1917. október 5-én született
Szabó Magda,
a XX. századi magyar próza egyik meghatározó alakja.
"Termékeny író volt, bár saját bevallása szerint volt olyan könyve, amelyet kilencszer is átírt, mielőtt megjelentetett. Rendkívül sokrétűen alkotott, ha a műfajokat tekintjük: írt könyvet gyermekeknek, de írt a háború borzalmairól is, családi drámákról, szerelemről, halálról. „Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül” – vallotta. Ő mégis megpróbálta. Megpróbálta a vele történt élményeket úgy feldolgozni és a világ elé tárni, hogy az gondolatébresztő jelleggel mások életét is megmozgassa. Minden kétség nélkül mondhatjuk: sikerült. [...]
„Meg szoktam én mondani a véleményemet álarc nélkül is. Aztán, ha véleményestül is szeretnek, jó, ha nem szeretnek, hát azt is el kell viselni”
– vallotta, és így is élte az életét. Az első nagyobb írói sikerek után a tanári hivatással felhagyva szabadúszó íróként élte tovább az életét, és műveivel szó szerint beírta magát az irodalom nagyjai közé. 1978-ban Kossuth-díjat kapott munkásságáért, majd számos egyéb rangos kitüntetést is. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja volt.
Műveit rengeteg országban kiadták, számos nyelvre fordítva írásait. Az 1987-ben írt Az ajtó című Szabó Magda-regény felkerült a The New York Times TOP 10-es listájára. Műveinek egy részét megfilmesítették, színpadra vitték, többek között az Abigélt, Az ajtót, a Régimódi történetet, az Az a szép fényes Napot és a Kiálts, várost." (Forrás: itt.)
 |
| A Google csak Magyarországon látható mai köszöntő képe, ami Az ajtó című regényre utal. |
 |
| Gyerekkorom egyik kedvence |
Szabó Magdát mindig újra kell olvasni, mert mindig mond valami újat. Vagy csak én hallok meg mindig valami újat a szólamaiból? Ki tudja? Éppen ez a csodálatos a valódi irodalomban, nem?
Szóval, most azt hiszem, megyek, és megkeresem valamelyik kötetét... Talán éppen a Sziget-kék tudna a legjobban elvarázsolni? Hamarosan kiderül.
 |
| Az írónő műveinek egyik új kiadása |
"Ha egy poharat becsomagolnak, ráírják, törékeny.
De az ember törékeny voltára senki sem figyel." (Aczél Judit: Ne félj! Beszélgetések Szabó Magdával)
"Csak nem mondta neked valaki azt, hogy tanulni kellemes? Tudni jó, gyerekem, tanulni egyáltalán nem az. (...) Csak éppen nem éri meg, ha az ember nem tanul. Nem érted? Nem éri meg, amibe kerül. Nincs arányban, mennyivel rosszabb nem tudni valamit, mint nem tanulni s kitenni magunkat annak, hogy nem értjük ezt a gyönyörű világot." (Álarcosbál)
"Örülj (...), mert az élet gyönyörű, és akkora nap süt az égen, hogy a fényéből jut valamennyiünknek." (Álarcosbál)
A tündérkirálynő rosszul aludt mostanában.
VálaszTörlésEz nem volt jellemző a tündérekre: Tündérország lakói jó alvók voltak, s Írisz királynő se különbözött népétől, csak az utóbbi időben voltak nyugtalanabbak az éjszakái, amióta a fiával annyi baj volt. Lala, a királyfi, minél inkább nőtt, annál több gondot okozott anyjának és nevelőjének.
Nem mintha a királyfi valami különösen gonosz kisfiú lett volna, ezt még Aterpater, a varázsló se merte állítani – pedig Aterpater, ha tehette, szívesen talált hibát másokban –, csak hát Lala olyan nem szabályos tündérgyerek volt, mindig mást akart csinálni, mint ami egy tündérhez illik. Nem szeretett rubintáncot táncolni, szappanbuborékban utazni, az alapfokú varázslást gyakorolni, amit a tündériskola alsó osztályaiban tanultak, vagy éppenséggel semmit se tenni, csak üldögélni és beszélgetni a virágok között, ami minden tündér kedves szórakozása volt. Lala mindig matatott valamit, bontott, szerelt, kalapált; a Tárgyak, amelyek éppen olyan halhatatlanok voltak Tündérországban, mint maguk a tündérek, már voltak is panaszt tenni a királynőnél, hogy Lala, ha nem tud mást kitalálni, kicsavarja a palotában a székek lábát, és megpróbál újat faragni, vagy másképpen visszatenni őket, ami igazán ellenkezik az örök békével, amelyet a tündérek és a Tárgyak egymással kötöttek. „Mit szólnál hozzá, királynő – kérdezte egyszer felháborodottan a gyémántasztal, aki olyan öreg volt már, hogy 5szakálla fürtjei, mint valami terítő kristálybojtjai, lógtak le a lapjáról –, ugyan mit szólnál hozzá, Írisz, ha a te lábadat csavarná ki valaki, és elkezdené esztergálni? Örülnél? Ugye, nem? Hát akkor légy szíves, és beszélj a királyfival!”
Írisznek mostanában mindig figyelmeztetnie kellett Lalát valamiért. Míg fia pici volt, csupa öröm volt találkoznia Omikronnal, a tündérek nevelőjével, csak jót hallott a gyerekéről; ám ahogy Lala nőtt, Omikron arca egyre felhősebb lett, valahányszor a királynőt meglátta. Tanul a fiú – mondta Omikron –, tanul az, de mindig máson töri a fejét, mint amin kellene. Nem vásott, dehogy, nem vét az senkinek, egyszerűen csak más, mint a többi. Soha nem volt ilyen tündérgyerek a keze alatt, amióta a világ világ. Vigyázzon Írisz, nagyon vigyázzon! Lehet, az okozza, hogy a kisfiúnak nincsen apja, s a királynőt túlontúl is igénybe veszik az államügyek, nem tud vele eleget foglalkozni, de hát akkor is. Így nem vállal felelősséget Laláért, egyszerűen nem teheti.