Patrick Modiano

Mert olvasni jó. Mindig. Egy kicsit nehezebb, ha kanonizált mű, vagy például, ha Nobel-díjas. Mert egyfelől a mélyen tisztelt Ítészek biztosan értenek hozzá. Másfelől: a mélyen tisztelt Ítészek lehet, hogy másféle esztétikai értékek nyomán ítélnek. De leginkább azért, mert a művészet befogadása a legszubjektívabb dolog a világon. Nos, ezekkel a kérdőjelekkel kezdtem el az ismerkedést 2014 irodalmi Nobel-díjasával: Patrick Modiánóval.

Akkor még nem olvastam semmit tőle, de nagyon sürgető vágyat éreztem, hogy megtegyem. Tanárként az alábbi mondat keltette fel a figyelmem:  Nem szándékozott továbbtanulni, csak az irodalom érdekelte. 

Csuda dolog ez: csak az irodalom. Olvasóként pedig az, hogy műveiben az önazonosság létrejöttének folyamatát kutatja. (Mint mindnyájan…)

Elsőként

A kis Bizsu című regényét olvastam el. Aztán a Dora Bruderrel

folytattam. Modiano stílusának legfontosabb jegye: a narrátor nem ítél, nem orientál, csak mesél. Elmond egy történetet, amelyről nem is nagyon tudjuk, hogy valóban csak fikció-e, vagy valójában dokumentarista. A gondolkodás, a múltba nézés, a felidézés bizonytalanságával, (gyakran) feltételes módban, és sokszor: „talán…”. Azt üzeni ez az elbeszélői stílus: lehet, hogy így volt, lehetett így is, de lehet, hogy csak én láttam így. A valóság végül is nagyon relatív – miért ne lehetne az az irodalomban is? Ez nagyon szerény alkotói magatartás, ugyanakkor nagy szabadságot ad a befogadónak.

A kis Bizsu kulcsjelenete: « Minél hosszabban nézett zöld szemével, annál világosabban láttam önmagamat. Egyszerű : hol volt, hol nem volt egyszer egy alig tizenkilenc éves, gesztenyebarna hajú lány, aki itt üldögélt ezen a kávéházi ülésen a place Blanche-on. Egy méter hatvan centi magas, tört fehér, csavartmintás pulóver van rajta. Egy darabig még marad, aztán mindennek vége lesz. Itt maradsz, mert még egyszer utoljára vissza akartál menni az időben, hogy megpróbáld megérteni őt, az anyádat. Itt, a place Blanche elektromos lámpafénye alatt kezdődött minden. Még egyszer utoljára visszatértél a Szülőhazádba, a kezdőponthoz, hogy megtudd, vajon történhetett volna-e másképpen. »

Ez a kérdés: történhetett volna-e másképpen? A kis Bizsu élete, amely úgy alakult, hogy anyja alakította. Alakította? Meddig tart a szülők hatása? És végérvényes-e? Mit viszünk magunkkal örökre? És mi az, amiért már mi felelünk?

A másik mű, a Dora Bruder első mondatairól a Vörös és fekete jutott eszembe. Az, ahogyan egy kétsoros újsághírből Stendhal megalkotta e remekművet. Ebben a regényben Modiano egyes szám első személyű narrációt alkalmazva, elindul az időben, hogy 1940 Párizsában megkeresse az eltűnt Dora Brudert.

Ahogyan egy másik munkájában írja: „Az életben nem a jövőnek van szerepe, hanem a múltnak.” Hiszen mindenütt azt kutatjuk: ki vagyok én? 

Ha van kedvünk, járjuk be ezt az utat Modiánóval. Közben sok mindent megtudhatunk magunkról is.

És azt is, amit Modiano tud: a megismerés legjobb eszköze az irodalom.