Fogadjátok szeretettel!
Ezúton is szeretettel gratulálunk Laurának a szép eredményhez!
Csak a ma számít
Kedves naplóm…”
Reggel ébredés után, mint mindig, magamhoz veszem a naplómat, hogy valami napkezdő gondolatot leírjak. De nagyon furcsa dolog történt. Találtam egy bejegyzést tegnapról, a saját kézírásommal, de nem emlékszem, hogy ezeket leírtam volna, és arra sem, hogy ez miért a 379. nap. Elolvastam az utolsó bejegyzést. Az volt benne, hogy írjam le, ami velem történik ma, mert másnap nem fogok rá emlékezni. Úgy látszik, igazam van, mert nem emlékszem. Elvileg volt egy stresszhelyzetem, és sérült a rövidtávú memóriám, vagyis anterográd amnéziám van. Arra még emlékszem, hogy tegnap voltunk vidámparkba, és a legjobb barátnőmmel felültünk a legmagasabb hullámvasútra. Az elején minden rendben ment, aztán elkezdtem szédülni és elájultam. Aztán homályos. Tudom, hogy történt még valami, csak nem tudom mi. Ahogy látom, ne olvassak visszafelé, mert csak időpocsékolás. Oké tegnapi Én, nem fogom az időmet vesztegetni. Az előző bejegyzésben azt írtam le, hogy mit szeretnék ma kipróbálni. Szuper. Először rendbe szedtem magam, és megnéztem a dátumot. 2021. Július 14. Aha, akkor június 31-én történt a baj. Hmm. Olyan fura, milyen könnyedén kezelem, hogy nem emlékszek az utóbbi egy évre. Lehet, hogy lélekben már elfogadtam és nyugodtabb vagyok. Ezekkel a gondolatokkal mentem le a konyhába, ahol elsőnek Sziszit pillantottam meg, a legjobb barátnőmet, aki épp müzlit kanalazott.
- Minden reggel ide jössz? - álltam meg a lépcső legalsó fokán. Sziszi rám nézett, felpattant és szorosan megölelt.
- Annyira sajnálom Rózsa. Az egész az én hibám. Én erősködtem, hogy üljünk fel arra a hülye hullámvasútra.
- Hé, csajszi, figyelj rám - fogtam meg a vállát - Nincs semmi baj. Jól vagyok.
- Az jó, tegnapelőtt nagyon felzaklattad magad miatta. És nem tudtam, hogy most hogyan fogsz reagálni.
- Tényleg semmi baj nincs - mosolyogtam rá biztatóan.
- Akkor jó.
- Együnk valamit, mert nagyon éhes vagyok - kordult meg a gyomrom.
- Jó. Van még müzli a szekrényben.
- Ugye nem ittad meg az összes szója tejet? - néztem be a hűtőbe.
- De. De raktam be egy telit.
- Azta! Biztos te vagy az? - nevettem el magam.
- Egy év alatt sokat változtam.
- Úgy látom én is - néztem magamra a tükörben, ami a konyha melletti falon van.
- Hé, biztosan történik majd valami, ami ezt megváltoztatja - vonta meg a vállát.
- Ki tudja? - utánoztam a mozdulatát - A szülinapom milyen volt? - kérdeztem hirtelen.
- Holnapután lesz. A tavalyi nem volt megtartva. Kb 1 hónapig nem mondtuk el neked mi történt.
- Ó. Értem. Mondjuk, úgy sem emlékszem rá, szóval mindegy - ültem le Sziszivel szembe az asztalhoz.
- Most szeretnél valami nagy bulit?
- Szuper ötlet - csillant fel a szemem - Csapunk egy hatalmas medencés bulit!
- Ez nagyon jó. Akkor össze kell írnunk a vendéglistát.
- Írjunk az osztály csoportba! Áh, nem is. Inkább az évfolyam csoportba - éltem bele rögtön magam.
- Ez a beszéd csajszi. Egyszer leszel tizennyolc.
- Igen. Aztán nem is fogok rá emlékezni - sóhajtottam.
- Na, jó, nem lógatod itt az orrod nekem! Most miután megkajáltunk, szépen felöltözöl és elmegyünk vásárolni. Kellenek neked új ruhák, meg egy új fürdőruha. Olyan bomba leszel, hogy Martin drága le se fogja venni rólad a szemét - húzogatta a szemöldökét.
- Hé! Hagyjál már ezzel. De amúgy észrevettem, hogy őt nem említettem meg a naplómba.
- A baleset után egyszer beszéltetek. És elhívott valahova - húzta el a száját.
- Jaj, ez rosszul kezdődik az arcodat látva - néztem rá riadtan.
- Minden jó lett volna, ha nem felejted el.
- Ó basszus. Azóta egyszer sem beszélt velem? - temettem a kezembe az arcom.
- Nem. Mivel a szüleid kivettek a suliból, nem is találkoztatok. Viszont én párszor beszéltem vele.
- És elmondtad neki miért nem mentem el?
- Nem, mert úgy gondoltuk, hogy ezt annak mondod el, akinek akarod, és mi nem szólunk róla senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleiddel - magyarázta.
- Szuper. Akkor megpróbálom elmagyarázni neki valahogy - kevergettem a tejet a tálba.
- Na, nincs tovább orr lógatás. Nyomás öltözni - tapsolt kettőt.
- Jó megyek már - keltem fel az asztaltól és felmentem átöltözni. Mikor kész lettem, bedobáltam a szükséges dolgokat a kis táskámba, majd letrappoltam.
- Örülök, hogy elkészültél. Csak 20 percre volt szükséged - nevetett Sziszi.
