A magyar próza napja alkalmából elkezdett sorozatunk ma elérkezett utolsó fejezetéhez. Az alábbiakban a győztes pályamunkát olvashatjátok. Szeretettel gratulálunk Filep Csillának (10.C), aki a Könyves idei novellapályázatán első helyezést ért el.
Rongyóc
Futás közben lengeti a kezét, és én tehetetlenül vetődök ide-oda. Egyik pillanatban fölfele nézek, rögtön utána pedig a sáros pocsolyákat bámulhatom, aztán újra a szürke ég jön, és megint a föld. A fiú fut, de nem jókedvből, és nem szomorúságból. A vállai rázkódnak, nevet és sír is egyszerre. Cseppek hullanak rám, forróbbak, mint a legmelegebb nyári zápor. Csak rohan, szalad a vakvilágba. Forog a fejem, és ujjak szorítják a testemet. Ezt a kellemetlen, mégis, olyan megnyugtató érzést a kiskoromban éreztem utoljára.
Amikor megszülettem, öltések adták nekem a körvonalat, régi szivacsok a lábakat amin járhatok, és két szép kerek gomb a szemeket amivel láthatok: egyik egy kék kabátról leszakadt, csillogó fémdarab, a másik sokkal kisebb, ennek a gazdája egy régi ing volt, a színe pedig a ködös égre emlékeztet. Anya elrontotta a tömést, ezért a végeredmény meglehetősen kiábrándító lett. Mégis, a fiú arca felragyogott amikor meglátott, és az én néma szívem is azt súgta, igen, őt szeretni tudom.
- Legyen Rongyos- javasolta Anya. Norbi hevesen megrázta a fejét, és mivel magához szorított, én is vele pörögtem- Vagy Gombóc? Szerintem illene hozzá. Mint Gombóc Artúr. Ő is olyan, hát, dagi.
Szóval így lettem én Rongyóc, a feslett konyharuhából készült maci, aki olyan kövér, hogy párnának is lehetne használni.
A fiú mindenhová magával cipelt. A keze elég nagy volt ahhoz, hogy a fiókokat kihúzza, a kilincseket lenyomja, de engem nem tudott felfedezőútjaira mancsában vinni. Inkább maga mögött húzott a padlón. Ezért tapasztaltam meg első kézben minden púpot a szőnyegen, minden egyes fokát a lépcsőháznak, az összes elhagyott legó darabot. Amikor kiléptünk a bejárati ajtón, én voltam az, aki először kóstolta meg a járdán lévő pocsolyákat, és csúszott végig a jeges úton telente. És amikor futni indult! Kettesével vette a lépcsőket, és minden zökkenő kétszer olyan nagynak tűnt! Nem zavart, érte vállaltam a szakadásokat.
Ha a ház előtt jobbra fordulsz, a következő sarkon a Merczel utcához érsz. Az elég kellemetlen hely, egész nap száguldoznak rajta az autók, és nagyon zajos. Ritkán is jártunk arra, túl forgalmas volt ahhoz, hogy kimenjünk az útra, és a járdán nem lehet annyira jól rohangálni, figyelni kell a biciklisekre, meg kerülgetni kell az idős néniket. Egyedül a sarkon volt egy mindenes bolt, oda szoktunk járni. Szívesen is jártunk oda, Marcsi néni szeretett minket, mert szerinte aranyosak voltunk, mi meg viszontszerettük Marcsi nénit, mert mindig adott Norbinak cukrot.
Ha a másik irányban indulsz el, vörös téglaházak végtelen sorát találod. Ezek nem olyanok mint a belvárosban lévő ódivatú házak, ezeket nem lepi be a kipufogókból áradó fekete por vastag rétege, nem élnek elegáns, rohanó életet a lakói, nem ébrednek ébresztőórákra, hanem kicsik zsivajára. A mi házunkal szemben egy hatalmas platán fa állt, de néhány évvel a születésem után kivágták. Túl magas volt, magyarázták, az ágai elérték a kábeleket. Ez veszélyes, mert ki is gyulladhat. Nagyon büszke vagyok Norbira, hogy Anya elhadart magyarázatát megjegyezte. Ő is annak tűnt, abból ítélve, hogy később a szembe szomszédnak is elmagyarázta, amikor az épp a munkásokat figyelte.
- Engem nem is zavarna, hogy kivágják- mondta az úr- De tudod, ez a platán már a gyerekkoromban is itt volt. A szüleimnél is idősebb. Annyi gond volt vele! Naponta össze kellett söpörni.
-Tehát a bácsi egész életében itt élt?
- Igen… Olyan mintha családtag lenne. Egy makacs, böszme, minden napot magának akaró rokon- Nézte szomorkásan a kivágott tuskót- Mond csak, te nem akarsz sokáig itt lakni?
- Én? Dehogy.
- Ezt már így eldöntötted? Hányadikos is vagy?- összeráncolta a homlokát- Iskolába jársz már egyáltalán?
- Jövőre fogok! Viszontlátásra- Hadarta el, és elfutott, mert Norbi mindig mindenhova futott.
Szóval ezután nem volt az utcánkban fa, de ez nem is baj, ugyanis pár tucat házzal később elkezdődik egy fal, ami nemsokára egy patak mellé ér. Természetesen ezt is vörös téglából építették. Akkoriban a mohákkal benőtt kövek messziről a fiú fölé magasodtak, noha most visszatekintve nehezen tudom elképzelni, hogy az én szivacs-memóriám nem csalódik-e ilyesmiben. Egyszerűen olyan elképzelhetetlen, Norbi valaha ilyen kicsi volt…
A fal sok helyen hiányos. Túl sok huligán van erre, akik kirugdalják a helyükről a darabokat, és túl kevesen akik megjavítanák. Mára már össze sem vethető a régi kedves óriással, egy halom tégla maradt csak belőle. Senkit sem érdekel a sorsa, még Norbit sem. Pedig annyit jártunk ide amikor unatkoztunk! A tövében békák éltek. Norbi imádta kergetni őket. Mindig halk léptekkel óvakodott a hatalmas lapulevelek mellé, figyelmesen végigmérte a téglák közötti sötét bemélyedéseket, hirtelen lehajolt, és gyors mozdulattal elkapott egyet. Ha szerencséje volt, az ijedt állat nem ugrott ki a kezéből, de az esetek többségében mire felegyenesedett volna, már eltűnt a zöld tengerben. Marcsi néni szerint nem kellett volna kergetnie a békákat. Azt mondta, állatkínzás.
Egy tavaszi délutánon megint elsétáltunk ide, vagyis, Norbi sétált, én szokás szerint a kezében fityegtem, amikor valami szokatlant találtunk. Ekkoriban már iskolába járt, és oda nem vihetett magával, ezért sokkal ritkábban akadt ideje rám. Befejezte már az aznapra feladott háziját, egész korán, a nap még kellően erősen sütött a békavadászathoz, és ezen kívül néhány napja esett, ezért biztosak voltunk benne, hogy sokat fogunk találni belőlük.
Egyszer csak Norbi felkiáltott fájdalmában. A béka, amit megragadott, kicsusszant az ujjai között, és a fején landolt, pont a szemein. Onnan is elrugaszkodott, és míg Norbi ledöbbenve állt, az állat két ügyes ugrással a fal túlsó oldalán landolt. Mindketten megmerevedtünk amikor a túlsó oldalról szitkozódást hallottunk.
- Békák potyognak az égből! A kacsák ki akarnak nyúvasztani, a békák meg megtanultak repülni? Mi az ördög pokla...- motyogta a férfi, ahogy felegyenesedett.
Hosszú szürke szakállal találtuk szembe magunkat. A lobonc mögött egy ráncos arc is ült, mérges vonásokkal torzítva. Sötétzöld, kopott kabátot viselt, noha április eleje volt, és legfőképp, a fal csak a derekáig ért, ami azt jelentette, hogy az akkori Norbihoz képest egy óriás volt. Sosem láttunk még hozzá hasonló alakot arrafelé, márpedig egy ilyen alak minden környezetből kitűnt volna.
- Mit művelsz, kölyök? Ezeket a dögöket kergeted?
Norbi ijedten bólintott.
- Mégis minek, he? Ők is csak állatok, mint mi. Békét akarnak.
- Nem akarom bántani őket, csak érdekelnek. Szeretem nézni őket- A férfi felhorkant, és újra eltűnt a fal mögött.
- Mit csinál itt a bácsi?- kérdezte kíváncsian a fiú- A kacsákat figyeli?
- Meditálok. Mi a francot csinálnék itt szerinted?
Norbi nem tudott erre mit válaszolni. A fal túloldalán egy sekély patak volt, de már évek óta alig csordogált benne valamicske víz. Kacsák végképp nem éltek benne.
