Irodalmi pályázat 2025

Az idei tanévben visszatértünk a kezdetekben meghirdetett irodalmi pályázatunkhoz: verseket és novellákat vártunk az írni szerető diákoktól. Sajnos kevesebb pályamű érkezett, mint az előző években. Hat novellát és három verset kaptunk.

A novellánál A ház titka témát kapták a versenyzők, a verseknél Ellentéteket vártunk. A jeligés pályaműveket öttagú tanári zsűri pontozta: a stílus, az eredeti ötlet és a tématartás szempontjából.

Az ajtó, a tükör és a zene mind ellentmondásosak egy költő számára, és egyben jelzik a szerelmes ember kételyeit is. A zsűri ítélete alapján a harmadik helyezett lett Benedek Léna 11.C osztályos tanuló Összezavar ez a világ című verse.

Mi történik évek óta egy bérházban? Mi köze mindehhez egy fiatal lánynak? Mindez kiderül, ha ellátogatunk a Hold utca 15-be. Rejtélyes történet, mely magával ragadja az olvasót. Második helyezett lett Gollob Imola 11.D osztályos tanuló Hold utca 15. című novellája.

Hogyan mentheti meg a krumplistészta és a pálinka a világot? Olvassátok el A ház titka című novellát, melyben egy nyelvészeti remeket is találhattok a krumplistészta történetéről. Vidám, átgondolt történet. A zsűri bírálata alapján első helyezett lett Smohay Erzsébet 11.D osztályos tanuló A ház titka című novellája.

A többi pályázónak is gratulálunk a munkájához, mindannyian nyertesek, hiszen az alkotás öröme mindig velük marad. Köszönjük a munkáját Kocsis Viktória 7.C osztályos, Jánosi Emília és Szász Fruzsina 10.C osztályos, Hun Eszter Izabella 11.C osztályos és Kiss Boglárka 12.C osztályos tanulóknak.

És most következzenek a nyertes munkák!

Smohay Erzsébet: A ház titka

Átkozottul szerencsés egy fickó vagyok! – vigyorgott bele fürdőszobai tükrébe Lángh Aladár, a D. városbeli négyemeletes panelház újdonsült lakója. A fürdőből kilépve elégedetten galoppozott végig kicsiny lakásán, szemügyre véve az egyszerű, de mégis otthonos szobákat, s meghatódottsággal vegyes büszkeséggel nyugtatta szemeit a kedves berendezésen. A mai nappal költözött be végleg e kis lakba a negyedéves egyetemista, aki K. egyetem patinás intézményében környezetmérnöknek tanult. Meleg, barna szemeiből jókedv és határozottság áradt, széles arcát göndör fürtök keretezték. Általános komótossága, szelíd modora és kissé parasztos vonásai a külső szemlélőben bárgyú ember hatását kelthették, a valóságban azonban Aladár nagyon is fürge eszű, ámde jóindulatú fickó volt. Életének addigi folyása nagyrészt homályba veszett már az utókor számára, csupán annyi maradt fenn róla, hogy ínyenc természete lévén már gyermekkorában megtanult marhát sütni, séf apja nagy örömére.

Másnap Aladár éppen hazafelé battyogott, egy akkor éppen felkapott, népszerű dallamot dudorászva magában. Szemét a napsütötte, bárányfelhős égre emelte, majd végig pásztázta az útszélen mindkét oldalon fel-felbukkanó, hirtelenül kimeredő panelházakat. Az utcán is egészen sok ember járkált, hiszen az óvodából és iskolából mindenki ekkor tartott haza. Az általános pezsgés közepette kellemes sétája volt Aladárnak. Szemügyre vette a különféle arcokat, magába szívta a sugárzó örömtől övezett, kakaóscsigát majszoló óvodások, a gondterhelt fejet vágó kisiskolások, a fáradt, de boldog anyukák, és az elmúlás árnyékával meglegyintett idősek tekintetét. Egy idő múltán, amikor már közel járt otthonához, feltűnt neki, hogy egy tízévesforma kislánnyal már gyanúsan régóta egyfelé tartanak. És valóban: mindketten ugyanannak a háznak kapujához fordultak le az útról. Aladárnak még egyik szomszédját sem volt szerencséje megismerni, így gondolta, megragadja az alkalmat arra, hogy bemutatkozzon, ám a kislány megelőzte.

Szia! – mondta, majd egy széles mosoly kíséretében nagy szemeket meresztett az idegen fiúra, akinek kilétére nyilvánvalóan kíváncsi volt.

Szia! – hebegett Aladár kissé esetlenül. – Izé… Én Aladár vagyok. Mármint az új lakó a második emeleten. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, izé… Hogy hívnak?

Etelka vagyok – vágta ki magát büszkén a leány, ritka neve teljes tudatában. – Itt lakom a földszinten. És én már negyedikes vagyok, és ma fogalmazást írtunk, és a Kati néni azt mondta, hogy az osztályban én tudok az egyik legjobban fogalmazást írni, de tesi órán viszont kidobós volt, és én azt utálom, és a Bence rögtön kidobott engem, és én ezért utálom a Bencét, és most végre piskóta csokiöntettel volt az ebéd, és délután az udvaron a Julcsival meg az Esztivel végre sikerült elfoglalnunk a kisházat, és ott voltunk egész végig, és… – amíg Etelka ilyen tömörséggel elbeszélte napjának legfontosabb történéseit, melyeket Aladár illő komolysággal és érdeklődve hallgatott, kislánya csacsogó hangját meghallva kijött az édesanyja is a ház előtti térre. Harmincas éveiben járó, ébenfekete hajú, magas és vékony asszony volt, tágra nyíló, zöld szemekkel, azonban egész lényét valamiféle titokzatosság járta át. Leányára külsőleg igencsak emlékeztetett, azonban már kívülről is lerítt, hogy mennyire különböznek egymástól, noha nagyon szeretik is a másikat.

Beáta – nyújtotta a kezét szívélyesen Aladár felé, majd üdvözölte a kislányát is. Aladár csak most figyelt fel arra, hogy Beáta kötényben van, és hogy erőteljes krumplis tészta illat lengi körül, azonban természetesen mit sem zavartatva magát ő is bemutatkozott. – Áhh, hát maga az új lakó? – Beáta tekintetén mintha egy pillanatra gondterheltség suhant volna át, azonban mindjárt igyekezett is magyarázkodni. – Tudja, ebben a házban mi már annyira összeszoktunk, évtizedek óta nem költözött ide senki új ember, talán kissé begyöpösödtünk, elszoktunk az újdonság gondolatától. De természetesen nagy örömmel fogadjuk magát köreinkben – ezt már kedvesen mosolyogva mondta, de valahogy nem látszott egészen őszintének.

Nagyon köszönöm, minden jót! – biccentett barátságosan a fiú, és lakása felé kezdte irányozni lépteit.

Másnap reggel, induláskor épp összetalálkozott egy szintén elindulni készülő férfival, aki épp akkor jött ki lakása ajtaján. Alacsony termetű, fekete hajú, fekete szemű, fekete ruhájú emberkéről van szó, akinek mégis tűzrőlpattantságot kölcsönöz napcserzette bőre, széles szája és már-már komikus hatást keltő vonásai. Kicsit mindent akarhatott neki adni a Teremtő, hogy kárpótolja a magasság terén fellépő hiányosságait, ugyanis arcának minden részlete olyan elnagyolt volt, hogy nem is lehetett azt érteni, hogy fér el mindene azon a kis területen, ami adatott neki. Érdekes módon tömény konyhai illatok csaptak ki otthonából, midőn kilépett a folyosóra, s Aladár barátunk is pont ekkor pillantotta őt meg. Mielőtt még egymással kezet ráztak volna, a fiatalembernek még volt ideje beleszaglintani a helyet belengő aromába, s megállapítani, hogy bizony krumplis tészta és szilvapálinka egyvelegére emlékeztetnek azok. E furcsaságot azonban rögvest el is feledte, miután bemutatkozásukat követően meghitt beszélgetésbe kezdtek az autómárkákról. Emberünk, Bőhm Pongrác, ugyanis meglehetősen érdekelt volt az ügyben, mivel természetes szenvedélyén túl épp most törte kocsi vásárlásán a fejét. E kellemes diskurzus mindkettőjüket meggyőzte szomszédja rendessége felől, s még sokszor keresték reggelente egymás társaságát, hogy kiöntsék egymásnak járműszerető férfiúi lelküket.

Csendesen és gyorsan teltek a hetek. Az élet zajlott sebes, de megszokott sodrásában, a Föld továbbra is vígan forgott a maga pályáján, és úgy általában rendben volt minden. Aladár összeismerkedett még több szomszéddal, akiket megnyerő embereknek tartott, ámde még önmaga előtt is kénytelen volt elismerni, hogy felettébb különös társaság. Lassan kezdett összeállni a kép, hogy ki hol, s kivel lakik. Minden emeleten két vagy három lakás volt, ám még mindig nem találkozott mindenkivel. A földszinten Etelka és családja él, a már ismert Beáta, és férje, egy marcona, hegyes orrú, élénk tekintetű ember, aki hogy, hogy nem, mindig egy elnyűtt, rénszarvas mintás pulóverben mutatkozott. Volt még két kisebb, eleven gyerek is, akik még óvodás korúak sem voltak, és sűrűn énekeltek valami egészen érthetetlen nyelvű, furcsa nótát, amelyben az egyetlen magánhangzó az „ő” betű volt. Velük szemben feltehetően a nagyszülők éltek: egy idős, helyes pár, arcuk csupa ránc, és csupa jóság. A hangokból ítélve ők tanítgatták unokáikat a különös énekekre. Pongrác is a családjával lakott, neki két általános iskolás gyermeke volt, akik ravasz fickók benyomását keltették, de Aladár sokszor kedélyesen elbeszélgetett velük, mint ahogy Etelka napjának történéseit is mindig meghallgatta. Továbbá érdemes még megemlíteni egy orrhangú, középkorú hölgyet, aki Aladár emeletén sűrűn szórakoztatta zajos zongorajátékával az aludni kívánókat, azonban nagy gonddal ápolta a házat körülvevő kertet, és terebélyes szilvafákat. Végezetül pedig Ludmilla személye kötelez némi megemlékezésre, aki a legfelső emeleten lakott családjával. Egy igen-igen vonzó, bájos ifjú hölgyről beszélünk, kinek minden mozdulata csupa kecsesség és kellem, s pajkos mosolyával bűvös hálót varázsol az egyszeri, tehetetlen ember köré, elbűvölő pillantása pedig megbénítja az ember fiát. Aranyszőke, hullámos haja felhőként vonja körül hamvas, barackvirág színű arcát, mélykék szemét és piros ajkait. Egyszóval ő a legtökéletesebb lény ezen a kerek világon. Legalábbis Aladár így gondolta, s vélekedése egyébként nem állt messze az igazságtól a leány derékségét illetően.