- Inkább menjünk - hessegettem ki az ajtón. Mikor beértünk a plázába szó szerint leesett az állam.
- Igen, kicsit megváltozott.
- Kicsit? Van plusz két emelete - néztem tágra nyílt szemmel a barátnőmre.
- Hova akarsz menni?
- Fel, mindenképp, van valami jó ruhabolt ott?
- Az egyik legjobb.
- Akkor vezess és ássuk bele magunkat a ruha tengerbe - nevettem fel, Sziszi pedig már húzott is magával. Kb 3 óra múlva tíz-tíz szatyorral léptünk ki a friss levegőre.
- Huh, ez nem volt semmi. Ezt hittem megfulladok ebben a maszkban - szedte le az arcáról azt az anyagdarabkát, amibe én is majdnem belefulladtam.
- Ja, tisztára elfáradtam - mondtam, közben letettem a lábamhoz a csomagjaimat, és nyújtózkodtam egyet. Miközben forgolódtam, megakadt a szemem valamin - Tudod, mi jön most? - húzogattam a szemöldökömet, és az épület felé biccentettem.
- Ó, alap. Kajaaaaa!
- Töltsük fel magunkat, aztán anyának divatbemutatózunk otthon - mondtam boldogan.
- Ah, de várjál, hát nem tudunk beülni.
- Ó, igen tényleg - lombozódtam le.
- És mi lenne, ha otthon rendelnénk kaját, mert nem akarom még azt is cipelni. És közben valami filmet is nézhetnénk.
- Zseni vagy.
- Amúgy miért is állunk itt? A telóm szerint 5 perc múlva jön a buszunk - forgolódott Sziszi a megállót keresve.
- Külön buszunk jön. Amíg te fizettél, felhívtam apát, hogy jöjjön értünk - mondtam, majd a következő pillanatban az említett be is fordult a sarkon.
- Taxi sofőr! - integetett neki Sziszi mosolyogva.
- Arra van eszed, hogy taxi sofőr - ért mellénk apa, aki a lehúzott ablak miatt már hallotta mit mondott a barátnőm.
- Én nem úgy gondoltam - nevetett Sziszi.
- Csak ugratlak, pattanjatok be.
- Apa, a csomagokat segítesz betenni a csomagtartóba - néztem rá boci szemekkel. Mire kiszállt, de amikor meglátta mennyi van, csípőre tett kézzel nézett rám.
- Ez komoly?
- Szülinapom lesz - mosolyodtam el angyalian.
- Áh, rád nem lehet haragudni - mosolyodott el, majd bepakoltunk a kocsiba. Otthon rendeltünk pizzát meg hambit. Miközben vártunk, hogy kihozzák, anyának megmutattuk miket vettünk. Teljesen odavolt értük. Közben pedig a bátyám is hazaért, és ő is beállt pontozni a ruhákat. Miután vissza öltöztünk otthoniba, megírtuk és elküldtük az évfolyam csoportba a meghívókat. Evés közben megbeszéltük, hogy ma Sziszi itt alszik, aminek nagyon örültem, bár lefekvés elött, amikor visszajött a fürdőből, kicsit fura volt, de majd holnap megkérdezem tőle.
„…Kedves holnapi Én. Itt most felsorolom neked, mit kell holnap csinálnod. Először is rákérdezel Sziszinél, hogy miért viselkedett furcsán, aztán el kell mennetek egy buli boltba szülinapi dolgokat venni, mert szülinapod lesz, méghozzá a tizennyolcadik, és ha ezzel meg vagytok, a tortát és a sütiket süssétek meg, Sziszi tudja, mit kell csinálni. Na, mára ennyi. Írd le, ami veled történik ma, mert másnap nem fogsz rá emlékezni. Egy baleset miatt anterográd amnéziád van, vagyis sérült a rövidtávú memóriád. Csak előre nézz, hátra sohase.”
„380. Nap
„Kedves naplóm…”
Extra fáradtan keltem, és akkor még nem említettem mi várt rám a naplómban. Anterográd amnéziám van, vagyis a történtek óta semmire nem emlékszem. Ma 2021. Július 15-e van. Több, mint egy év kiesésem van. Ez nagyon durva. Na de ez most mellékes, mert a “tegnapi Én” feladatot adott. Szóval el is indultam a küldetésemre. A hangulatváltozásaim megmaradtak, hahaha. Sziszi a konyhában ült és kajált.
- Madárcsicsergős szép reggelt drága barátnőm - ültem le elé, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon.
- Hát beléd meg mi ütött? - nézett rám furán.
- Lenne egy kérdésem.
- Oké, mondd - vont vállat.
- Tegnap este furán viselkedtél, mármint ezt írtam. Miért?
- Mire gondolsz? - nézett rám kérdőn.
- Amikor visszajöttél a fürdőből. Sokat mosolyogtál, és el-el kalandoztál.
- Nem tudom. Lehet valami viccesre gondoltam - vont vállat, de látszott rajta, hogy idegesen turkál a táljában. Ó engem ilyen könnyen nem lehet lerázni.
- Van barátod - jelentettem ki.
- Mi???? Honnan jött ez az agymenésed? - mondta köhögve.
- Ne kerüld a témát, csak válaszolj. Van barátod vagy nincs? - mielőtt válaszolhatott volna Dani lépett a konyhába.
- Reggelt - ásított.
- Neked is bratyó - mondtam, de a szememet nem vettem le a barátnőm arcáról. Ő csak lehajtott fejjel turkált a reggelijében. Aztán megvilágosodtam – Jézusom! TI EGYÜTT VAGYTOK - képedtem el, ők meg csak rám mosolyogtak.
- Aha - vakarta meg a tarkóját Dani.
- OMG. Mióta? Hah, mindig is shippeltelek titeket - forgattam meg a szemem olyan “én megmondtam” stílusban.
- Hát kb. tavaly július közepe óta. Abban az időszakban sokat kellett a kórházba járnod, és mi mindig veled mentünk. Aztán ez így alakult - vont vállat Sziszi.
- Nagyon édik vagytok, de ha kiturbékoltátok magatokat, nekünk dolgunk van - fogtam meg a barinőm vállát.
- Parti kellék bolt? - kérdezte a bátyám.
- Azaz, holnap hatalmas buli lesz - tapsikoltam izgatottan.
- És még a sütit is meg kell csinálni, szóval azzal segítesz a legtöbbet, ha kipucolod a medencét - fordultunk mindketten Danihoz.
- Megcsinálom, de csakis azért mert ez a tizennyolcadik szülinapod.
- Imádlak - dobtam felé egy puszit. Miután visszaértünk két nagy szatyor kellékkel, elkezdtük díszíteni a házat. Csak mi hárman voltunk, mert anyáék reggel elmentek egy egyhetes üzleti útra. Szóval miénk az egész ház. Mikor már belül kidekoráltunk mindent, én bevonultam a konyhába sütiket csinálni, a gerlepár pedig a kertrészt csinosították ki. Mikor beraktam két piskótát sülni, akkor jöttek be.
- Na, várjál. Te most a saját tortádat csinálod? - esett le Sziszinek.
- Mivel csak én tudom hogyan kell, igen - nevettem el magam.
- Na, nem, majd én folytatom - hessegetett ki a konyhából.
- De akarok én is csinálni valamit - nyafogtam.
- Nézd meg, ki válaszolt a meghívóra, és írd össze, kiket várjunk - mondta csípőből a barátnőm.
- Igenis asszonyom - tisztelegtem, majd nevetve lehoztam a nappaliba a laptopam.
„381. Nap
Kedves naplóm…”
Jézus, mi a fene történt? Most olvastam vissza az előző bejegyzésem, és kicsit sokkos állapotban vagyok. Hogy lehet, hogy tegnap még tizenhat voltam, és 2020.06.31-e volt, ma meg tizennyolc, és 2021.07.16-a? Ezt kicsit emésztenem kell. És lesz egy szülinapi bulim, szóval most ennek örülünk. Reggelizés közben csekkoltam a laptopomon, hogy mennyi embert is várunk, és kinyomtattam a névsort. Mikor a sütiket ellenőriztem, befutott Sziszi.
- Szia! Boldog szülinapoooot a legeslegjobb barátnőmnek! - ölelt meg.
- Köszönöm - nevettem el magam.
- Majd nézd meg az insta storyaimat.
- Mindenképpen. Mivel fogalmam sincs milyen képeket raktál ki, és egy kis visszatekintést nyerek, amire nem emlékszem.
- És, hogy vagy?
- Elég furán érzem magam, de közben boldog is vagyok - mosolyodtam el.
- Szuper. A ruhádat megnézted már? - kérdezte izgatottan.
- Nem. A naplómba az volt, hogy várjalak meg vele.
- Oksi. Akkor menjünk és öltözzünk át - tapsolt kettőt. Fent kivette a szekrényemből a ruhámat, azután a kezembe nyomta és betolt a fürdőbe azzal a felszólítással, hogy öltözzek fel, de ne nézzem meg magam a tükörbe. A fürdőruhám két részből állt, egy fehér nyakbakötős felső, aminek a teteje horgolt és a jobb oldalán egy szál rózsa volt, az alsó része szintén fehér, rózsa mintával és az oldala kötős. A ruha, amit Sziszi adott egy égkék, laza, puha, rövid ujjú egyberuha, ami a térdemig ért. Egyszerűen imádtam. Mikor kiléptem a fürdőből, Sziszi egy az enyémhez hasonló ruhába állt, csak az övé fehér volt és alatta a fürdőruhája volt kék.
- Gyere, csináljunk egy képet Snapchatre - biccentett a tükör irányába.
- Oksi.
- Na? Hogy tetszik a menő egyenruhánk? - kérdezte, amikor letette a telefonját.
- Imádom. Köszönöm - néztem rá meghatottan, mire ő csak megölelt.
- Jaj gyerek, ne akard, hogy sírjak, mert nem folyhat le a sminkem - nevetett, én pedig szorosabban öleltem.
- Csoportos ölelés, és engem nem is hívtok? - állt meg az ajtóban Dani.
- Te aztán tudod, hogy kell elrontani egy meghitt pillanatot - néztem rá nevetve, ő pedig mosolyogva vállat vont.
- Amúgy boldog tizennyolcat húgi. Végre te is nagykorú vagy - ölelte át a vállam és megpuszilta a fejem búbját.
- Kösz, kösz, na de én most befejezem az ellenőrzést.
- Okés - válaszoltak egyszerre. Én csak bólintottam és leszaladtam a lépcsőn, aztán rájöttem, hogy fent hagytam a csiptetőstáblám, amin pipálgattam a dolgokat, ezért visszamentem.
- Figyelj, nem láttad vélet…-mentem be a szobámba, de meg is torpantam, és leesett állal néztem a párra - Jézusom! Ti ketten együtt? Ez az. Komolyan nem tudom mit bénáztatok eddig - nevettem el magam - Csak ezért jöttem - emeltem fel a táblát - Nem is zavarok tovább - vigyorogtam rájuk majd magam mögött becsukva az ajtót lebaktattam a lépcsőn.
