Mert
színházba járni jó. Abszurd darabot
nézni is jó. Azonosulhatunk az értelmezésekkel, de alkothatunk saját véleményt
is. Mindenképpen gondolkodnunk kell. Többet, mit máskor. Persze ott a szokásos
megközelítés: a klasszikus művek bizonyították: rólunk szólnak, csak más a
díszlet, más a jelmez.
Samuel Beckett:
Godot-ra várva (Katona József Színház). Beckett
élete nagyon érdekes. Francia hugenotta ősei menekültek Írországba a nantes-i
ediktum visszavonása után. Beckett jó iskolákba járt, majd maga is tanított,
többek között a párizsi École Normale Supérieure-ön – aztán elmenekült a tanári
pályáról. Pszichoanalízis. És írni kezdett: epika, líra és dráma. Abszurd dráma.
Angolul, olaszul. Franciául. A Godot 1948-49-ben készült és azóta is újra és
újra színpadra kerül a világ színházaiban. Pedig elég nyomasztó. Nem sokat
nevetünk. Négy férfi. Estragon és Vladimir. Nyomorult csavargók. Várnak.
Godot-ra. Mert…akkor talán…Enni ad, fedelet, gondoskodik rólunk. Pozzo és
Lucky. Úr és szolga. Hierarchia. Kiszolgáltatottság és egymásrautaltság. A
színpad gyakorlatilag üres. Egyetlen fa a háttérben. (Az Éden emléke? A jó és a
rossz tudásának fája? A halhatatlanság ígérete?) Két, szinte egyforma nap.
Időtlen idő, cselekvés nélküli események. Reményteli várakozás. Vagy reménytelen?
Kössük fel magunkat? Gyenge a kötél. Leszakad. Menjünk. Nem mehetünk. Miért? Várunk.
Godot-ra várunk. Nap nap után. S elmúlik az élet.
Beckett
története mindnyájunkhoz szól: Godot talán nem jön el soha. Az életünkért, a
sorsunkért magunk felelünk.
(Ja,
és hogy ki az a Godot? Beckett: „Ha tudnám, megmondtam volna.”)
Az
előadást Ascher és Zsámbéki rendezte (a színlapon így!), a szereplők: Kocsis
Gergely, Elek Ferenc, Kulka János, Keresztes Tamás és Varga Zétény m.v. –
valamennyien hibátlan alakítást nyújtottak. Jó este volt. Gondolkodós.
Utóirat. A színlapról: „1957.
november 19-én aggódó színészek egy csoportja készült a közönség elé lépni. A San
Franciscó-i Actors' Workshop tagjai. A közönség: a San Quentin Állami Börtön
négyszáz elítéltje. Sarah Bernhardt 1913-as fellépése óta nem volt színházi
előadás a San Quentinben. Negyvennégy évvel később Samuel Beckett Godot-ra
várva című darabjára esett a választás, főként azért, mert nem szerepelt benne
nő. Nem csoda, hogy aggódott Herbert Blau, az előadás rendezője is. Hogyan
lépjenek a világ egyik legnehezebb közönsége elé ezzel a sötét, intellektuális
darabbal, amely sok, művelt nyugat-európai nézőnél is kiverte a biztosítékot? (...)
Felment
a függöny. Elkezdődött az előadás. És az, ami zavarba hozta a párizsi, londoni
és New York-i színházak művelt közönségét, azonnal lekötötte az elítéltek
figyelmét. Az egyikük ezt írta a börtönújság hasábjain: 'Három hatalmas
bicepszű óriás odaállt az ajtóba, és várta a színésznőket meg a vicceskedést.
Amikor rájöttek, hogy más lesz a műsor, hangosan elégedetlenkedni kezdtek, de úgy
döntöttek, hogy megvárják, amíg elsötétül a nézőtér, és csak akkor mennek ki.
Csakhogy elkövettek egy hibát. Nézték két percig. És végig bent maradtak.
Megrázónak találták."
Utóirat, 2. Beckett filmje.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés