Színházajánló

A Glembay-ház

Az első (először nehezen azonosítható) élményem: nagyon jó. Mert klasszikus. Nem eklektikus, nem modernizál, nem direkt. Egyszerűen (csak?): színház. Ők játszanak a színpadon, én pedig a nézőtéren velük tartok.

Miroslav Krleza: A Gembay-ház. Radnóti.

Családtörténet?

Polgár-művész szembeállítás?

Férfi-nő?

Generációk?

Persze, mindez együtt. Hiszen ez az élet. Ez - mind az élet. És a művészet az életnek tart tükröt. Hol ilyet, hol amolyant. Ha belenézünk, magunkat látjuk viszont. Mindenképpen. És örülhetünk vagy bánkódhatunk. Elfogadhatjuk vagy tiltakozhatunk.

Van genetikus minta? Azt követjük? Mit számít a nevelés? Mennyit ér a szabad akarat? Van egyáltalán szabad akarat?

Minden az, aminek látszik? (Ójaj, dehogy! Ezt Oidipus óta tudjuk, hogy nem.) Csak akarjuk-e látni? Merjük-e? Merthogy mit kezdjünk az így megszerzett tudásunkkal? Merthogy megint csak a „Ki vagyok én,” kérdést tesszük fel. Kinek? Ha szocializált már minket a művészet, ha megtanultuk befogadni a színház által kínált tudást, akkor magunknak. És az este, a színházi este ad valamiféle választ.

A Glembay-ház. Szép, klasszikus polgári színház. Ibsen-féle. XIX. századi, noha a két világháború között keletkezett, akkor is játszódik. Monarchia-béli, noha a Monarchia szétesése után keletkezett. Hiába, no, a gyökerek. Miroslav  Krleza élete kicsit maga a Monarchia.

A Glembay-család nagyvállalkozó. Ott vannak mindenütt.  A családfő épp a 70. évfordulóra hívta össze az ünneplőket. Ja, hogy sok a halott? Hát hol vannak a jogi bizonyítékok? Nincsenek? Csak szubjektív indítékok?  Miről is beszélünk akkor?  

(Jaj de jó: klasszikus jelmezek, minimalista díszlet – polgári ház. Koncentrálhatunk a dialógusokra: „Mit akarsz?”, … anyám halála…”, „Charlotte a pincsivel…”, „Anyádra ütöttél”, „Nem vagy Glembay”, „„11 éve küzdök azzal, hogy Glembay vagyok”)

Így minden az, ami – a dialógusok, a szituációk terelnek minket a történet ösvényein, a szereplők különbféle látásmódján, értelmezésén át. 

Ítélkezni könnyű – a magunk optikáján át. De vajon helyes-e, igaz-e, amit mi látunk, látni vélünk?

Vihar van. Villámlik, Dörög. Ömlik az eső. Aztán hajnal. Madárcsicsergés. (Nem kell magyaráznom, ugye?)

A 2. felvonás csúcsra repít. Olyan feszültség van ebben a 40 percben, hogy el sem tudjuk képzelni, mi jöhet még.

És a 3. tud továbblépni, miközben már lefelé megyünk, de aztán mégsem.

Ismét a kérdés: el lehet hagyni a mintát? Kik vagyunk? Glembay sarjak? Olyanok, mint ők? Akik ellen lázadtunk? Tudunk mások lenni? Kell, hogy mások legyünk?  

A darab vége szerint ….

Jó színház volt. Nagyon.