Olyan fél négy fele elkezdtek szállingózni az emberek. Én az ajtóban vártam és engedtem be mindenkit, közben pipálgattam a neveket, és irányítottam az érkezőket, hogy hova, merre menjenek és az ajándékot hova rakják. Sziszi állt a konyhába, és öntötte az italokat, ellenőrizte az ételeket, Dani pedig bevállalta a zenét, amiért nagyon hálás vagyok neki. Eddig imádom az egészet.
Éppen az egyik lánnyal beszélgettem, amikor ismét kopogtak.
- Bocsi, - mondtam a lánynak - megyek már! - kiabáltam ki - Szia, örülök, hogy eljöttél a… - nyitottam ki az ajtót és akkor megláttam. Sötétkék rövidnadrágot és fehér pólót viselt, sötét haja épphogy csak belelógtak szürke szemeibe, amivel kutatóan nézett le rám, és a mosolya… Na, jó Rózsa szedd össze magad - az ajándékot a nagy asztalra, a kertbe egyenesen tudsz kimenni.
- Köszönöm ezt a részletes eligazítást - nevetett. - Egyébként boldog szülinapot.
- Köszi, Martin - mosolyogtam rá - Gyere beljebb - invitáltam be, mire csak bólintott.
- Rég beszéltünk, minden rendben veled? - fordult felém, miután lerakta az ajándékot.
- Igen.
- Biztos? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Nem igazán - vallottam be - Igazából beszélni szerettem volna veled egy fontos dologról. Gyere - biccentettem felfelé - Sziszi! Átvennéd kicsit a helyem?
- Persze - kacsintott rám. Mikor beértünk Martinnal a szobámba becsuktam az ajtót, hogy kizárjam a zenét és a bulizó tömeg zaját.
- Huh, ez kicsit bonyolult lesz - kezdtem, majd másfél órán keresztül mondtam el neki, hogy mi történt velem.
- Ez durva - dőlt hátra a székben a fiú - Szóval ezért nem jöttél el akkor?
- Igen és nagyon sajnálom. Nem akartam elfelejteni, de akkor még nem tudtam erről az egészről. Mármint nem mondták el nekem, így nem tudtam leírni - vontam vállat.
- Teljesen megértem. Gondoltam, hogy valami jó okod van rá. Na de nem tűnhetsz el csak úgy a szülinapodról. Tessék bulizni - húzott fel a székről.
- Oké, oké - nevettem. Mikor lementünk a lépcsőn elkezdődött a Happy Birthday, és Sziszi kihozta az emeletes oreós tortát a konyhából. Kimentünk a kertbe és a hosszú asztalnál ülve körbe néztem, és hálát éreztem. Boldog voltam, hogy ilyen barátaim vannak. És csak egyszerűen boldog voltam. Torta után ismét jöhetett a zene, és elhúztuk a medence tetejét. Elkezdődhetett az igazi buli. Nagyon sokat nevettünk. Ez volt életem legjobb napja. Kb. fél egy után kezdek el hazamenni a vendégek. Martin az utolsók között ment el és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, és bepótoljuk a múltkori elmaradt randit. Egész éjszaka, miközben az ajándékokat bontogattam, nem lehetett levakarni az arcomról a vigyort.
„Kedves holnapi én!
Csodálatos napot tudhatunk magunk mögött. És próbáld meg elhinni, hogy tizennyolc éves vagy. Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy randid lesz Martinnal. Nem szeretném, ha megint elfelejtődne. Érezd magad nagyon jól. És jól jegyezd meg, csak a ma számít. Egy baleset miatt…”
„382. nap.
Kedves naplóm!
A mai nap fantasztikus volt. Természetesen a reggeli sokk után. Szerencsére ma sikerült nem elfelejtenem, hogy randizom Martinnal, és hogy ebben ő is biztos legyen, értem jött 2-re. Nagyon jól éreztem magam. Sajnos nem tudtunk olyan sok mindent csinálni, mert ugye nem lehet sehova beülni, de nagyon sokat sétáltunk és beszélgettünk. Majd később még írok csak Sziszi szólt, hogy kitalált valami jót, szóval húzzak le.
Kedves holnapi én!
Kedves naplóm…”
Jézus, mi a fene történt? Most olvastam vissza az előző bejegyzésem, és kicsit sokkos állapotban vagyok. Hogy lehet, hogy tegnap még tizenhat voltam, és 2020.06.31-e volt, ma meg tizennyolc, és 2021.07.16-a? Ezt kicsit emésztenem kell. És lesz egy szülinapi bulim, szóval most ennek örülünk. Reggelizés közben csekkoltam a laptopomon, hogy mennyi embert is várunk, és kinyomtattam a névsort. Mikor a sütiket ellenőriztem, befutott Sziszi.
- Szia! Boldog szülinapoooot a legeslegjobb barátnőmnek! - ölelt meg.
- Köszönöm - nevettem el magam.
- Majd nézd meg az insta storyaimat.
- Mindenképpen. Mivel fogalmam sincs milyen képeket raktál ki, és egy kis visszatekintést nyerek, amire nem emlékszem.
- És, hogy vagy?
- Elég furán érzem magam, de közben boldog is vagyok - mosolyodtam el.
- Szuper. A ruhádat megnézted már? - kérdezte izgatottan.
- Nem. A naplómba az volt, hogy várjalak meg vele.
- Oksi. Akkor menjünk és öltözzünk át - tapsolt kettőt. Fent kivette a szekrényemből a ruhámat, azután a kezembe nyomta és betolt a fürdőbe azzal a felszólítással, hogy öltözzek fel, de ne nézzem meg magam a tükörbe. A fürdőruhám két részből állt, egy fehér nyakbakötős felső, aminek a teteje horgolt és a jobb oldalán egy szál rózsa volt, az alsó része szintén fehér, rózsa mintával és az oldala kötős. A ruha, amit Sziszi adott egy égkék, laza, puha, rövid ujjú egyberuha, ami a térdemig ért. Egyszerűen imádtam. Mikor kiléptem a fürdőből, Sziszi egy az enyémhez hasonló ruhába állt, csak az övé fehér volt és alatta a fürdőruhája volt kék.
- Gyere, csináljunk egy képet Snapchatre - biccentett a tükör irányába.
- Oksi.
- Na? Hogy tetszik a menő egyenruhánk? - kérdezte, amikor letette a telefonját.
- Imádom. Köszönöm - néztem rá meghatottan, mire ő csak megölelt.
- Jaj gyerek, ne akard, hogy sírjak, mert nem folyhat le a sminkem - nevetett, én pedig szorosabban öleltem.
- Csoportos ölelés, és engem nem is hívtok? - állt meg az ajtóban Dani.
- Te aztán tudod, hogy kell elrontani egy meghitt pillanatot - néztem rá nevetve, ő pedig mosolyogva vállat vont.
- Amúgy boldog tizennyolcat húgi. Végre te is nagykorú vagy - ölelte át a vállam és megpuszilta a fejem búbját.
- Kösz, kösz, na de én most befejezem az ellenőrzést.
- Okés - válaszoltak egyszerre. Én csak bólintottam és leszaladtam a lépcsőn, aztán rájöttem, hogy fent hagytam a csiptetőstáblám, amin pipálgattam a dolgokat, ezért visszamentem.
- Figyelj, nem láttad vélet…-mentem be a szobámba, de meg is torpantam, és leesett állal néztem a párra - Jézusom! Ti ketten együtt? Ez az. Komolyan nem tudom mit bénáztatok eddig - nevettem el magam - Csak ezért jöttem - emeltem fel a táblát - Nem is zavarok tovább - vigyorogtam rájuk majd magam mögött becsukva az ajtót lebaktattam a lépcsőn.
Olyan fél négy fele elkezdtek szállingózni az emberek. Én az ajtóban vártam és engedtem be mindenkit, közben pipálgattam a neveket, és irányítottam az érkezőket, hogy hova, merre menjenek és az ajándékot hova rakják. Sziszi állt a konyhába, és öntötte az italokat, ellenőrizte az ételeket, Dani pedig bevállalta a zenét, amiért nagyon hálás vagyok neki. Eddig imádom az egészet.
Éppen az egyik lánnyal beszélgettem, amikor ismét kopogtak.
- Bocsi, - mondtam a lánynak - megyek már! - kiabáltam ki - Szia, örülök, hogy eljöttél a… - nyitottam ki az ajtót és akkor megláttam. Sötétkék rövidnadrágot és fehér pólót viselt, sötét haja épphogy csak belelógtak szürke szemeibe, amivel kutatóan nézett le rám, és a mosolya… Na, jó Rózsa szedd össze magad - az ajándékot a nagy asztalra, a kertbe egyenesen tudsz kimenni.
- Köszönöm ezt a részletes eligazítást - nevetett. - Egyébként boldog szülinapot.
- Köszi, Martin - mosolyogtam rá - Gyere beljebb - invitáltam be, mire csak bólintott.
- Rég beszéltünk, minden rendben veled? - fordult felém, miután lerakta az ajándékot.
- Igen.
- Biztos? - vonta fel az egyik szemöldökét.
- Nem igazán - vallottam be - Igazából beszélni szerettem volna veled egy fontos dologról. Gyere - biccentettem felfelé - Sziszi! Átvennéd kicsit a helyem?
- Persze - kacsintott rám. Mikor beértünk Martinnal a szobámba becsuktam az ajtót, hogy kizárjam a zenét és a bulizó tömeg zaját.
- Huh, ez kicsit bonyolult lesz - kezdtem, majd másfél órán keresztül mondtam el neki, hogy mi történt velem.
- Ez durva - dőlt hátra a székben a fiú - Szóval ezért nem jöttél el akkor?
- Igen és nagyon sajnálom. Nem akartam elfelejteni, de akkor még nem tudtam erről az egészről. Mármint nem mondták el nekem, így nem tudtam leírni - vontam vállat.
- Teljesen megértem. Gondoltam, hogy valami jó okod van rá. Na de nem tűnhetsz el csak úgy a szülinapodról. Tessék bulizni - húzott fel a székről.
- Oké, oké - nevettem. Mikor lementünk a lépcsőn elkezdődött a Happy Birthday, és Sziszi kihozta az emeletes oreós tortát a konyhából. Kimentünk a kertbe és a hosszú asztalnál ülve körbe néztem, és hálát éreztem. Boldog voltam, hogy ilyen barátaim vannak. És csak egyszerűen boldog voltam. Torta után ismét jöhetett a zene, és elhúztuk a medence tetejét. Elkezdődhetett az igazi buli. Nagyon sokat nevettünk. Ez volt életem legjobb napja. Kb. fél egy után kezdek el hazamenni a vendégek. Martin az utolsók között ment el és megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, és bepótoljuk a múltkori elmaradt randit. Egész éjszaka, miközben az ajándékokat bontogattam, nem lehetett levakarni az arcomról a vigyort.
„Kedves holnapi én!
Csodálatos napot tudhatunk magunk mögött. És próbáld meg elhinni, hogy tizennyolc éves vagy. Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy randid lesz Martinnal. Nem szeretném, ha megint elfelejtődne. Érezd magad nagyon jól. És jól jegyezd meg, csak a ma számít. Egy baleset miatt…”
„382. nap.
Kedves naplóm!
A mai nap fantasztikus volt. Természetesen a reggeli sokk után. Szerencsére ma sikerült nem elfelejtenem, hogy randizom Martinnal, és hogy ebben ő is biztos legyen, értem jött 2-re. Nagyon jól éreztem magam. Sajnos nem tudtunk olyan sok mindent csinálni, mert ugye nem lehet sehova beülni, de nagyon sokat sétáltunk és beszélgettünk. Majd később még írok csak Sziszi szólt, hogy kitalált valami jót, szóval húzzak le.
Kedves holnapi én!
Semmikép sem fogsz emlékezni erre a napra. Először is azért, mert Sziszivel ivós játékkal űztük az időt, hihi, de nyugi már tizennyolc vagy, a másik dolog meg, hogy amnéziás vagy és alapvetően nem emlékszel az előző napra. Most írom le ezeket, mert nem tudom, milyen állapotban leszek később. Hihihi. Na, mindegy. A jó tanácsom neked, hogy ne nézz hátra, csak az előtted álló napra koncentrálj.
Jaa, és ne lepődj meg, ha Martin reggel melletted lesz. Elárulok egy titkot. Együtt vagytok. Jihiii. És olyan jó volt a mai randiii.”
„383. nap.
Kedves naplóm…”
Reggel fejfájással ébredtem. Mi a fene történt? Automatikusan a naplómhoz akartam nyúlni, de amikor megfordultam, beleütköztem egy emberbe. Ijedtemben ledermedtem, de amikor megláttam az arcát, kicsit nyugodtabb lettem. Martin szuszogott édesen mellettem. De hogy a fenébe került ide, és miért van itt? Ráadásul félmeztelenül. Nem pirultam el. Gyorsan átnyúltam felette a naplómért és beleolvastam az előző fejezetbe.
“Kedves holnapi én!
Semmiképp sem fogsz emlékezni erre a napra. Először is azért, mert…”
Oké. Ezt egy kicsit még emésztem. Tovább olvastam, majd megakad a szemem egy részen.
“Ja és ne lepődj meg, ha Martin reggel melletted lesz. Elárulok egy titkot. Együtt vagytok. Jihiii. És olyan jó volt a mai randiii.”
Ömmmmm! Az tuti, hogy amikor ezt írtam, már nem voltam teljesen józan. Ez kicsit sokkol. De a randi feldobott. Általános óta bele vagyok zúgva a srácba. Na, mindegy. Írás közben arra lettem figyelmes, hogy Martin átölel oldalról és a fejét az oldalamba nyomja. Ettől egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Félénken elkezdtem játszani a hajával, de amikor éreztem, hogy elmosolyodik, felbátorodtam és egy-egy tincset kis fonatokba fontam.
- Mióta vagy fent? - szólalt meg hirtelen álmos, rekedt, reggeli hangján - Hívjanak mentőt!
- Nem olyan régóta - csavargattam az egyik fonatot - És te?
- Mióta szegény füzetet gyilkolod.
- Hangosan írok? - kuncogtam.
- Áh. Szerintem a harmadik szomszéd már nem hallotta - emelte fel a fejét, és rám nézett a szürke szemeivel.
- Szia - köszöntem félénken.
- Szia - villantotta meg a gödröcskéit, majd közelebb hajolt hozzám, és puha csókot lehelt a számra. Én csak idiótán mosolyogtam és beletemettem a fejem a naplómba - Hé, baj van? - tűrt egy hajtincset a fülem mögé.
- Nincs semmi, csak kicsit most hihetetlen ez az egész - mutattam felváltva rá majd magamra.
- Persze, csak gondoltam, ha beleolvastál a naplódba, nem lesz annyira idegen a dolog - vakarta meg a tarkóját.
- Egyáltalán nem erről van szó. Csak már olyan rég vártam erre a pillanatra, aztán semmire nem emlékszem.
- Hé. Biztosan megoldjuk valahogy - törölt le a hüvelykujjával egy könnycseppet az arcomról. Nem is vettem észre, hogy sírok.
- Tudom - dörzsöltem meg az arcom.
- Ez a beszéd - mosolygott. Hirtelen hallottam, hogy megkordul a hasa, és rögtön átmentem gondoskodó üzemmódba.
- Mit kérsz reggelire? - keltem fel az ágyról és belebújtam a melegítőnadrágomba, a hajamat pedig pár gyors mozdulattal felkontyoztam.
- Szokásos.
- Köszi, ez nagy segítség volt - nevettem el magam.
- Ó, bocsi. Spárgás sonkás, sajtos zsömle, bébispenóttal és egy kis retekkel.
- Régen anya nagyon sokszor csinált nekem olyat - mosolyodtam el. - Megyek, megcsinálom. Ha akarsz, majd gyere le - és azzal a lendülettel lementem a lépcsőn a konyhába. Először kezet mostam, majd kivettem a hűtőből a hozzávalókat. Elsőként félbevágtam két zsemlét majd beraktam a pirítóba. Mikor készen lett, ráraktam a szeletelt sajtot majd a sonkát. Elővettem két tányért és gusztusosan elhelyeztem rajta a zöldségeket és a zsemléket. De valami hiányzik. Hmm. Benéztem a hűtőbe és megláttam a majonézes tubust. Igen pont ez kell. Az egyik tányéron lévő szendvicsre rajzoltam egy szívecskét, amikor is Martin hátulról megölelt.
- Finomnak látszik, amit csinál az én konyhatündérem.
- Remélem. Ugye szereted a majonézt? - kérdeztem, mikor a második zsömléjére egy M betűt kanyarintottam.
