Színházajánló

Színházba járni jó.  És mindig izgalmas, ha ismert darabra megyünk (akár magabiztos szövegtudással a háttérben) - vajon milyen lesz az új élmény? Hozzátesz-e a bennünk élő képhez valamit?

 Ezúttal Molière Tartuffe-jét

néztem meg (szokás szerint kedvenc Örkény Színházamban). A Tartuffe Molière legismertebb darabja. (A címszereplő neve a mai francia nyelvben köznevesült formában használatos: álszenteskedő, szemforgató jelentéssel.)  Saját korában pedig az egyik legbotrányosabb volt: betiltás, egyházi átokkal való fenyegetés, és persze a másik véglet: nem volt elég divatos az, aki nem olvas fel a szalonjában részleteket a Tartuffe-ből.

Mi lehet az oka e szélsőséges érzelmeknek?

„Igaz, hogy tiltva van egynémely élvezet,

De alkudozni az Istennel is lehet,

Mert fontos tudomány s a szükséglet hatása

A lelkiismeret kellő kitágítása.”

A Tartuffe központi kérdése – túl Napkirályon és kléruson – a képmutatás, az alku a lelkiismerettel, a bizalommal való visszaélés, mit jelent a kísértés, minek tudunk ellenállni, látjuk-e mi az igaz és mi a talmi, végső soron: álságos érzelmekkel valódiak csúffá tétele. Mindez örök.

Az Örkény Színház Parti Nagy Lajos szabad fordítását Bagossy László rendezte színpadra.

Az ajánló: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” Lukács evangéliuma, 12; 1-3.

Nos, igen. Az utóbbi bemutatók azt a türelmetlenséget, vagy talán feszültséget mutatták az Örkényben, hogy nem akarják már a magas művészet gondolatait finoman, metaforikusan közvetíteni. Az előadások sokkal direktebb, egyértelműbb üzeneteket hordoznak. Biztos, ami biztos.

Parti Nagy Lajos szabad fordítása a mai magyar nyelv összes szomorú és szánalmas jelenségét alkalmazza: a rosszul használt idegen szavakat, az összezagyvált szólásokat és szóláshasonlatokat, az összeházasított latin szentenciákat és persze vaskos kifejezéseket bőséggel. 

Nincs is ezzel baj, hiszen a rendezői koncepció jelzi bőven: nem Napkirály, nem Franciaország – Magyarország, napjainkban: hiszen Orgon az „átkos”-ban elkövetett hibái miatt aggódik,

Pernelle asszony Mariska néni, fejkendőben, vastag harisnyában, parasztszoknyában és tájszólással (Orgon ezek szerint elsőgenerációs városlakó polgár? Hm. Ez bizony nem könnyű…), Marianne és Damis mobiloznak és szelfiznek, Tartuffe pedig csak egy kis bunkó városi vagány tetkóval a mellkasán. Felismerhetők valamennyien.

A meggazdagodott Orgon személyiségzavarokkal küzd: hiába a szép és fiatal második feleség, ő Tartuffe-től remél boldogságot.

(Znamenák István fantasztikus alakítása: egyszerre határozott családfő és már-már feminin módon kiszolgáltatottan Tartuffe-re vágyódó.)  Elmira, aki hiába szép és szexi, nem tudja boldoggá tenni Orgont, anyaként (mostoha) sem működik. A fiatalok: Valér, Damis és Marianne, akik Dorine nélkül saját érdekeiket sem képesek képviselni, még akkor sem, ha ezek nagyon erősek: szerelmesek. Dorine és Cléante: ők ketten tudnak különbséget tenni minden érdek nélkül a látszat és valóság között. (Csuja Imre és Kerekes Éva – hibátlan alakításai.)

Tehát az Örkény Tatuffe-jében ott van minden szükséges elem – mégis elmarad a katarzis. (Lehet, hogy az átírt befejezés nehezíti a létrejöttét: a szitává lőtt Tartuffe? Vagy a média? Amely ott van az otthonunkban? Benéz az ágyunkba és az agyunkba?)

Vagy egyszerűen csak súlytalan lett ez az előadás? 

Csak úgy „lebeg”. 

Olyan semmilyen. 

Pedig nevetünk. 

Igazán jókat és sokat nevetünk. 

Jó előadás.

De felejthető.