Volt viszont néhány dolog, ami egy idő után már nem tudta elkerülni Aladár figyelmét. Feltűnt neki, hogy a házbeli felnőttek közül csupán egy vagy két ember jár mindennap dolgozni, a többiek sohasem hagyják el egy egész napra az otthonukat. Egyik nap, még néhány héttel költözése után, mikor üres volt a lépcsőház, eszébe jutott, hogy kíváncsiságból áttanulmányozza a postaládákra írt neveket. Meglepetésére azonban csupa egyforma vezetéknevet talált, valahogy így: Bőhm Pongrác, Nagy-Bőhm László és Beáta, L. Bőhm Károly, Jánosiné Kovács-Bőhm Krisztina, Bőhmné Zsoldos Aranka, és a többi. Hát lehetséges volna, hogy ezek az emberek itt mindannyian rokonok lennének? Amikor finom célzást ejtett a témára Pongrácnál, az úgy tett, mintha meg sem hallotta volna őt, és elterelte a beszélgetést.

Aztán ott volt a mindenhonnan terjengő krumplis tészta illatának ügye is, amelybe sűrűn vegyült némi pálinka bukéja is. Amikor Aladár reggelente elindult, még csak kissé gomolygott e zamat, esténként azonban néha már-már fojtogató, mindent ellepő illatfelhő által borítottan kellett felküszködnie magát lakására. Lassan azonban már szobáiba is beszivárgott a minden mást elfojtó szag, s Aladár, bár ínyenc ember volt, lassacskán úgy érezte, beleőrül ebbe a szaglószerveit és józan eszét próbára tevő körülménybe. Ami a legfurcsább volt, hogy szomszédainak mintha egyáltalán fel sem tűnt volna ez a körülmény, hiszen teljes természetességgel és láthatólag közömbösen jártak-keltek. Amikor Aladár, feszengve és gondterhelt ábrázattal már-már szólásra nyitotta volna a száját a dolgot illetően, valahogy sohasem jutott el addig, hogy ehhez a mondandóhoz képezze gégéjében a megfelelő hangokat, de utólag sohasem emlékezett rá, mi történhetett. A másik terelte el a témát? Vagy ő gondolta meg magát?

Aladár jó tűrőképességgel megáldott ember volt, azonban idővel egyre inkább felőrlődtek idegei. Egyszerűen elviselhetetlennek érezte ezt a folytonos, zaklató illatot, elárvultságát és meg nem értettségét. Azonban külsőleg továbbra is jól viselte magát: jókedvű és kedélyes maradt, csupán ide-oda járó szemei tükrözték némileg állapotát. Barátai is észlelték pillanatnyi megtörtségét, azonban Aladárból semmit sem lehetett kihúzni, és ráadásul mintha mindig krumplis tészta illata lengte volna körül, így a fiú egyre magányosabb lett. Nem tudott aludni, vérben forgó szemekkel vergődött az ágyban, ha mégis lecsukódtak szemei, űrlényekről és különös ősemberekről álmodott. Fájdalmas, száraz hörgéssel fogadta a reggelt, és kétségbeesett nyögéssel köszöntötte az éjszakát. Nem tudott enni, elment az étvágya, s állandóan kínozták gyomorgörcsei. Lesoványodott arca mintha éveket öregedett volna, s homloka egyre gyakrabban torzult ráncokba.

Azért nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy Aladár valamiféle borzalmas őrültté változott volna át a hetek során. Igaz, hogy gyakori képzelgések és hallucinációk kísérték magányában, a külvilág csak egy fáradt, de ugyanúgy jóságos fiatalembert látott benne, habár maga is erősen kétkedett abban, hogy még sokáig fenn tudja tartani ennek látszatát. Szomszédaival továbbra is rendesen bánt, ám kétségtelen, hogy valamivel visszavett korábbi melegségéből. Tehát úgy általában egyre kínosabbá kezdett válni a helyzet, aminek terhét Aladár jószíve egyre nehezebben cipelte. Ha csak kósza tekintete rátévedt az utcán házára, már kirázta a hideg, belépvén pedig minden porcikája remegni, tenyere izzadni kezdett, a szagot megérezve legszívesebben rögvest öklendezni szeretett volna, azonban ezt a kényszert csak saját szobáiban engedte feltörni torkából.

Aladárt azonban nem (vagy nem teljesen) holmi tesze-tosza, nemtörődöm fából faragták, így végtére is elhatározta, hogy változtatni fog. Ennek módját viszont okosan kellett kiötlenie, és szakszerűen hozzálátnia a megoldáshoz. Az utóbbi időben bukkant csak rá egyetemén a könyvtár helyiségére – ez nyilvánvaló érdektelenségét tükrözi, amelyen későbbi élete során szerencsére felülemelkedett – s örömmel csodálkozott rá arra, hogy itt bizony kényelmesen eltöltheti az idejét a szükséges mennyiségű tanulással, ahelyett, hogy a tudjuk, milyen okoknál fogva viszolyogtató házban kelljen gőzölögnie. Így hát egy ideje már későbben járt haza, s tudata is kissé kitisztult. Egy napon épp valamilyen földtudományi tanulmány után kutakodott, amikor megakadt a szeme egy egyforma, ormótlan könyvektől roskadozó polcon. Közelebb ment, s ekkor meglátta, hogy a sorozat címe Kulturális és Gasztronómiai Enciklopédia. E sorsfordító pillanatban eszébe ötlött, hogy jó volna fellapozni a krumplis tésztával foglalkozó fejezetet, hátha váratlan újdonságot deríthet ki az őt körülölelő titokzatosságról, s hátha eltűnik szeme elől a kínzó homály. Gondolatát tett követte, s néhány pillanat múlva már kezében is tartotta a K betűvel jelölt kötetet, s lázasan lapozta fel a keresett szóig. Hamarosan elkerekedő szemekkel olvasta a következőket:

Krumplis tészta (bővebben lásd: Grenadírmars, G kötet, 156. oldal)

A krumplis tészta a világ egyik legnagyszerűbb tápláléka. Értékét azonban közel sem finom – illetve egyes kifinomult ízlésű egyének számára egyenesen mennyei – ízében hordozza, hanem a világmindenséget szilárdan összetartó rendkívüli erejében. Népi neve, a grenadírmars a fönnögör nyelv egy kései szóösszetételéből származik, melynek jelentése körülbelül annyit tesz „csodálatos megmenekvés”. Azonban a nyelvészek körében ez máig örökös vita tárgya, hiszen egyes kutatók szerint sokkal inkább az „istenek eledele” lenne a helyes fordítás, megint más, szabadszelleműbb nézetek pedig a „kolompérral ojtott laska” szókapcsolat helyessége mellett érvelnek. Jelen cikkelyben nem szándékozunk komolyabban kitérni a kérdésre, azonban az érdeklődők könnyedén megszerezhetik a legfrissebb információkat Gőgh Ödön: Szent elemózsiánk nevének származása, avagy körkép az elmúlt ötezer évben fel-fellobbanó nyelvészeti disputáról című könyvének 52., bővített kiadásának elolvasásával.
A közismert legenda szerint Földünk biztonsága mintegy tízezer évvel ezelőtt alapjaiban megrendült, ugyanis egy távoli bolygóról származó, önmagát igen agresszívnak tartó népcsoport saját céljaira kívánta felhasználni szeretett hazánkat. A böndők népének követsége leszállást hajtott végre valahol a mai Kárpát-medence területén, éppen a fönnögör nép ősi lakhelyén. Egyikük, bizonyos Főböndő úr (az elnevezést csak a népnyelv ragasztotta rá – a szerk.) volt annyira vállalkozó szellemű, hogy feltérképezze az ismeretlen vidéket. Néhány napi bolyongás után egy barátságos kis házra bukkant, amely az ablakain kiszűrődő barátságos, meleg fénnyel és a feléje terjengő zamatos illatokkal olyannyira vonzónak tűnt fel a számára, hogy úgy döntött, betér oda. Nemcsoda, hogy Főböndő már a megszállni vágyott nép vendéglátására és jóindulatára szorult, ugyanis ekkorra már alig volt képes vonszolni erőtlen, kiszáradt tagjait, s lassan az éhhalál kerülgette.
A ház ura, Ődöm és asszonya, Ővö szívélyesen fogadták a váratlan vendéget, habár felettébb meglepte őket az utazó kocsonyás, zöldes-rózsaszín, párolgó külseje. Azonban józan és derék emberek lévén természetesen rögtön eltekintettek a megmagyarázhatatlan furcsaságoktól, s készségesen bekvártélyozták magukhoz a vándort. Szegény pára tikkadtsága is azonnal szemet szúrt nekik, így megitatták szilvapálinkával, és megetették jó meleg krumplistésztával. Főböndőnek mindezek olyannyira ízlettek, hogy mindjárt szöget ütött a fejébe egy végtelenül észszerű gondolat. Tudniillik az, hogy semmi értelme sincs leigázni ilyen kedves és jól főző népeket, hiszen így mind a vendéglátástól, mind a nagyszerű ételtől végleg elesne a böndők népe. Sokkal inkább praktikus lenne őket csupán adófizetőknek tudni, és évente hozzájutni ez isteni táplálékokhoz, ráadásul rengeteg munkát és energiát is megspórolnának ezzel. Hát nem zseniális terv? Mire álomba merült, Főböndő már döntött: így fog cselekedni. Másnap (hogy milyen úton-módon az máig rejtély – a szerk.) értésére adta a kedves házaspárnak, hogy évente mennyi adót kell fizetniük töméntelen mennyiségű szilvapálinkából és krumplistésztából, s hogy ha ez nem történik meg, elfoglalják az egész Földet, és elpusztítanak mindenkit. Ekkor a feljegyzések szerint Ővö felkiáltott: „Grenad írmars!” (vagyis „Csodálatosképpen megmenekültünk!”), s elájult a nap szélsőséges megpróbáltatásainak hatására. Főböndő pedig szépen elment, és hajójával elhagyta bolygónkat, azonban ígéretéhez híven évente vissza-visszajár, általában október vagy november környékén.
Az ősi házaspár háza helyén ma egy panelház áll, amelynek lakói Ődöm egyenes ági leszármazottjai. Ők szinte egész évben a Látogatásra készülődnek, tonnaszámra főzik a grenadírmarsot és a szilvapálinkát. Azonban további információk nem állnak rendelkezésünkre, mivel a család nem kíván nyilatkozni, s hollétük mára feledésbe merült.

Aladár nem hitt a szemeinek. Hát mégis hogyan lehetett ezidáig annyira tökkelütött, hogy nem járt utána a sok furcsaságnak? Vagy hogy lehet az, hogy nem látta át mindjárt szegény szomszédai helyzetét? Hiszen ha mindez igaz, akkor tulajdonképpen ők azok, akik megmentik a világunkat egy pusztító földönkívüli-inváziótól! Hősök, igen hősök! Hát hogyan lehetett ennyire gyanakvó és hálátlan velük szemben? Hiszen mindjárt az első pillanatban látszik, hogy csakis nemeslelkű, nagyszerű emberek lehetnek!