- Imádom.
- Rendben, akkor tessék - adtam a kezébe, ő pedig leült az asztalhoz és falatozni kezdett. A saját pirítósaim egyikére egy esernyőt, a másikra meg #5-öt írtam.
- A tiéd milyen? - kérdezte félig tele szájjal, mire oda fordítottam neki a tálam. – Na, ne már! - hördült fel.
- Most mi van? Ezt még láttam, mielőtt amnéziás lettem. És amúgy is Five cuki, kis sorozatgyilkos - mosolyogtam angyalian.
- Áh, soha nem fogom megérteni a nőket - harapott egy nagyobbat.
Délelőtt elvittem Kókuszt sétálni, picit egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Olyan furcsa ez az egész. Egy picit visszaolvastam a naplómat még mielőtt eljöttem, és úgy látszik minden nap csináltam valamit. Nem volt olyan, hogy csak gondolkodtam erről az egészről. Amnéziás vagyok, már eleve kicsit ijesztő az egész, főleg, hogy anterográd amnéziám van, ami ezt jelenti, hogy a rövidtávú memóriám sérült. Vagyis nem emlékszem a baleset után semmire, mert az információk nem képesek tovább jutni a hosszú távú emlékeimhez. Viszont abban szerencsés lehetek, hogy egy "ártalmatlan" dolog miatt kerültem bele ebbe a helyzetbe. Ezt végiggondolni és elolvasni sokkoló, mivel utána néztem. Több mint egy év kiesett az emlékezetemből. Mintha a belsőmben egy hurok képződött volna, ami minden éjjel, amikor alszom, visszateker egy napot bennem. Vajon soha nem lesz ennek vége? Tényleg minden nap csak a ma számít? Annyi a kérdés, de nem kaphatok rá választ. Olyan érzésem van, mintha csapdában lennék. Az idő csapdájában. A fülemben max. hangerőn ment a kedvenc zeném, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a drága kutyám meglátott valamit, és eszeveszett iramban elkezdett futni. A következő dolog, amire emlékszem az az volt, kiszaladt az úttestre, én pedig szóltam neki, hogy álljon meg. Visszakapta a fejét és leült az út közepére. Odafutottam hozzá, hogy felvegyem. Amint leléptem a járdáról, egy kék villanást láttam oldalról, majd éles fájdalmat éreztem a jobb oldalamon, aztán képszakadás.
Egy gép pityegésére ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyon feküdtem.
- Felébredt - monda egy fiú hang mellőlem. Ekkor egy orvos lépett hozzám.
- Mi történt? - kérdeztem erőtlenül.
- Kisasszony. Balesete volt. Elütötte egy kocsi.
- Igen… emlékszem - dörzsöltem meg a szemem.
- Tessék? Tudja mi történt tegnap? - nézett rám csodálkozva a doki.
- Igen. Miért? Nem ez a természetes?
- Hát ez remek hír - csapta össze a kezét, majd a mögötte állóhoz szólt. - Fiatalember kérem, szóljon a családjának a jó hírről.
- Doktor úr. Lenne egy kérdésem.
- Mondd bátran - mosolygott rám jókedvűen.
- Ki vagyok én?
A kérdést követően a doki arcától leolvadt a mosoly és kiesett a kezéből a csiptetőtábla, ami hangos csattanással vágódott a földhöz. Majd mindenre döbbent csend borult.
Jaa, és ne lepődj meg, ha Martin reggel melletted lesz. Elárulok egy titkot. Együtt vagytok. Jihiii. És olyan jó volt a mai randiii.”
„383. nap.
Kedves naplóm…”
Reggel fejfájással ébredtem. Mi a fene történt? Automatikusan a naplómhoz akartam nyúlni, de amikor megfordultam, beleütköztem egy emberbe. Ijedtemben ledermedtem, de amikor megláttam az arcát, kicsit nyugodtabb lettem. Martin szuszogott édesen mellettem. De hogy a fenébe került ide, és miért van itt? Ráadásul félmeztelenül. Nem pirultam el. Gyorsan átnyúltam felette a naplómért és beleolvastam az előző fejezetbe.
“Kedves holnapi én!
Semmiképp sem fogsz emlékezni erre a napra. Először is azért, mert…”
Oké. Ezt egy kicsit még emésztem. Tovább olvastam, majd megakad a szemem egy részen.
“Ja és ne lepődj meg, ha Martin reggel melletted lesz. Elárulok egy titkot. Együtt vagytok. Jihiii. És olyan jó volt a mai randiii.”
Ömmmmm! Az tuti, hogy amikor ezt írtam, már nem voltam teljesen józan. Ez kicsit sokkol. De a randi feldobott. Általános óta bele vagyok zúgva a srácba. Na, mindegy. Írás közben arra lettem figyelmes, hogy Martin átölel oldalról és a fejét az oldalamba nyomja. Ettől egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Félénken elkezdtem játszani a hajával, de amikor éreztem, hogy elmosolyodik, felbátorodtam és egy-egy tincset kis fonatokba fontam.
- Mióta vagy fent? - szólalt meg hirtelen álmos, rekedt, reggeli hangján - Hívjanak mentőt!
- Nem olyan régóta - csavargattam az egyik fonatot - És te?
- Mióta szegény füzetet gyilkolod.
- Hangosan írok? - kuncogtam.
- Áh. Szerintem a harmadik szomszéd már nem hallotta - emelte fel a fejét, és rám nézett a szürke szemeivel.
- Szia - köszöntem félénken.
