Koncertre járni jó

Mert koncertre járni is jó

Verdi: Falstaff

BFZ

Fischer Iván

Ha valami nagyon jó, ha valami tökéletes – azt mondjuk: a csillagok szerencsés együtt állása. S ezzel kitágítjuk, a végtelen univerzummal kapcsoljuk össze az élményt.

A csillagok...Igen. Verdi. Shakespeare. Budapesti Fesztiválzenekar. Fischer Iván. És az európai operaénekesek színe-java. Különleges színpad, ahol az énekesek a zenészek között járnak-kelnek, s ahol a zenészek néha leteszik hangszerüket, s énekelnek egy kicsit. A jelmezek, oh. A hölgyek Fellinit idéző eleganciával, Falstaff pedig nagyon mókás ruhákban.

Ez mind együtt. A Művészetek Palotájában, a budapesti közönségnek, vasárnap (és kedden, szerdán) este.

Nekünk, hogy átéljük a csodát. Hogy elringasson és megnevettessen minket ez a mese. Mert mi is az opera? Egy egyszerű történet – persze rólunk szól ez is – énekelve, zenekari kísérettel.

Falstaff, vagyis: Sir John Falstaff, a pénzszűkében szenvedő korhely lovag úgy gondolja, terjedelmes pocak, gyér hajkorona, éltes kor nem számít, személyes varázsa és előkelő rangja még mindig lehetővé teszi számára az udvarlást, a csábítást. Mindjárt egyszerre két hölgy szívét veszi célba. A híres becsület-áriában osztja meg velünk minderről gondolatait. Ez a monológ filozofikus magasságokban szárnyalva mondja el Falstaff lesújtó véleményét erről a társadalomban hazugsággá vált elvárásról. A turpisság azonban kiderül, s Falstaff végül a Temzében végzi. De a hölgyek és társaságuk alaposabb leckét kíván adni (a csurom vizes, s némiképp elkeseredett) Falstaffnak, így éjféli randevúra hívják a windsori erdő tisztására. És itt kell adóznunk Giulio Boito nagyságának, és librettójának, melyet Shakespeare IV. Henrik és A windsori víg nők című darabjai nyomán írt meg. Így válhatott valóra Verdi álma, hogy vígoperát írhasson kedvence Shakespeare nyomán. És jöhetett létre a harmadik felvonásban Verdi 19. századi zenéjével egy reneszánsz csoda. Egy olyan éjféli-erdő, melyben tündérek és koboldok – a zenekar tagjai, mesés türkizkék, türkizzöld, csillogó ruhákban, a fejükön ugyanilyen fejdíszekkel, melyek életre kelve, kis lámpásokkal világítanak, ez tényleg mese, varázslatos szépség volt -, álarcos „bosszúállók” és az Falstaff találkozik, aki nem egy egyszerű megöregedett lovag, hanem egy lovag, aki megőrizte a lovagi világot, világlátása reneszánsz, életkedve pedig töretlen. És ez az, amiért csodálatos a Falstaff. Fischer Iván szavaival: „Falstaff szeretetreméltó figura. Csodálatosnak tartom például azt a tulajdonságát, hogy egy-egy bosszantó epizód után csak rövid ideig kesereg, optimizmusa és humora villámgyorsan helyrebillen. És ez kölcsönös, mert környezete is humorra kezeli őt. Megkínozzák, vízbe dobják, ijesztgetik, piszkálják, megszégyenítik, de a keserűség nem tart sokáig. Nekem nagyon tetszik, hogy nem taszítják ki, hanem együtt mulatnak vele a darab végén.”

Mondtam, hogy ez is rólunk szól.

Csodálatos este volt. Mese. Muzsika.