Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Holt költők társasága

Átrium. 

Színházba járni jó. Különösen érdekes, ha ismerjük a történetet. Végül is, az ókori görögök is így voltak ezzel. 

Ki ne látta volna (akár többször is) az 1989-ben bemutatott Oscar-díjas Holt költők társasága című filmet. Kultfilm.  Idézni idéztek belőle: "Ó Kapitány, Kapitányom".

A történetet bizonyára sokan ismerik: egy konzervatív iskolába új tanár érkezik – irodalom tanár –, aki maga is itt végzett, de most a költészeten keresztül arra tanítja diákjait, hogy a szépségen és művészeten keresztül, annak segítségével találják meg önmagukat. És merjenek önmaguk lenni. Lássák meg a pillanat szépségét és megismételhetetlen voltát. Legyenek szabadok.

Az előadás nagyszerű volt. Különösen jó volt érzékelni a közönség feszült figyelmét: a színpadi cselekmény mellett nagyon hangsúlyos a szöveg. Sőt. És az Átrium nézőtere nem kicsi. Teltház volt. 

Most írhatnék arról, hogy mit mutatott meg a darab a társadalmi elvárásokból, a lehetséges tanár szerepekből. Mit a tanár felelősségéből. Mit a diákok sokszínű személyiségéből, és mit abból, ahogyan mind keresik önmagukat, miközben ólomsúllyal nehezedik rájuk a szüleik és a társadalom elvárása, hogy mintakövető polgárok legyenek.

De nem teszem.

Ezt a blogot úgyse olvassa senki.

Ma a színpadon újra láttam, hogy a John Keating csodát tesz. És azt is, hogy a rendszer bedarálja a John Keatingeket. És a csodát is. A diákokkal együtt.

Színházba járni jó. Az itt és most varázsa mámorító. És katartikus. Mint a Holt költők társasága.