Szolzsenyicin születésnapján

 Alexandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918-ban született értelmiségi kozák családban. A második világháborút a Vörös Hadsereg tisztjeként végigharcolta. Amikor 1945-ben egy levelében nyíltan bírálta Sztálint, letartóztatták. Ezután 8 évig raboskodott különböző börtönökben és munkatáborokban. Az ekkor szerzett élményei, tapasztalatai szolgáltak világhírű könyve, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának alapjául. 1970-ben elnyerte munkásságáért az irodalmi Nobel-díjat, ám a díjat nem vehette át. Végül 1973-ban száműzték a Szovjetunióból Gulag szigetcsoport című munkájáért, így 1974-bn végül mégis megkaphatta Nobel-díját. 89 éves korában, 2008 augusztusában érte a halál. Kívánságára a moszkvai Donszkoj-kolostorban helyezték örök nyugalomra.

"Suhovnak szinte jólesik, hogy mindenki ujjal mutogat rá: nemsokára leüli az idejét - csakhogy ő maga sem igen hisz ebben. Lám, azokat, akik a háború alatt töltötték ki az idejüket, mind visszatartották egy külön rendelkezésig, egészen ezerkilencszáznegyvenhatig. S aki csak három évet kapott, öt évvel tovább ülhetett. Mert a törvényt lehet ám csűrni-csavarni. Ha letelik a tíz év, kijelentik, na, itt van neked még tíz. Vagy száműzetésbe küldik.

Ha néha erre gondol, a lelke is elszorul: a kiszabott idő mégiscsak letelik, valahogy lassan lepereg... Uramisten! Valóban szabadon járhat még valaha a maga két lábán?

Csakhogy egy régi táborlakónak nem illik fennhangon kimondania ezeket a gondolatokat. Suhov odaszól Kilgasznak:

- Ne számold te a huszonöt évedet. Az még sehol sincs megírva, hogy leülöd a huszonöt évet, vagy sem. Egy bizonyos, én már lenyomtam kemény nyolc esztendőt.

Hát így él az ember, bele a világba, még arra sem marad ideje, hogy elgondolkozzék rajta; miért és hogyan került ide? No meg hogyan kecmereg ki innen?

Az ügyiratok szerint Suhovot hazaárulásért zárták be. S valóban, be is vallotta, hogy igenis, csak azért adta meg magát az ellenségnek, mert a hazát akarta elárulni, s a hadifogságból is csak azért tért vissza, hogy a német hírszerző szolgálattól kapott feladatát teljesítse. De hogy miféle feladatot, azt se Suhov, se pedig a vizsgálóbírója nem tudta kifundálni. Így hát a végén egyszerűen odaírták: "feladat".

Suhov számítása egyszerű volt: ha ezt a jegyzőkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.

A dolog pedig így történt: negyvenkettő februárjában az északnyugati fronton bekerítették az egész hadsereget, repülőgépről se dobtak le nekik élelmet, de hát akkoriban repülőgépek sem voltak. Odáig jutottak, hogy összeszedték a döglött lovak patáját is, s ezt a szarut puhították vízben, és ették. Lőszerük sem volt. A németek lassacskán összefogdosták őket az erdőben. Egy ilyen csoporttal került Suhov is hadifogságba ott az erdőben, aztán egypár nap leteltével öten megszöktek. Erdőkön, mocsarakon keresztül, csodával határos módon vergődtek el a saját vonalaikig. Csakhogy kettőt egy géppisztolyos még ott helyben lelőtt, a harmadik belehalt sebeibe, így csak ketten értek oda élve. Ha akkor eszük van, elegendő, ha azt mondják, hogy ott bolyongtak az erdőben, baj nélkül megússzák. De őszintén elmondották, hogy német hadifogságból szöktek meg. Fogságból? Tyű, az anyátok! Ha életben maradtak volna mind az öten, akkor tán a vallomások összehasonlításánál meg a szembesítésnél hittek volna nekik, de két embernek semmiképp: ez a két gazember összebeszélt." 

(Ivan Gyenyiszovics egy napja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 64-66. oldal)