Teleki Blanka

1857. május 11-én hatévnyi várfogság után kiszabadul Teleki Banka grófnő, aki az 1848-49-es szabadságharc bukása után forradalmárokat rejtegetett, s ezért 10 évnyi várfogságra ítélték. A grófnő, aki nagynénje, Brunszvik Teréz nyomdokai járva a magyarországi nőnevelés egyik úttörője volt, szabadulása után többé nem tért haza Magyarországra. Lánytestvéréhez költözött Párizsba, itt halt meg 1862-ben. A montparnasse-i temetőben van eltemetve.

 

1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten, a mai Szabadság téren. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt. A kiváló tanárok között volt Vasvári Pál (történelem), Hanák János (természetrajz) és Leövey Klára (nevelőnő). A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni.

"A magyar nőnevelés úttörőjeként és “a kufsteini mártír”-ként ismert Teleki Blankának nem voltak írói-újságírói ambíciói, a kényszerűség hatására azonban néhányszor ő is tollat ragadott. Közlésre szánt munkái közül a “Haladunk” című kéziratban maradt (erről a haditörvényszéki aktákból tudunk, három korábbi írása azonban megjelent, annak bizonyítékául, hogy az ádáz ellensége, Bilko főhadbíró szerint is “ritka szellemi tulajdonságokkal, tudományos műveltséggel, rendkívüli bátorsággal, erős akarattal és fáradhatatlan kitartással” rendelkező grófnő nemcsak a festőecsettel bánt mesterien, hanem a tollal is. Világos okfejtésére, élvezetes stílusára és rábeszélő képességére pedig nagy szüksége volt (bátorságra és kitartásra nem kevésbé), mivel nem akármilyen kérdésekben igyekezett a nyájas olvasókra hatni." (Hornyák Mária: Teleki Blanka és a sajtó, Magyar Könyvszemle, 118. évfolyam, 3. szám, 306-317. oldal)

“Azon elvtől vezéreltetve, hogy minden ember kötelessége a közjó előmozdításához tehetsége szerint járulni: elhatároztam magamat, munkásságomat azon ügynek szentelni, [315 melynek fontosságát mindinkább kezdjük érezni a hazában, értem a nőnevelést…

A múlton okulva állítjuk már most, hogy a nőnevelésnek is, mint sok egyébnek e hazában, nemzeti alapon kell nyugodni. Mindenfelől hallani azon óhajtást, bár keletkeznének közöttünk oly nőnevelő intézetek, melyek a magasabb műveltség igényeit kielégíthetnék a nemzeti szellem föláldozása nélkül. – Addig míg hatalmasbak [!] hozzájárultával nagyszerű alakban létesülhetne egy nemzeti nőnevelőintézet, a dolgot magánkörben egyeseknek kell megkezdeni. Azért azon szülők előtt, kik az eddigi nevelés hiányait érzik, s engem bizalmukkal megtisztelni méltóztatnak, ezennel késznek nyilatkozom, leányaik nevelését, bizonyos föltételek alatt magamra vállalni, s azt a legjobb oktatók segélyével személyes fölügyelésem alatt vezérelni, főcélul tűzvén ki magamnak nevendékeim szellemi, erkölcsi s esztétikai kiképzését, nemzeti érzelem s hon iránti kegyelet fönntartásával.”

(Teleki Blanka: Nyilatkozat nőnevelési intézetről. Honderű 1846. június 16. I. félév 24. sz. 461–462.)