Színházba járni jó

Színházba járni jó

Vágyvillamos

Radnóti Színház

Blanche Dubois. Most érkezik Stellához, testvéréhez – üldözöttként, kitaszítottként. Menedéket szeretne, megpihenni, megérkezni is talán. A vágy nevű villamos jár az utcában. Ezzel érkezik. 

Az első jelenetben Blanche a színpad második szintjén, üvegfal mögött áll, és beszélget.

Csak áttetsző foltként látjuk, hangsúlyos az időnként az üvegfalra tapadó keze: hol védekezőn maga előtt, hol megadóan a magasban. Mintha nem is létezne valóságosan, ebben az amerikai világban, ahol erősnek kell lenni, győztesnek. Egyszer, régen, fiatalon összetört. Előtte boldog volt, szerelmes, a világ fényben úszott, csillogott, sziporkázott. Aztán kialudtak a fények. Hogyan élhet tovább? Pislákoló sötétségben? Egyedül, reménytelenül, hitevesztetten. Blanche nem akar többé valóságot, nem kér a realitásból. És van miből illúziókat építenie. Irodalom tanár. Művelt. Beszél franciául is. Ősei üldözött francia hugenottákként érkeztek az újhazába. Valaha réges-rég. Blanche-nak van tartása.  Van stílusa. Ruhái, ékszerei. Versek a fejében, versek a régi levelekben, melyek hozzá íródtak. Blanche egy igazi hölgy. 

Ott, ahol nincsenek igazi hölgyek. 

Stella egy lepukkant negyedben lakik férjével. Ők ketten valóban ismerik a vágyakozást. Stanley családja is európai gyökerekkel bír: lengyel múlttal. 

Blanche szemében csak egy polyák. 

A barátja, Mitch pedig egy bugris. 

Blanche világában. Abban a világban, ahol csak az a fontos, ami Blanche-nak az, ahol nincs együttérzés, empátia. de van ítélkezés – mások fölött. Blanche kissé arrogáns. Hazudozó is. Igaz, (mentség ez?)  elveszett a családi birtok: Belle rêve, s vele az emberi élet lehetősége is. És így Mitch jelenti az egyetlen utat a megnyugvásra. Bármi áron. Feladva szinte mindent. Aztán mégsem így lesz. Stanley nem enged az igazságból. Minden kiderül. Nem is fontos, hogy mi. Amire ide érkezünk, már nem ez a fontos. Nem a múlt igazsága. Csak az, hogy nincs menekvés. Blanche Dubois mögött örökre bezárul az intézet ajtaja, s ő ugyanolyan áttetsző, kontúrtalan lesz, mint a darab elején. A két pillanat között végleg lezárult az élete. Nem sikerült. 

Blanche és Stella. Két nő. Két nagyon különböző élet. Különböző férfiak. Különböző kapcsolatok. Talán Stella néha boldog. Blanche csak egyszer volt az. 

Nem volt könnyű este. 

Kováts Adél játéka fantasztikus: nehézzé vált a szív, egyszerre volt taszító és vonzó, esendő és gyűlöletesen agresszív.

A díjnyertes díszlet számomra értelmezhetetlen, szemmel láthatóan inkább akadályozta a játékot. Az újrafordított szöveg fölösleges aktualitásokkal (hiszen, ha jó, akkor időtlen - és ez jó) sokszor volt zavaró.

De színházba járni akkor is jó, ha nem hibátlan az élmény. 

Szerző: Tennessee Williams

Rendező: Zsótér Sándor

Díszlet: Ambrus Mária

2012-ben Kováts Adél, Zsótér Sándor és Ambrus Mária elnyerte a Kritikusok Díját a legjobb női alakításért, a legjobb rendezésért és a legjobb díszletért.