- Szia - villantotta meg a gödröcskéit, majd közelebb hajolt hozzám, és puha csókot lehelt a számra. Én csak idiótán mosolyogtam és beletemettem a fejem a naplómba - Hé, baj van? - tűrt egy hajtincset a fülem mögé.
- Nincs semmi, csak kicsit most hihetetlen ez az egész - mutattam felváltva rá majd magamra.
- Persze, csak gondoltam, ha beleolvastál a naplódba, nem lesz annyira idegen a dolog - vakarta meg a tarkóját.
- Egyáltalán nem erről van szó. Csak már olyan rég vártam erre a pillanatra, aztán semmire nem emlékszem.
- Hé. Biztosan megoldjuk valahogy - törölt le a hüvelykujjával egy könnycseppet az arcomról. Nem is vettem észre, hogy sírok.
- Tudom - dörzsöltem meg az arcom.
- Ez a beszéd - mosolygott. Hirtelen hallottam, hogy megkordul a hasa, és rögtön átmentem gondoskodó üzemmódba.
- Mit kérsz reggelire? - keltem fel az ágyról és belebújtam a melegítőnadrágomba, a hajamat pedig pár gyors mozdulattal felkontyoztam.
- Szokásos.
- Köszi, ez nagy segítség volt - nevettem el magam.
- Ó, bocsi. Spárgás sonkás, sajtos zsömle, bébispenóttal és egy kis retekkel.
- Régen anya nagyon sokszor csinált nekem olyat - mosolyodtam el. - Megyek, megcsinálom. Ha akarsz, majd gyere le - és azzal a lendülettel lementem a lépcsőn a konyhába. Először kezet mostam, majd kivettem a hűtőből a hozzávalókat. Elsőként félbevágtam két zsemlét majd beraktam a pirítóba. Mikor készen lett, ráraktam a szeletelt sajtot majd a sonkát. Elővettem két tányért és gusztusosan elhelyeztem rajta a zöldségeket és a zsemléket. De valami hiányzik. Hmm. Benéztem a hűtőbe és megláttam a majonézes tubust. Igen pont ez kell. Az egyik tányéron lévő szendvicsre rajzoltam egy szívecskét, amikor is Martin hátulról megölelt.
- Finomnak látszik, amit csinál az én konyhatündérem.
- Remélem. Ugye szereted a majonézt? - kérdeztem, mikor a második zsömléjére egy M betűt kanyarintottam.
- Imádom.
- Rendben, akkor tessék - adtam a kezébe, ő pedig leült az asztalhoz és falatozni kezdett. A saját pirítósaim egyikére egy esernyőt, a másikra meg #5-öt írtam.
- A tiéd milyen? - kérdezte félig tele szájjal, mire oda fordítottam neki a tálam. – Na, ne már! - hördült fel.
- Most mi van? Ezt még láttam, mielőtt amnéziás lettem. És amúgy is Five cuki, kis sorozatgyilkos - mosolyogtam angyalian.
- Áh, soha nem fogom megérteni a nőket - harapott egy nagyobbat.
Délelőtt elvittem Kókuszt sétálni, picit egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Olyan furcsa ez az egész. Egy picit visszaolvastam a naplómat még mielőtt eljöttem, és úgy látszik minden nap csináltam valamit. Nem volt olyan, hogy csak gondolkodtam erről az egészről. Amnéziás vagyok, már eleve kicsit ijesztő az egész, főleg, hogy anterográd amnéziám van, ami ezt jelenti, hogy a rövidtávú memóriám sérült. Vagyis nem emlékszem a baleset után semmire, mert az információk nem képesek tovább jutni a hosszú távú emlékeimhez. Viszont abban szerencsés lehetek, hogy egy "ártalmatlan" dolog miatt kerültem bele ebbe a helyzetbe. Ezt végiggondolni és elolvasni sokkoló, mivel utána néztem. Több mint egy év kiesett az emlékezetemből. Mintha a belsőmben egy hurok képződött volna, ami minden éjjel, amikor alszom, visszateker egy napot bennem. Vajon soha nem lesz ennek vége? Tényleg minden nap csak a ma számít? Annyi a kérdés, de nem kaphatok rá választ. Olyan érzésem van, mintha csapdában lennék. Az idő csapdájában. A fülemben max. hangerőn ment a kedvenc zeném, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a drága kutyám meglátott valamit, és eszeveszett iramban elkezdett futni. A következő dolog, amire emlékszem az az volt, kiszaladt az úttestre, én pedig szóltam neki, hogy álljon meg. Visszakapta a fejét és leült az út közepére. Odafutottam hozzá, hogy felvegyem. Amint leléptem a járdáról, egy kék villanást láttam oldalról, majd éles fájdalmat éreztem a jobb oldalamon, aztán képszakadás.
Egy gép pityegésére ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyon feküdtem.
- Felébredt - monda egy fiú hang mellőlem. Ekkor egy orvos lépett hozzám.
- Mi történt? - kérdeztem erőtlenül.
- Kisasszony. Balesete volt. Elütötte egy kocsi.
- Igen… emlékszem - dörzsöltem meg a szemem.
- Tessék? Tudja mi történt tegnap? - nézett rám csodálkozva a doki.
- Igen. Miért? Nem ez a természetes?
- Hát ez remek hír - csapta össze a kezét, majd a mögötte állóhoz szólt. - Fiatalember kérem, szóljon a családjának a jó hírről.
- Doktor úr. Lenne egy kérdésem.
- Mondd bátran - mosolygott rám jókedvűen.
- Ki vagyok én?
A kérdést követően a doki arcától leolvadt a mosoly és kiesett a kezéből a csiptetőtábla, ami hangos csattanással vágódott a földhöz. Majd mindenre döbbent csend borult.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése