Mert olvasni jó...

Tan Twan Eng

Annak idején, amikor elolvastam az Esti ködök kertjét, kis túlzással azt lehet mondani, letettem a könyvet, odaültem a gép elé, és leírtam, ami eszembe jutott. (Azt a bejegyzést itt olvashatod.) Az Esőcsinálót tegnap fejeztem be, le is ültem a gép elé, de sokáig semmi sem jutott az eszembe. Pedig a könyv jó, fantasztikusan jó, talán még az Esti ködöknél is jobb. Akkor miért nem jut eszembe semmi…? Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, mi hiányzik: a harmónia.

Tan Twan Eng 2007-ben megjelent első könyve, az Esőcsináló az egyik legfelkavaróbb könyv, amit olvastam. A történet Malájföldre röpíti az olvasót, egyrészt a második világháború idejére, másrészt 2007-be. A kerettörténet szerint itt, Pinangban találkozik Murakami Micsikó, egy idős japán asszony és Philip Hutton. Az asszony ifjúkori szerelmének, Endó Hajatónak a sorsát szeretné megismerni. Philip, akinek Endó szan a szenszeie (tanítómestere) volt, a kialakuló beszélgetés során feltárja Micsikó előtt családja, Malájföld és a japán megszállás egész történetét, nem titkolva saját szerepét sem az eseményekben. 

Különös hangulatú a könyv már a kezdetétől. Tulajdonképpen a szerző az első pillanattól fogva egyértelmű utalást tesz a sorban felbukkanó szereplők sorsára, így haláluk, vagy családi tragédiájuk, örömük nem okoz meglepetést. Mégis végig feszültség van a regényben. Ennek egyik oka nyilván az a sok kegyetlenség, amit a japán megszállók követnek el, s amelyekről a szerző teljesen egyértelműen ír, mégsem lesz az olvasónak az az érzése, hogy a könyv lapjairól folyik a vér. 

A feszültséget azonban más is hordozza ebben a történetben: Philip figurája. Az előbb azt mondtam, hiányzik a harmónia ebből a történetből. Okkal hiányzik. Talán éppen erről szól az Esőcsináló: megtalálhatja-e valaki a harmóniát önmagában, a sorsában, ha olyan nehéz „lecke” jut neki, mint a legifjabb Hutton-fiúnak. Philip egy brit apa és egy kínai anya gyermekeként jött világra, s tulajdonképpen egyik világban sem érezte otthon magát, hiszen a britek szemében kínai, a kínaiak szemében brit volt. Hogyan találhatja meg magát valaki, aki ösztönösen húzódik el a családjától, a kortársaitól, s egyáltalán nincs tisztában vele, ki is ő valójában? A kínai-brit fiúnak a válaszokat egy harmadik kultúra, a japán adja meg, de ennek súlyos ára van. Endó szan találkozásuk után tanítványával fogadja Philipet, és megismerteti ők nem csak az aikidzsucu művészetével, a mozdulatokkal, de egyben a japán nyelvvel és kultúrával is. Amikor aztán Japán megszállja Malájföldet, Philip mindennek hasznát veszi, de olyan szerepet kell vállalnia, ami a kívülállók számára nem érthető. Igazán soha senki sem fogja megérteni, mi mindenen kell keresztülmennie a háború éveiben azért, hogy megmenthesse az övéit, ha ez egyáltalán lehetséges. Megint két fél között találja magát, csak most nem a britek és a kínaiak, hanem a megszálló japánok és a leigázottak között. És ez semmivel sem könnyebb helyzet, mint az első. Egy alkalommal kínai nagyapja mondatai közelebb viszik a felismeréshez, de innen még hosszú út vezet a megnyugvásig:

„Nem szabad magadat hibáztatnod. […] Már mondtam neked egyszer, benned megvan a képesség, hogy az élet egymástól elütő elemeit egyetlen szerves egészbe olvaszd. Emlékszel még? Ezen a ponton azonban el kell vetned apád népének örökségét. A bűntudat a nyugatiak és az ő papjaik találmánya.” (Tarandus Kiadó, 2015, 505. oldal)

Azt a bizonyos harmóniát, ami már oly sokszor emlegettem a könyv kapcsán, az aikidszucu, a mozdulatok tökéletessége, Endó szan mindent megértő szeretete adhatja meg Philipnek, ám egy idő után már ez is kevés, hogy a fiú szembenézhessen az övéi sorsával, a háború után pedig önmagával. Sikerül-e elfogadnia szenszei tanítását, hogy minden előre el van rendezve az emberi sorsban, s azon változtatni nem tudunk? Ez nemcsak a regény legnagyobb kérdése, de Philip minden gyötrődésére is talán az egyetlen válasz.

Az Esőcsináló kegyetlen eseményeken vezeti végig az olvasót, ám bizonyos szempontból mindezt nagyon gyengéden teszi. Sikerül megtartani a kellő arányt a szükségképpen naturalisztikus leírások és az időnként ennél sokkal hatásosabb elhallgatások között. Őszintén szól érzelmekről, de nem csúszik át az öncélú önmarcangolásba, hanem pontosan olyan árnyaltan ábrázolja az emberi lélek gyötrődéseit, amilyenek azok a valóságban. Így tulajdonképpen mégis megteremti a harmóniát, de kell hozzá egy kis idő, hogy ezt felfedezzük az események hátterében.

A könyv angol nyelvű változatát nem ismerem, de a magyar szöveg nagyon szép. Könnyed de sokszínű szöveget kap a kezébe bárki, aki rászánja magát erre a kalandra. A fordítás Hegedűs Péter munkája. 

A szokásos igényességgel készült kötet a Tarandus Kiadó hetvenedik kötete.