A magyar Szapphó

1836. április 15-én tüdővészben meghalt Sopronban Dukai Takách Judit költőnő.

"Egy darab abból a Biedermayer-levegőből, mely akkor, mint mindenütt, nálunk is betöltött mindent, amely körüllengte a falusi nemesi kúriák és a kisvárosi polgárházak félhomályos szobáit, kiárad még ma is sok úri házban még meglevő bútoraikból, női kézimunkáikból, képeikből, felcsendült a furcsa alakú klavírok nótáiból, ott van Kisfaludy Sándor regéiben, Csokonai dalaiban és valami kevés él belőle még Berzsenyi viharos ódáiban is. A bécsi kongresszus levegője ez, kedves, puha, olvatag, szentimentálisan érzéki, semmi sincs, ami igazabb volna édeskés hazugságánál, mert ízlés, egy kornak a leglelke szól belőle hozzánk. Ha látom a képet, biztosan tudom, hogy akit ábrázol, nem írhatott más stílusú verset, mint amilyet Takách Judit írt, ha tehetségesebb, jobbat írt volna, de akkor sem másfélét."(Schöpflin Aladár:Dukai Takách Judit. Nyugat, 1910. 4. szám)

Dukai Takách Judit  A fársáng utolsó óráiban

Vége van már a gyönyörű időnek, 

Elrepült tőlünk siető futással

S mi kinyílt karral, szemeink utána 

Vetve sóhajtunk. 

Vissza nem jő már; el, örökre eltűnt.

Puszta a kép, mely maradott sajátunk.

Sors! ha már azt elragadád, miért nem 

Oltod el ezt is. 

Némaság búsong, hol az égi táncban

Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk,

Bús zajok közt reng örömünknek ott most 

Szent hagyománya. 

Így foly el minden, szeretett barátim!

Aki Léthe bús özönébe nem fúl,

Érhet ilyent még; nem örökre vész el 

Minden előlünk!