Angyalok Amerikában

Színházba járni jó. (Mint azt már említettemJ ) Miért is? Szubjektív megközelítésben: mert minden, amit a görögök – az ókoriak – kitaláltak, az jó. Ugyanis minden tettükre a „mindennek mértéke az ember” gondolat nyomta rá bélyegét.  Tehát a színház is: jó. Akár azért, amiért ők fontosnak, és az ember életében nélkülözhetetlennek tartották, a katarzis átélése miatt, akár azért, mert jelen idejű, megismételhetetlen, a szemünk előtt születő produkció. Én azt gondolom, ma, Budapesten mindkettő igaz, ha jó színházi előadás részesei lehetünk.  Az az előadás, amiről most fogok írni, tulajdonképpen nem is nézhető többé meg, hiszen a Nemzeti Színház repertoárján van. Tony Kuchner Angyalok Amerikában című darabja a 80-as évek Amerikájában, az éppen diagnosztizált, de még nem gyógyítható AIDS Amerikájában játszódik, háttérszólamként pedig a gorbacsovi  Oroszország (bocsánat: Szovjetunió) peresztrojkája jelenik meg. Éppen ez, a történelmi kor bemutatása az előadás, pontosabban a dramaturgok munkájának gyengesége. Mert a történet és a szereplők tértől és időtől függetlenül emberek. Bármilyen karakterűek is, az általános emberi érzéseket szólaltatják meg: a hatalom igézetét, a félelmet, a gyengeséget, a gyávaságot és a szeretetet. Azt a szeretetet, amelyik gyenge, és épp akkor az, amikor jelen kellene lennie, mert egyszeri és megismételhetetlen a pillanat. És az önfeláldozó szeretetet, amely nem mérlegel, „nem keresi a maga igazát”, csak jelen van és ad. Örök. Az előadás különösen katartikussá vált a színészeket felállva hosszan „vastapsoló” közönség ünnepi hangulatától.