S Aladár, lángoló érzelmeitől hevülten kitörő örömre fakadt, elmorzsolt néhány feltörő könnyet a szeme sarkában, s egyre csak átkozta saját butaságát. Ebben a felszabadult állapotban hirtelen mindent tisztán és élesen látott. Immár tudta, hogy egyetlen életcélja segíteni a ház lakóit a világ legfontosabb küldetésében: a Látogatásra való felkészülésében. Egyszerre csak úgy érezte, mindene felfrissül: sápadt arca újra kivirult, elkínzott orra újra megnyílt minden illatra, görcsös gyomra pedig hirtelen kisimult, s egyetlen, mindent elsöprő vágyat kiáltott korogva a külvilágba: „Krumplis tésztát!”.

Így hát Aladárt felpattant, s szélesen vigyorogva futott, nem is, rohant otthona felé. A ház mögül éppen akkor különös fénycsóva tört az ég felé, így hát Aladár rögtön afelé vette az irányt. A kopár, itt-ott gyepes részen már ott gyülekezett a ház apraja-nagyja. Különös izgalom uralkodott a társaságon, átszellemült, mosolygó arcuk kereszttüzében pedig ott ált Ő, vagyis maga Főböndő uraság dicsfénytől övezve. Aladár megjelenése pillanatnyi zavart keltett a társaságban, azonban mikor a fiú térden csúszva vetette magát a földönkívüli hatalmasság elé, mindenki megnyugodott, s örökre maguk közé fogadták őt. Ezután végignézték, hogyan hordja a földönkívüli kíséret egész évi lázas munkájuk termését, a hordókban álló grenadírmarsot és szilvapálinkát, a mellettük lebegő űrhajó belsejébe. Hát még egy évre megmenekült a Föld! Főböndő pedig ottmaradt még néhány napig, sakkoztak vele, játszottak, ünnepeltek, mivel különben nagyon jó barátságot ápolt vele a család.

Aladár pedig élete végéig ebben a házban élt, feleségül vette a szép Ludmillát, s lázasan serénykedett az egész éves munkában. Boldogan éltek három gyermekükkel, és soha ki nem fogyó, mennyei krumplis tésztájukkal (no meg szilvapálinkájukkal).

Gollob Imola: Hold utca 15.

Szúrós hideg volt aznap este, a hideg szél útközben sokszor meg-megcsapott. Mikor a robosztus épület kapuja alá értem a lábaim kissé meginogtak. Fagyos kezekkel, lassan nyomtam meg a 17-es kapucsengőt, ami hosszan berregett. Szorosan összefont karokkal álltam a halovány fény alatt, majd a kapu koppant és a mágneszár nyílt. 

  Mivel egy régi, 19. században épült belvárosi bérház volt, nehezen tudtam csak bejutni az impozáns, de kissé szürke és riasztó folyosóra. Amint bezárult mögöttem a bejárat, síri csend lett, és csak a vaskos bakancsom csoszogása töltötte be a teret. Odaértem, és felsóhajtottam. Tudtam, hogy nincs visszaút. Késésben voltam, mint mindig, így gyorsabb volt lifttel menni, mint lépcsőn. Reszkető ujjaimmal megkerestem a gombot és megnyomtam. Kattogó hangokat hallatott a szerkezet, amely fentről zuhant le értem. Megérkezett és kitárult előttem a szűk, körös-körül tükörrel ellátott kabin. 

  Remegő térdekkel beléptem és hirtelen rám csapódott az ajtó. Miután a négyes számot megtaláltam, rögtön elindult felfelé a lift. Nyomasztó csend volt. Fejemet elöntötte a vér, a homorított tükörben jól láttam, ahogyan egyre pirosabb lettem. A szívem szaporán vert, a kezeim szorosan markolták meg a rideg korlátot. 

  Szemeimmel követtem az ódon számokat, amelyek a soron következő emeleteket mutatták. A harmadik után hirtelen megremegett alattam a talaj. A lámpa fénye kialudt, a lábam megbicsaklott, és pillanatok alatt a padlón voltam. Elsötétült minden, de a szívem  még sokáig harsányan dobogott. 

  Kis idő múltán feleszméltem, és bár a rémületem nem múlt el, előhalásztam a telefonomat az oldalzsebemből. Bekapcsoltam a világítást, és megtaláltam a vészjelző gombot. Aztán vártam. Nem volt térerő, így csak meredten bámultam a cipőmet.

  Váratlanul neszezésre figyeltem fel. Valami kaparta a kabin oldalát. Vagy esetleg valaki? A lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy mi következik. 

  Öt perccel azután sem csitult a hang, de egyszeriben megállt az ereimben a vér. A  tükör az orrom előtt szilánkosra tört, és egy arc jelent meg előttem. Bár nem láttam tisztán, de az könnyen kivehető volt, hogy egy férfi áll velem szemben. Mielőtt még sikolyra nyílott volna a szám, a furcsa szerzet rátapasztotta a kezét a számra, és kirántott a liftből. A telefonomat elejtettem, és csak a távolodó fényét érzékeltem. 

  Fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, hová tartunk, de őszintén nem is ez volt a legfontosabb abban a pillanatban. Tartottam attól, hogy újra elájulok, de a két erős kéz irtózatosan erősen markolt. Percekig haladtunk így, majd a férfi engedett a szorításból. Hangosan szuszogott és a sántítás miatt minden második lépésénél hangosan csosszant a cipője. Egy szűk, alacsony mennyezetű folyosón haladtunk végig, ahol a falakból dohos szag áradt. 

 Egy kanyar után hihetetlen fényesség tárult elénk. Egy nyitott ajtó volt a távolban, onnan jött a koromsötét utáni vakító világosság. Végre megfigyelhettem hátulról a furcsa figurát, kezeim bilincsben tartóját. A púpos hátat takaró hatalmas, fekete, kígyómintás bőrkabát végig a mocskos földet súrolta. A haja teljesen ősz volt és egy kalap ült a fején. 

  Szép lassan megérkeztünk a szűk bejárathoz és a férfi maga után húzott egy kis szobába. 

– Ülj oda! – mordult rám. Teljesítettem parancsát, leroskadtam a sarokban álló fából készült székre. A férfi még mindig előttem volt, emiatt nem láthattam teljesen az arcát. 

  Levetette súlyos kabátját egy ósdi karosszékre, és egy aranyozott fakeretes tükör előtt megállt. Borotvát fogott a kezébe, bepamacsolta borostás arcát, és megkezdte a borotválkozást. Mielőtt még körbenéztem volna a szobában, alaposan megfigyeltem őt. 

  Hetvenes éveiben járó, viszonylag alacsony termetű ember volt. Egy hosszú seb húzódott végig az arcán, mely macskakarmolás vagy esetleg harc közben elszenvedett sérülés is lehetett. Vékony ajkai felett dús, ősz bajusz húzódott. Mélykék szemei ragyogtak, de egy pillantást sem vetettek rám. 

  Tekintetem az arcról egy kisasztal felé vándorolt. Végig kis üvegcsék sorakoztak rajta, melyeken gyönyörű kupakok ékeskedtek. Mindegyiken egy-egy szám és egy gyöngybetűkkel írt szócska állt. Sorra szemügyre vettem a többi bútort. Más helyiségbe nem nyílt ajtó, de ez a szoba egy komplett lakásnak felelt meg. Volt tűzhely, a sarokban vécé és sok más egyéb kiegészítő. 

  Féltem. Rettegtem. Ujjaim sebesen zongoráztak a combomon és egyre görnyedtebb háttal ültem a széken. A férfi befejezte tevékenységét és megfordulva rám szegezte tekintetét.

– Mi a neve? – vetette oda. Nem tudtam megszólalni, mintha egy nagy gombóc lett volna a torkomban, amitől nem tudok beszélni. Sürgető pillantásokat vetett rám, majd egy lépésnyi távolságra megállt előttem. Azt hittem szörnyű csapás fog érni, de csak a kezét nyújtotta felém üdvözlésképpen.

– Eszter – csikartam ki magamból a választ miután szorosan megszorította felemelkedő tenyeremet. 

– Üdvözletem! Igazán örülök, hogy végre élőben is találkozhatunk! – ekkor eleresztett egy rémisztő  huncut mosolyt az arcán. – Igazán hálás lennék, ha a pontos utasításaim szerint végezné a feladatát.

– Mi…milyen feladatot? – halkan ejtettem ki minden szót, de így is meg-megcsuklott a hangom. Sejtelmem sem volt, hogy honnan ismer, mit akar tőlem, de rossz előérzetem volt. 

  Hirtelen megfordult, majd benyúlt a bőrkabátja zsebébe és előhúzott belőle egy gyűrött, megsárgult papírt. Kihajtogatta, és kezembe adta. 

  A lap felső részén egy részletesen kidolgozott térkép állt. Ahogy nézegettem, rájöttem, hogy ez bizonyosan a bérház tervrajza lehet. Minden apró zeg-zug és kanyar leolvasható volt róla. Megtaláltam a szobát és a liftből vezető folyosót is, amiből sok-sok mellékút vezetett. Lejjebb nevek álltak, összesen 17. Gyorsan átfutottam őket, mind családnév volt. Mellettük  kis vonallal elválasztva nagybetűvel írva sorakoztak szavak. Utálkozás, gunyor, kétszínűség, irigység, féltékenység, panaszkodás…Ahogy ezeket olvastam, egyre rosszabb érzéseim támadtak. Az agyamban kavarogtak a gondolatok, fogalmam sem volt, hogyan köthetőek ezek a szavak nevekhez.

  Óvatosan a mellettem ülőre sandítottam. Mereven figyelte a kezemben lévő lapot, közben idegesen matatott az ujjaival. Majd felnézett rám és végre megszólalt:

– Csak egy feladata van. Figyeljen jól, mert nem mondom el többször! – nyugodt hangon fogott bele mondandójába, és a kíváncsiság legyőzte a félelmemet. – A papíron lévő nevek a ház lakói, a számok előtte pedig a lakásukra vonatkozik. Látja azokat a porral teli üvegcséket, ott? – rámutatott a kisasztalon lévő tárgyakra. – Mindegyiken egy-egy szám áll, azok szintén a lakások száma. Az a dolga, hogy minden lakóhoz juttasson el egy üveggel, de jól vigyázzon, hogy a szám megegyezzen az ajtóéval. Van kulcsom az összeshez és tudom, hogy éjfélkor a ház összes lakója alszik már, így nem kell attól tartani, hogy bárki észrevenné – a férfi megállás nélkül folytatta és újabb utasításokkal záporozott el. 

– Én ezt nem akarom! – bukott ki belőlem. – Nem tudok semmit magáról és a tervéről, de nem akarok senkivel semmi rosszat tenni. 

– Hát, pedig nincsen választása. Addig bizony el nem engedem, amíg nem teljesíti a feladatot. Törődjön bele, mert hamarosan úgyis indulnia kell – vetette oda durván, gonoszan.

  Egyszercsak rápillantott a karórájára, és felállt. Én is láttam a mutatókat, este hét múlt pár perccel. Levett egy könyvet a polcról, és beleült a foteljába. Reccsent egyet alatta, majd újra síri csend telepedett ránk. Ahogy mondta, én csak vártam és nem mertem többet ellenkezni. A hosszas várakozás közben feszülten meredtem magam elé, majd hangos berregés hozta rám a frászt. 

  A férfi felpattant és gyorsan a kisasztalhoz sietett. Az üvegeket beszórta egy bőr oldaltáskába, amit rám akasztott. A kezembe nyomott egy halvány fényű zseblámpát, és akaratom ellenére kitaszigált a koromsötétbe. Még egy szigorú pillantást vetett rám, és becsapta az ajtót.

  Nekivágtam a sötétnek. Az egyik kezemben a lapot szorongattam, a másikban a zseblámpa volt. Nagyon kellett figyelnem, hogy jó sarkon forduljak be. Sikeresen kiértem a lépcsőházba. Nesztelenül osontam, de a falak minden hangot visszavertek és olyan érzésem volt, mintha az egész ház a lépéseimtől zengene. Az első lakás a földszinten, két és fél emelettel lejjebb volt. 

  Minden nagyon gyorsan történt. Rettegve torpantam meg az ajtó előtt, de nem várhattam sokat. A táskából előkotortam a megfelelő kulcsot és óvatosan a zárba csúsztattam. A szívem hangosan zakatolt, majd mikor kattant a zár, elállt a lélegzetem. Feleszméltem, és lenyomtam a kilincset. Beléptem az előszobába, és jobbra fordultam. Elvileg minden lakás ugyanúgy nézett ki, reménykedtem is, hogy az öreg igazat mond, és nem a hálószobában találom magam. Egy modern bútorokkal felszerelt konyhába érkeztem, és rögtön megkerestem a tejesüveget. Elővettem az egyes számmal ellátott üvegcsét, és beleöntöttem a tartalmát a fehér folyadékba. “Kovácsék. Minden reggel kávéznak, pontban 7 órakor.” – rémlettek fel a férfi szavai. Robotszerűen tettem mindent. Gondoltam, hogy elszórom a port máshova, de féltem attól, hogy kitudódik az öreg számára. Amint kész voltam, kiosontam a lakásból, ráfordítottam a zárat az ajtóra, és mentem a következő helyre.

  Minden konyha más volt. Láttam zöld, pöttyös, virágos, sőt élénk sárga színűt is. Sejthető volt, hogy kik élhetnek melyikben. Az összes lakásban másba kellett öntenem a port. Míg az egyik helyen almalébe oldódott, addig a másikban begyúrt kenyértészta tetején landolt. 

  Megérkeztem a 17., egyben az utolsó lakáshoz. A sok izgalomtól remegve álltam meg az ajtó előtt, szívem szaporán vert. Nagyot sóhajtottam, beraktam a kulcsot a zárba, és bejutottam. Halovány fény égett a hálószobából, de én egyből a konyhába mentem. A már jól ismert bútorok rajzolódtak ki a szemem előtt. Sietve megkerestem a gyönyörűen megmunkált teáskannát, amiben gyakorta készítek én is teát. A kezem remegett, az agyam ellenállt a cselekedetnek, de beleszórtam a 17-es üvegcse tartalmát. Ránéztem a papírra és a név mellett ez állt: “gonoszság”. A legerősebb szó, amely a lapon volt. 

  Ahogy visszapakoltam a táskába, hirtelen neszezést hallottam. Halk, ismerős léptek zaja ütötte meg a fülemet. Nem volt időm menekülni. Vége, vége mindennek… a lélegzetem elállt és megdermedtem. Háttal álltam a konyha ajtajának, így mögülem lépett elő az alak. Óvatosan rápillantottam. Az idős nő pizsamában volt, haját felcsavarta és arcán vastagon állt a fehér krém. Sétált, de aludt. Tényleg, alvajáró! – eszméltem rá, mikor nyugodtan elhaladt mellettem és megkerülte a konyhaasztalt. Minden nap, mikor elköszönök tőle legalább negyed órát alvási problémáiról panaszkodik nekem. Mikor elhagyta a konyhát, és reccsent egyet az ágya, összekaptam magam, és kiszabadultam a lakásból.  

  Lassú léptekkel, elmélázva haladtam lefelé a lépcsőn. Fogalmam sem volt, hogy mit tettem. A szökés is eszembe jutott, az, hogy kifordulok az utcára, és soha többé nem nézek vissza. De sejtettem, hogy az idős férfi könnyedén megtalálna, így inkább nem kockáztattam. És mellesleg már órák óta gyötört a kíváncsiság. Ki az az ember? Mihez kellettem pont én?

  Majd’ elájultam, úgy megijedtem. Az egyik emelet fordulójánál kilépett egy sötét alak a fal mögül. Elkapta a kezem és egyből nekem szögezte a legfontosabb kérdést.

– Na, sikerült? – izgatott, remegő hangon szólt hozzám. 

– Igen – válaszoltam gyorsan. – Én úgy csináltam mindent, ahogy mondta.

– Jól van, menjünk vissza – ezzel magával húzott és elindultunk a szoba felé.

  Hullafáradt voltam. A sok feszültség legyengített, gondolkodás nélkül csoszogtam az öreg után. Újra a félemeleti sötét, dohos folyosón találtam magam, ahol ugyanaz a jelenet játszódott le, mint öt órával azelőtt. Néztem a kabátját, figyeltem a sántító járását. 

  Bezárta az ajtót, és leültetett a székre, majd fel-alá járkált előttem. Erősen gondolkodott, már-már azt hittem, hogy hallom agya kattogását. Majd megállt, és rám nézett.

– Mit akar tudni? – vetette oda nekem, de még mielőtt válaszolhattam volna, helyettem megtette ő. – Gondolom mindent, ez egyértelmű. De hát hol is kezdjem? Nem igazán szoktam az életemről mesélni – szeméből szomorúság áradt és egy pillanatra még meg is sajnáltam. 

– Fiatal voltam és magányos. Ekkor került az életembe a nagy Ő. Róla nem igazán kell mesélnem, hiszen jól ismeri. Húsz éves koromban költöztünk ide, a 17-es számú, tökéletes lakásba. Közösen vettük, és nagy céljaink voltak itt. A házasság után családot terveztünk. Boldogok voltunk, vagyis én az voltam – picit megállt, majd keserű hangon folytatta. – Egyik nap munka után nem találtam itthon és megérzéseim nem voltak alaptalanok. Beleszeretett egy másik férfiba, és hamar kisemmizett engem. Elküldött a közös otthonunkból, és nekem nem volt hová mennem. Így kerültem ide – széttárt kézzel nézett körbe a helyiségben. – Azzal ütöttem el a szabadidőm, hogy minden lakót megfigyeltem, kihallgattam. És tudja mire eszméltem rá? – ennél a kérdésnél már jóval megemelte a hangját és kifakadva, magatehetetlenül ordított fel – Mindenki boldog volt ebben a házban! Kedvesek, jóindulatúak. Sosem panaszkodtak, nem utáltak egy teremtett lelket sem, és hihetetlenül önzetlenek voltak. Aki ebbe a házba betette a lábát, olyan örömöt érzett, hogy az már nekem fájt – a férfi kifulladva rogyott le a foteljába, de nem hagyta abba – Olyan dühöt éreztem mindenki és minden iránt, hogy évek kemény munkája alatt, de megalkottam a megoldást. Minden este ugyanazt a folyamatot teszem a porokkal, amelyet ma elvégzett helyettem. Nehogy már csak én legyek itt kegyetlen, legyen mindenki az! És főleg legyen az én rosszakarómból egy gonosz ember, akit senki se szeret – felsóhajtott, majd hátradőlt.

  Lesokkolódva ültem a székben. Majdnem minden összeállt a fejemben, csak egy gondolat nem hagyott nyugodni.

– De miért pont én? – szólaltam meg végre. 

  A férfi gúnyosan rám emelte tekintetét, és kegyetlen nevetésben tört ki.

– Nézzen magára, hát egy rakás szerencsétlenség! Minden nap felmegy a lifttel ahhoz a kegyetlen nőhöz, meghallgatja, ápolja, de mit kap érte cserébe?

– Pénzt! – vágtam rá rögtön. 

– Pénz…Az kell a boldogsághoz, ugye? Milyen menthetetlen gondolat. Tehát akkor teljes választ adok a kérdésére. Minden nap rettegve áll be abba a nyomorult liftbe, de nem csak az a gondja. Mindig megfigyelem, amikor jön a házba, látom magán az elkeseredettséget, a boldogtalanságot. Fél a nőtől, iszonyodik a következő két órától. De hiszen most már tudja, miért olyan gonosz az istápoltja, én teszem azzá! – ekkor rémisztő mosoly húzódott az arcán, majd újra megkomolyodott. – Megöregedtem. Senki más nem lenne képes ezt a piszkos munkát elvégezni, csak akiben hasonló mértékű utálat van, mint bennem. És magában ezt megtaláltam. 

– Nn…nem! – kiáltottam fel. – Hogy gondolja ezt rólam? Hogy hiheti azt, hogy én is utálok mindenkit? – felpattantam a székről, és az ajtó felé futottam. Minden vágyam az volt, hogy kikerüljek ebből a lidércnyomásból, és megszabaduljak a gonosz kacajtól. 

  Feltéptem a bejáratot, és kirohantam a sötétbe. A férfi nem állított meg, nem futott utánam, de egy utolsó gondolat még elhangzott a szájából.

– De hát szereti az életét?! Nem csak az emberekről beszélek, hanem… – a végét már nem hallottam.

 

  Szúrós hideg volt aznap este, a hideg szél útközben sokszor meg-megcsapott. Mikor a robosztus épület kapuja alá értem a lábaim kissé meginogtak. Fagyos kezekkel, lassan nyomtam meg a 17-es kapucsengőt, ami hosszan berregett. Szorosan összefont karokkal álltam a halovány fény alatt, majd a kapu koppant és a mágneszár nyílt. 

  Mivel egy régi, 19. században épült belvárosi bérház volt, emiatt nehezen tudtam csak bejutni az impozáns, de kissé szürke és riasztó folyosóra.

  Amint bezárult mögöttem a bejárat, síri csend lett és csak a vaskos bakancsom csoszogása töltötte be a teret. Odaértem, és felsóhajtottam. De tudtam, hogy van visszaút. Megfordultam és otthagytam a liftet. 

  Végigsétáltam a folyosón és kiléptem a kapun. Soha többé nem néztem vissza. Az én életem és az én döntésem, hogy mit hozok ki belőle. 

Benedek Léna: Összezavar ez a világ

Összezavar az ajtó,

Miért őrzi békésen álmom éjjel,

Ha napközben nyikorog kéjjel,

Mintha rosszallóan felhánytorgatná

Azt a sok bezártsággal töltött évet.

 

Összezavar a tükör

Miért mutat egyszer mosolyt,

Másszor könnyeket, bűnt és sikolyt

Szeret hízelegni, aztán mikor

Olyan kedve van, jól hátbaszúr.

 

Összezavar a zene

Miért lehet valaki boldogsága,

Ki írja, annak gyógyíre tébolyára,

Miért kápráztathat valakit

Egy embertársa papírra vetett vére?

 

Összezavar, ahogy nézel rám

Összezavar, amit mondasz

Folyton az jár a fejemben,

Vajon mégis mit gondolhatsz.

 

Szemedet, szavaid, szívedet mind enyémbe zártam

Szemedbe tükröt

Szívedbe ajtót

Szavaidba zenét láttam.