- A kacsákat tetszik keresni? Szerintem nem jönnek vissza, abba a tóba költözhettek. Egyébként, a tanárom szerint nem kacsáknak kéne hívni őket, hanem tőkésrécének. Az a tudományos nevük. Szóval- itt elakadt a mondanivalójában, de gyorsan folytatta is- Nem a kacsák, hanem a tőkésrécék elmentek innen.
- Akkó’ tőkésrécék, a fenébe. Menj már innen- zárta le a beszélgetést a furcsa férfi.
Nem állíthatom, hogy megtudtuk volna valamikor, mit csinált ott valójában az az ember, mert hogy kacsákra hiába várt ott, az egyszer biztos. De nem is foglalkoztunk vele sokat, ugyanis az élet valahogy hirtelen megváltozott.
A változás lehet jó is, meg rossz is. Jó változás, kellemes meglepetés az, amikor Anya felhagyott a cigizéssel, vagy korán hazajött a munkából, jókedvű volt és nem veszekedett folyton. Vagy amikor este Norbi lehalászott egy könyvet a polcról, lefeküdt az ágyra, nagy komolyan rám nézett, majd nagy komolyan elkezdte kibetűzni a címet, és én tudtam, esti mesét fog olvasni nekünk. Rossz változás az az, amikor Norbi egyszer csak tovább marad az iskolában, Anya valamiért nem jön haza, majd reggel fejfájásra panaszkodik aztán az egész napot kiabálással és takarítással töltötte. Én nem láttam előre, a következő év szeptembere így megváltoztatná Norbit. A fiú sokáig az iskolában maradt délutánonként. Tehetséggondozás, indokolta meg az egyik tanár néni Anyának, aki csak megrántotta a vállát, és azt felelte, mittom én, majd otthagyta a nőt. A fiú, amikor sötétedés után hazajött, sugárzott a jókedvtől, még ha a mosolyát el is torzította a fáradtság, előhúzott a táskájából egy könyvet, és olvasni kezdett. Mivel ennyire boldognak tűnt, én nem bántam, hogy kevesebbet és kevesebbet foglalkozik velem. Azt is tudtam, nem kéne ennyire ragaszkodnia hozzám. Kinőtted azt a játékot, mondta Marcsi néni kedves mosollyal. Nőjjé’ már fel, vágta hozzá a furcsa kacsás ember. Minden nap sugárzott, okosodott, változott még Norbisabbra, nem tudtam eldönteni, ez jó meglepetés-e, vagy rossz.
Aztán egy végzetes nap után már nem volt többé kérdés.
Anya fáradt volt. Ezt biztosan tudtam, hallottam a polcomról abból, ahogy bevágta maga mögött az ajtót, ahogy kicsapta a hűtő ajtaját, majd mérgesen szitkozódott, és lerogyott a konyhai székre. Ideges volt és fáradt. Amikor Norbi hazaért, rögtön bezárkózott a szobájába, de nem foglalkozott velem, csak elővette a háziját és írta. Ő sem tűnt boldognak, újra és újra kiradírozta a sort amit írt, aztán hirtelen nagy erővel feketére satírozott egy szót, és a falhoz vágta a ceruzáját. Anya benyitott az ajtón a zajra.
Na mármost, tudni kell, egyikőjük sem volt egy egyszerű ember. Mindketten megszállott módjára tudtak viselkedni, csökönyösen és nehézfejűen viselkedtek. Ha mérgesek voltak, vöröset láttak, és a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy hideg fejjel gondolkodjanak.
Norbi felkapott engem, mielőtt könnyekkel küszködve kiviharzott volna a bejárati ajtón. A lépcsőházban még hallottuk, ahogy Anya magából kikelve ordított, hogy takarodjon vissza, és mit képzel magáról. Egy pillanatra visszanéztem, de a nőt, aki a lépcső tetején állt kivörösödött arccal, fújtatva, valóságos fúriaként, nem ismertem fel. A fiú kifutott az esőbe, kabátot nem hozott magával, ezért mire a falhoz ért, nyakig elázott. Az utca sötét volt, és kihalt, még a kacsás embernek sem hallottam a szitkozódását. Norbi tovább ment a fal mentén, átvágott a patak fölött átívelő hídon, és befutott a túlparton húzódó erdőbe.
Ezek a fák az okai annak, hogy noha városban éltünk, mindig is közel voltunk a természethez. Csupán két kilométerre van, csupán húsz percnyire Norbi-léptekkel. Most eddig sem tartott elérni a levelek nyújtotta enyhe védelmet. Itt Norbi megállt, hogy kifújja magát, arcán elmosta a könnyeit az eső. A pulóverének ujjába törölte a kezét.
- Hülye!- kiáltott fel.
Belerúgott egy kavicsba. A kődarab egy fán koppant. Norbi könnyei újra kicsordultak.
Nem tehettem semmit, csak lóghattam a kezében, és imádkozhattam, megnyugszik. Az egyik szemem a nagy rohanásban leszakadt. Bárcsak kinyúlhattam volna, hogy ölelésembe zárjam! Bár megvigasztalhattam volna! De ehelyett csak halott súlyként csüngtem a levegőben. Életemben először éreztem haszontalannak magam.
Valamikor azon a napon Norbi hazament. Halkan elmotyogott egy bocsánatkérést az anyjának, aki amikor meglátta a vizes sáros fiát, sírva fakadt, odarohant hozzá és megölelte. Szabadkozott, könnyek között tett ígéretet, hogy sose fognak többé veszekedni, nem tesz ilyet soha, nem, nem, nem. Ezután valószínűleg megkísérelt vacsorát főzni, a tojás odakozmált, de így is csendben, keserűen megették. És Norbi, ahogy az elszenesedett koszt vakarta a serpenyő aljáról, azon merengett, hisz-e az anyjának, meg fog-e bocsájtani neki.
Rám egyszer sem gondolt.
Marcsi néni talált meg egy hét múlva, amikor kora reggel az erdő szélén kocogott el. Egyből megismert noha tetőtől talpig sár borított. Ő volt az első ember, aki napok óta először szemét vetette rám, és ki tudja, ha nem fut aznap arra, meddig hevertem volna az avarban. Hazavitt, kimosott. Megjavította a szakadásaimat, ügyesebben bánt a tűvel mint Norbi anyja. Új szemet is kaptam, egy sárga gombot egy lila förmedvényről. Aztán magával vitt a boltba, ahol megvárta, míg a fiú anyja legközelebb jött. Akkor kedves mosolyt varázsolt az arcára, kezébe nyomott, és boldogan közölte szerencsére megtalált.
- Biztos nagyon kerestétek. Egy hete nem láttam Norbit, hogy van? Szegénykém biztos nagyon el lehet kenődve, annyira szereti ezt a macit! Bár lassan tényleg elfelejthetné, de akkor is, olyan rossz lett volna, ha ilyen vége van. Jaj, Szilvi, annyira örülök, hogy megtaláltam!
- Aha- felelte a nő egykedvűen.
Egyik kezével a pénztárcájáért nyúlt, a másikkal a cigaretták között kotorászott. Marcsi néni bepötyögte a gépbe a holmijait, majd kinyújtotta a kezét a pénzért. Norbi anyja elővett néhány bankjegyet, majd arcán enyhe meglepetéssel konstatálta, hogy az nem lesz elég. Kiforgatta a szütyőjét, a kabátja zsebét, de semmi. Felkapott egy zacskó almát, és gyors léptekkel visszatette a polcra.
- Ejnye- jegyezte meg Marcsi néni- Miért pont azt? Tedd vissza a cigit, amúgy is jobb lesz neked nélküle.
Ezen a nő szemlátomást felhúzta magát.
- Add ezt!- csattant fel, és a pénztáros kezébe nyomta a pénzét. Engem a hóna alá csapott, és már egy szállal a kezében kiviharzott.
Amikor Norbi meglátott, felragyogott az arca. De aztán felnézett az anyjára, és a képére fagyott a mosoly. Elvett engem tőle, és motyogva köszönetet mondott. Boldog voltam amikor kezébe vett, azt hittem, visszatérhetünk a régi időkhöz, a szép időkhöz, amikor én voltam a legjobb barátja és mindenhova együtt mentünk. De Norbi nem ültetett a párnájára, nem is nézett rám, hideg és érzéktelen szemekkel a szekrénye hátuljába gyömöszölt, ahová nem jut fény és mindig sötét van, és otthagyott.
Nem emlékszem pontosan, hány évet töltöttem a ruhák alatt. Először mérges voltam. Haragudtam magamra, mert nem tudtam segíteni a fiúnak. Dühöngtem, Norbi miért nem hagyta, hogy segítsek neki, és gyűlöltem az anyját, mert azt hittem, miatta történt ez.
Az első napokban reménykedtem, vissza fog térni értem. Nem hagyhat itt, gondoltam. El fog jönni, reménykedtem egy hét múlva. De ahogy a hetek hónapokká kerekedtek, és engem a szekrény sötétje ölelt körbe továbbra is, kételkedni kezdtem. Vajon mennyit jelentett Norbinak az idő amit együtt töltöttünk? Én mindig csak adtam, szeretetet, támogatást, barátságot, minden percemet. Csak természetes, hogy nem kértem érte semmit! Miért lett volna szükségem bármiféle kárpótlásra, miféle haszonra tennék szert?- gondoltam neheztelve. Nem kaptam választ a kéréseimre, de ahogy télből tavasz lett, és a madarak reggelente csicseregni kezdtek az ablak alatt, megértettem, soha nem is volt szükségem rá.
Norbi és az anyja sokat veszekedtek akkoriban. Jelentéktelen dolgokon, fontosakon, iskolán és a jövőn.
Amikor becsapódott a fiú mögött az ajtaja, én összerezzentem. Amikor az anyja nyerte a vitát, Norbi a bejárati ajtón viharzott ki, de ha a szobájába menekült, tudtam, hogy övé volt az utolsó szó. Lerogyott az ágyra és én, amikor meghallottam a rugó keserű nyögését, rögtön oda akartam rohanni hozzá, meg akartam vigasztalni- nem számít, mennyire akartam haragudni rá, amiért ide száműzött. Éjjel sokáig fennmaradt, tanult. Hallottam, ahogy a ceruzája serceg a lapon, és ha megerőltettem a szemem, még a lámpája fényét is a ruhák alá sikerült képzelnem. De nem értem el, tehetetlen voltam, tanácstalanul álltam ott, hogy segítsek neki, miképp bátorítsam. Norbi, el se tudod képzelni, mennyire szerettem volna ott lenni neked!
Évekig bámultam a falat, és azon gondolkodtam, miért nem tudom elfelejteni a világot a zsúfolt dobozomon kívül. Hiszen vége, nem igaz? Az én időm lejárt. Elfelejtett, felnőtt, az álmait üldözi, többé nincs szükséged rám. Akárhogy akarnék segíteni neked, nem tehetek semmit, mert sosem fogsz újra értem jönni.
De ez vagyok én. Ügyetlen öltések teremtettek, azért hogy szeresselek, megvigasztaljalak, várjak rád. Az idő nem számít. Elfejthetsz engem egész életedre, vagy eszedbe juthatok egy pillanat erejéig, amikor a cipődre ugrik egy béka, és neked bevillan egy kép a gyerekkorodból- nem számít. Mert ha csak egy röpke mosolyt csal az arcodra az az emlék, én boldog leszek.
És nem, nem fogom feladni a reménykedést, hogy egyszer visszajössz. Te változol, messzi városokba mész, de én itt fogok lenni, a szekrényed aljába, ruhák alá temetve, mert te vagy a múltam, a jelenem, és jövőm.
És most itt vagyunk. Valaki leemeli rólam a ruhákat. A lámpafény elvakít, ahogy egy óvatos kéz megfog, és a karjai közé szorít. Vállára lendíti a táskáját, még utoljára egyszer körülnéz az ócska szobájában, ami most kisebbnek tűnik, mint amikor legutóbb láttam. Finoman csukja be maga mögött az ajtót, megőrizve magában a pillanatot, de nem lassítva a folyamatot.
- Indulok, Anya- mondja csendesen.
A kopottas nappali is megváltozott. A bútorokat széttolták, és a szekrény tetejéről lekerült a bőrönd. A szoba közepén a széken egy nő kuporog. Csak a hátát látom. Nem néz fel az öléből, csak a válla enyhe rázkódásából tudom, hogy az arcán könnyek folynak.
A fiú kilép a házból. Most fut, a táskája a hátának csapódik, és a kezében vagyok, ő meg sír. De nevet is ahogy végigszalad a darabokra hullott fal mentén, kacag, amikor a hídhoz ér. A világ megváltozott körülötte. Életemben először látok át a düledező falon, látom a lent csorgó patakot. Megnőtt. Más emberré vált, talán ha nem tudnám, kit látok, rá se ismernék, de legbelül önmaga maradt, ebben biztos vagyok. Ugyan az a kisfiú, aki békákat kergetett téglák közti résekben, aki idegenekkel csevegett fenntartások és akadályok nélkül, aki örökké rohant, mindenhova magával hurcolt, nem számított, mennyit cukkolták érte. Rég voltak azok az idők, évek teltek el, nem igaz, Norbi? És mégsem felejtettél el! Ideje újra megismerkednünk, mert mostantól veled maradok.
Én Rongyóc vagyok, és te?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése