A Könyves-diákok által tulajdonképpen napi rendszerességgel szállított versenyeredmények, az iskolában évek óta hagyományosan megrendezésre kerülő események forgatagában
néha jó megállni, és gondolni azokra, akik előttünk jártak a Könyves gyönyörű épületének folyosóin, akik az előttünk járó, vagy éppen velünk dolgozók generációit tanították.
Mert nemcsak olvasni és színházba járni jó,
hanem jó emlékezni is.
"Fábry Györgyné, Julika néni az 1970-80-as évek legendás tanára volt. Ezt mint volt Könyves-diák éreztem így. Történelmet tanított, egy-egy periódusban művészettörténetet is. Amúgy levéltár volt az alapdiplomája. Ahhoz a baráti körhöz kapcsolódott, amit emlegetve az emberben Sárfalvi Vera, Bér Lulu néni, Sárossy Edit, Tóth Ferencné, Tóth Ferenc és Verbényi József nevei idéződnek fel.
Julika néni férjének, Dr. Fábry Györgynek a kezdeményezésére a Nádas József Pro Homine és a Könyves Kálmán Gimnázium Alapítványnak támogatásával 2017. február 16-a óta emléktábla is őrzi Julika néni nevét a Könyvesben." (Szakonyiné Cseri Bogáta)
A táblaavató ünnepségen Hirmann László, az Újpesti Károlyi István Általános Iskola és Gimnázium igazgatója, volt Könyves-diák mondott beszédet. Íme:
"Szeretettel, tisztelettel köszöntöm Önöket azon márványtábla avatásán, amely márványtáblán Dr. Fábry Györgyné neve díszeleg. Köszöntöm a Könyves Kálmán Gimnázium igazgatóját, jelenlegi és volt tanárait, jelenlegi és volt diákjait – ezek egyike vagyok magam is – és végül megkülönböztetett tisztelettel üdvözlöm dr. Fábry György professzor urat, a tábla donátorát.
Antik hagyományokat követünk. A Mediterráneum kultúrateremtő népei, a hellének, a latinok voltak azok, akik márványba vésték azon eseményeket, neveket, amelyekről úgy vélték: méltóak arra, hogy az utókor is láthassa, olvashassa azokat.
Egy több, mint száz esztendős gimnázium falai között az évtizedek alatt oly sok tanár és diák fordul meg, hogy akár egy lexikont is megtölthetnek neveik, amint az meg is történt a Lex Pro Homine lexikon esetében. Mégis oly kevesen váltak méltóvá ahhoz, hogy gránitszilárdságú kőbe véssék nevük betűit. Fábry Györgyné rászolgált arra, hogy mostantól örökké fennmaradó emléke legyen szeretett gimnáziuma falai között.
Ács Julianna néven 1930-ban született Győrszentivánon. Kétkezi munkás szülei 1933-ban Újpestre költöztek. Itt taníttatták eszes, szorgalmas kislányukat, aki a Megyeri úti elemi iskolában, majd a leánygimnáziumban, a Kanizsayban tanult. 1949-től a budapesti tudományegyetemen előbb történelem-filozófia, majd levéltár szakos diplomákat szerzett. 1951-ben ment férjhez. A házasságban a Fábry Györgyné nevet vette fel. Egy évig levéltárban dolgozott, majd két évig Soroksáron tanított. 1961-ben került vissza Újpestre, ahol két tanévet a Fóti úti általános iskolában töltött el. Innen került a Könyves Kálmán Gimnázium tantestületébe, mely testület tagjaként 29 tanévet töltött el.
A három évtized alatt tanítványok sokaságát oktatta kedvelt tantárgyára, a történelemre. Az In memoriam Fábry Györgyné c. könyv tartalmazza azokat a visszaemlékezéseket, melyek volt diákjainak tollaiból származnak. Szinte kivétel nélkül minden írás ugyan azokat a jellemzőket emeli ki: a tanárnő mélységes humánumát, bölcsességét, szaktudását és humorát. Nem hiszem, hogy valaha is akadt tanítványa, aki nem úgy érezte: a tanárnő szereti őt, és azon buzgólkodik, hogy bevezesse őt a történelem rejtelmeibe.
Engedjék meg, hogy ezen táblaavató alkalmával én is személyes emlékeimet idézzem fel! Mivel már általános iskolában a történelem volt a legkedvesebb tantárgyam, így nagy kíváncsiság élt bennem a történelem órákkal kapcsolatban. És nem is csalódtam: Julika néni – bár mi nagy tisztelettel csak Fábry Tanárnőnek hívtuk – a történelem oktatásának pont azt a módját művelte, ami engem már korábban is megfogott. Történeteket mesélt, érdekességeket, izgalmas összefüggéseket tárt fel. Az eseményeket térben és időben is elhelyezte, és gondosan ügyelt arra, hogy a magyar történelem eseményeit az egyetemes, az európai történelem folyamatába ágyazza.
Nem keserített meg minket feleslegesen sok évszámmal és fogalommal, de a legfontosabb ismereteket átgondoltan közvetítette felénk. Olvasottsága, a csöppet sem általános műveltsége lenyűgözött minket. Mondandóját versekből vett idézetekkel tarkította, és gyakorta tekintett ki tantárgyának keretei közül. Ha a gótika volt az óra témája, az építészet, ha a reneszánsz korát tanította, a képzőművészet, és ha az ipari forradalom volt a soron következő lecke, a technikatörténet területeire kalauzolta az osztályt. Ma talán úgy mondhatnánk, hogy komplex ismeretrendszereket adott át, de talán mégis pontosabb, ha úgy fogalmazok: a műveltségünket szerette volna megalapozni, mert tudta: a műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék.
Derűs egyénisége áthatotta valamennyi tanóráját. Nem emlékszem rá, hogy valaha is felemelte volna a hangját, intőt írt volna, vagy az iskolaigazgató elé utasított volna tanulót. Nem kellett tartanunk haragjától, mégis elérte azt, ami a tanítás-tanulás folyamat feltétele: a tantermi csendet és a maximális figyelmet. Mindezt érdekes előadásokkal, szeretettel, szelíd figyelmeztetésekkel teremtette meg.
Nekem a huszadik század végén, a nyolcvanas évek első felében volt szerencsém Fábry Györgyné tanítványának lennem. Az új évezred eleje másfajta pedagógiai megoldásokat, újfajta oktatásszervezést, korábbiaktól eltérő tanulástámogatási eljárásokat követel. Mégis most, amikor nyolc pedagógus kompetencia mentén minősítjük a pedagógusokat, úgy érzem, hogy a tanárnő ma is megfelelne mindazon indikátoroknak, amelyeket a pedagógus életpálya modell elvár.
Hiszen törekedett a teljes személyiség fejlesztésére, a nevelés és az oktatás feladatait egységben szemlélte. Csoportos tanítás során is figyelt az egyénekre, mondandóját az általa oktatott osztály igényeinek, szükségleteinek megfelelően módosította. Szabad volt óráin hibázni vagy téveszteni, mert ezeket is tanítványai fejlődésének állomásaiként fogta fel. Épített diákjai más forrásból származó tudására, tudatosan emelte be történelemóráira a más tantárgyak által közvetített ismereteket. Személyre szabottan ösztönzött és fejlesztett. A gyengébben teljesítő tanulók fejlődésének is örült. Neki elhittük, hogy a legnagyobb lépés, ha valaki saját árnyékát átlépi, képes meghaladni egykori önmagát.
Mindezen ösztönző fejlesztéseket úgy hajtotta végre velünk és rajtunk, hogy nem telepedett ránk vitathatatlan szellemi fölényével. Talán soha nem mondta ki azt a szót, hogy hit, mégis tudtuk, hogy elkötelezett a magasabb erkölcsi értékrend iránt, a lélek hallhatatlanságába vetett bizonyosság a sajátja. Talán soha nem mondta ki, hogy haza, mégis tudtuk, hogy nemzetünkért, országunkért sokat áldozni kész szellem.
Mostantól egy emléktábla hirdeti emlékét az iskola folyosóján. Azok a legfeljebb 18-19 éves tanulók, akik mostantól fogva nap mint nap elhaladnak előtte, talán elgondolkodnak, micsoda nagy dolog harminc év egy azon iskola falai között. Talán megkeresik Dr. Fábry Györgyné arcképét egy-egy tablón. És talán átéreznek valamit a pedagógus pálya nagyszerűségéből.
Mai táblaavató köszöntőm kapcsán erős késztetést éreztem, hogy idézzek Julika néni egykori diákjainak, hajdanvolt munkatársainak őt méltató gondolataiból. Azután arra az álláspontra helyezkedtem, hogy aki ezeket szívesen megismerné, az lapozzon bele a tanárnőt méltató, előbb említett emlékkönyvbe. Minden bizonnyal megtalálható a Könyves Kálmán Gimnázium könyvtárában is.
Ezen idézetek helyett Németh László gondolatait hívtam segítségül. Idevágó eszmefuttatása így hangzik:
"De kínál nagyobb érzést is ez a céltalan „üdvösség” a bennünk támadó ragyogásnál: a sugárzás örömét, azt, hogy ami bennünk ég, valahogy az egész világon végigrezeg. Én két olyan foglalkozást űztem életemben, amely az üdvözülésben rejlő fönnmaradás két alakjának lehet a modellje. Az egyik a művészi, a másik a tanári. A művész ahhoz az üdvözülőhöz hasonlít, aki egy nagy perselybe, a maga halhatatlanságába rakja szorgalma filléreit, abban a reményben, hogy egy nap feltöretik a persely, s Isten, az utókor, megnézi, mit rakott bele. Barátaim közt voltak, akiket igazán csodáltam a szerzetesi fegyelemért, amellyel minden élményüket, még kihágásaikat is, valahogy e persely számára tudták csinálni; tőlem azonban idegen volt ez a művész-morál, s ha néha prédikáltam is, úgy hiszem, kevesen vétettek ellene annyit, mint én. A másik: a tanári. A tanárnak nincsen perselye; amikorra végzett a pályájával, nem marad más érzése, mint hogy bőkezű volt, s szétosztotta magát. S milyen boldogító ez az adakozás! Én, aki alkotói erőm teljében voltam tanár, legjobb műveim ikertestvéreit szórtam szét a katedráról, s utólag sem bántam meg, hogy ezt az üdvözítő érzést megpróbáltam. S ki számíthatja ki, még „halhatatlanság” is miben van több: egy néhány évtized alatt elfakuló műben vagy a szívről szívre terjedő lökésekben, amelyek követhetetlenül, de nyilvánvalón forrásuk boldogságával fertőzik meg az életet."
(Részlet Németh László: A vallásos nevelésről, A vadember felől. In.:Sajkódi esték. Tudománytörténet. Digitális Irodalmi Akadémia. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2011., 625.oldal.)
Kedves megjelentek! Kedves emlékezők! Dr. Fábry Györgyné tanárnőnek, Julika néninek, amikorra végzett a tanári pályával, nem maradt más érzése, mint hogy bőkezű volt és szétosztogatta önmagát. Mostantól kezdve, amíg ez a gimnázium áll és létezik, emléktábla hirdeti ezt a bőkezű adakozást."
"A múlt nem merül feledésbe, épp ezért nem is múlt."
(William Faulkner)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése