek. Repülnek a metróaluljáróba. A metróra átszállva furcsa érzésem támad. Milyen lehet ilyen helyen élni? Egy sötét lyukban.
Kicsit lehunyom a szemem, így merengek. A lábujjaimban érzem a zene ritmusát. A kezeim átmelegednek, és új erőre kapnak. Hamarosan le kell szállnom. De most jól érzem magam itt. Mindent ki tudok zárni a világból. Az én világomból.
Sokáig lehet lehunyva a szemem. Mióta is? Talán pár perce. Aztán kinyitom és csak meredek magam elé. Lelassul a szívverésem, nem tudok magamhoz térni. Hol vagyok? Egyedül, csak azt tudom, a metróban. De nem az újpesti végállomáson. Világos van, a lámpák mégsem égnek. Talán csak képzelődök.
Felállok, átnézek a másik vagonba, de ott sincs senki más. Csak én. Ez biztos egy álom. Vagy nem? Az üvegen át látom a borús égboltot, és… És egy lányt. Szemben áll velem, én bent, ő kint. A kezem az ajtónyitó gomb után nyúl. Kinyitom a vagont.
A lány csak néz. Ébenfekete haj hullik a vállára, szemei pedig a végtelenbe tekintenek. Éjfeketék. Mosolyog, hátralép és engedi, hogy kilépjek a járműből.
-Szia! – köszön – Auróra vagyok. És te?
Semmit sem tudok kinyögni. Állok és kikerekedett szemekkel bámulom őt. Nagyon különösen érzem magam.
-Én… én Zsófi vagyok – szólalok meg végre – Hol vagyok?
-Metróban. Gyere, kövess – megrántja a kezem és már húz is maga után. Próbálok vele lépést tartani, de nem egyszerű.
Ahogy nézem a környezetet, valami nagyon ismerős. A kisugárzás. Kábultan követem őt és elfog egy furcsa gondolat. Ez a lány olyan közvetlen velem. Vajon ismer engem?
Egyre gyorsabban megyünk. Ahogy körbenézek, magas házakat látok, amelyek olyanok, mint a budapesti bérházak. Sötét van, így elég nehéz bármit is kivenni. Levegő után kapkodok, a szívem egyre hevesebben ver, és próbálok szólni a lánynak, Aurórának.
Cikázunk a sikátorokban, úgy suhanunk, mint két nyílvessző. Nem tudom mióta futhatunk így, talán percek óta, de a táj ugyanolyan. Sötét, rémisztő, kihalt. Auróra nem fordul hátra.
A metrón hallgatott zenék egyszer csak felcsendülnek bennem, mindenhol. Csak arra tudok koncentrálni, ami bennem van. Már nem látom a körülöttem lévő világot, túl fáradt vagyok. Félek.
Kezdünk lelassulni egy szűk utca mélyén. Auróra hátranéz és beránt egy kapu alá. Kinyitja az ajtót és húz maga után a sötétbe. Pár pillanatra csak a kettőnk lélegzetét hallom. A lány elengedi a csuklóm és meggyújt egy gyertyát.
- Itt már beszélhetek – suttogja. – Nem szabadott volna ott lennem az állomáson, főleg idehozni téged. Auróra vagyok, a fenti világban Hajnal a nevem. Vagyis csak volt – szomorúan lenéz a gyertyára, majd folytatja. – Bocsánat, ha megijesztettelek, csak végre van egy reményforrás. Talán te segíteni tudsz rajtam.
- Hol vagyunk? – kérdezem félénken.
- Metróban, egy lehetetlen városban – válaszolta suttogva, majd folytatta. – Később többet is mondhatok, de itt nem vagyunk biztonságban. Most húzd magadra ezt és addig le ne vedd, míg nem szólok!
Átad egy puha selyemből készült lepelt, és figyelem, ahogy az anyag finoman végig siklik a kezemen. Az ujjaim remegnek, a lábaim elgyengülnek. Auróra eközben figyel, majd mikor bólintok eloltja a gyertyát és újra kiránt a sötétségbe.
*
Megállunk, majd ütést érzek a tarkómon. Eszméletemet vesztem és csak zuhanok. Zuhanok minden idők legsötétebb repedésébe. Mikor felébredek a földön találom magam, de egyedül vagyok. Auróra sehol sincs. Lassan feltérdelek és körbenézek. Nincs sötét, sőt ellenkezőleg. Világos van, kicsit borult az ég. De nem látom a Napot.
Házak tornyosulnak fölöttem és síri csönd van. A szomszédos utcában alakokat látok meg, gyorsan haladnak egységes aktatáskáikkal. Mindegyiknek fekete haja és szeme van. Mint a lánynak. Hátborzongató, ahogy kifejezéstelen arcukkal bámulnak előre és még a cipőjük kopogása sem hallatszik.
Fölállok és újra szétnézek. Elindulok az egyik irányba, tekintetemmel Aurórát keresem. Visszapillantok arra a pontra, ahol leütöttek, és a földön egy tárgyat veszek észre. Odarohanok és távolabbról fürkészem. Megbökdösöm a lábammal, majd lehajolok és felveszem. Finoman belecsúsztatom a kezembe.
Ez egy medál lehet, vagy nem is tudom. Arany előlapja gyönyörűen csillog a halovány fényben. Egy résre lelek rá a közepén és megpróbálom kinyitni, de nem megy. Nem akarom feszegetni, de aztán egy hirtelen mozdulattal nagyon különös kép tárul elém. Egy család. Boldog, életvidám emberek. Négyen vannak és az egyik lány valahonnan nagyon ismerős nekem. Várjunk csak…Auróra! Auróra van a képen a családjával. De itt nem fekete a haja, a szeme sem.
Kábultan lépkedek tovább az utcán, a lepel még mindig takar engem. A markomban szorítom a medált. Körbe-körbe nézek, de sehol nem látom a lányt. Az alakok rám se hederítenek, szabályosan haladnak egymás mellett. De a tömegben feltűnik egy különös szerzet.
A lepel most úgy takar engem, hogy még a hajam sem látszódik ki. Csak a saját lépteimet hallom, a tömeg síri csöndben hömpölyög. A furcsa alak előttem halad, és próbálom őt követni. Gyorsan suhan az emberek között.
Hirtelen befordul egy sikátorba. Egy másodpercig habozok, hogy kövessem-e őt, de a kíváncsiságom mindent eldönt. A sötét, szűk utca végtelen hosszúságba nyúlik. Lábam alatt a macskakő tele van lyukakkal, így figyelnem kell, nehogy beszoruljon a cipőm.
A különös személy már-már futva siet előttem. Váratlanul beugrik egy sötét ház kapuján, én követem.
*
Egy fájdalmas, rekedt kiáltás visszhangzik a sötét épület mélyéről. Az ismerős hang elfeledteti velem a félelmet, így elindulok a fény irányába. Két férfi beszélgetését hallom, próbálom kivenni, hogy mi történhetett.
- Nem, nem. Itt kell maradnia. Az a medál csak bajt hoz a fejünkre – lenézek a kezemben lévő tárgyra és még szorosabban markolom.
- De elvetted tőle? Nálad van a nyakék?
- Azt mondta, hogy akármi legyen is, nem tudja odaadni, mert nincs nála.
Lassan fölsóhajtok és behúzódok egy sötét sarokba. Csak halovány árnyékokat látok a falon.
- Ez nem számít emberrablásnak? Szerencsétlen már egy fél órája ott jajgat.
- Bűncselekményt követett el… A másik lányt láttad, mikor leütötted őket? – a szívverésem lassúsága már fáj, azt hiszem mindjárt elájulok.
- Igen. Különös, hogy barna haja és zöld szeme volt. Őt nem akartam elhozni ide, mert az már rablásnak számít.
Némaság nehezedik a házra. Még a saját lélegzetemet se hallom.
A két férfi léptei zökkentenek ki a saját gondolataimból. Kijönnek a szobából és elhaladnak mellettem, de nem vesznek észre. Itt az alkalom! Meg kell mentenem a fogságba esett embert. Beosonok a másik szobába és előttem Auróra áll.
- Gyere, Zsófi! – a lány magával húz és kifutunk a házból a magunkra terített lepellel. Ő vezet engem.
- Miért raboltak el? – kérdezem.
- Nálam maradt egy kép, tudod, a medálban – szaladás közben levegővételnyi időt tart, majd folytatja. – Mikor én ide kerültem, olyan voltam és úgy is érkeztem ide, mint te.
- Szóval te is rajta maradtál a metrón?
- Igen. Nálam maradt a fotó, ami miatt tudok emlékezni a régi önmagamra. És ez bűntett.
- Ha nem lenne ez a medál, semmire sem emlékeznél?
- Sajnos semmire. Ezt akarták tőlem elvenni, hogy egy napig a kép nélkül maradjak és minden emlékem odavesszen.
- És hogy változtál át ilyenné, amilyen most vagy?
- Huszonnégy óráig Metró városában tartózkodtam. A fotó nélkül pedig mindent elfelejtettem volna.
- Nekem még mennyi időm van?
- Összesen tizenhét perc. Úgyhogy sietnünk kell, muszáj elérnünk az utolsó metrójáratot.
Még gyorsabban futunk. A pulzusom már az egekben van. Biztos, hogy nem akarok itt maradni.
A kihalt, szűk sikátorok védelmet nyújtanak az alakok elől. A szürke ég kezd egyre sötétebbé válni. Egyszer csak fényt látunk meg az egyik utca végén. Még gyorsabbak vagyunk, a testem gondolatban már repül és szárnyalok haza.
A fényes pont egyre nagyobb és végre teljes egészében láthatjuk a világosság forrását. Egy metró tárulkozik elénk. Lassulunk, a testem visszatér a földre. Megtorpanunk a jármű előtt, megnyomom az ajtónyitó gombot és megnyugodva belépünk a vagonba.
*
- Hogyhogy eddig nem mentél haza?
Auróra szemben ül velem és csak mered maga elé. A metró szép lassan elindul.
- Nem tudtam. Csak egy olyan ember tud hazavinni, mint te. Aki még nem változott át.
A zsebemből kiveszem a medált és visszanyújtom neki. A lány rám mosolyog, boldognak tűnik, most először. Sötét haja a vállára hullik, ami kezdi visszanyerni eredeti színét. Feketéből barna lesz. Rám néz és a szeme különösen tükröződik. Lassan zöld szempárjába tudok nézni. Feláll, és az eddig feltűnően tejfehér bőre barnává válik.
A látványtól megremegek. Újra a zene hangja lüktet a halántékomban.
A metró gyorsan halad a síneken és kinézve az ablakon egyre világosabbá válnak az alagút fényei. Egy kis idő múlva látjuk meg a megállót, Újpest végállomást.
Felállunk, kezeinket egymásba csúsztatjuk, és görcsösen kapaszkodunk a korlátba. Az ajtónyitógombhoz nyúlok és mikor leáll a jármű, megnyomom. Végre elénk tárulhat, amit úgy vártunk, az ismerős hely.
Kilépünk, körbenézünk és ledermedünk. Kezeink megfagynak, a szívverésünk leáll. Fekete hajú, fekete szemű emberek vesznek körül minket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése