színház, színházajánló

Színházba járni jó. Mert ott és akkor, a szemünk láttára születik a történet. Egyszerre lélegzünk a színészekkel, halljuk a szívük dobogását is. Henik Ibsen, norvég drámaíró darabját a Peer Gyntöt az Örkény Színházban láttam. Vajon miért állítható színpadra az 1867-ben íródott mű? Mitől van az, hogy annak ellenére ragadott magával és sodort, sodort, hogy alapvetően szövegközpontú a rendezés (Ascher Tamás)? Persze, mert jó: a történet, a rendezés, a szereplők, (Polgár Csaba, Kerekes Éva, Szandtner Anna, Csuja Imre, Bíró Kriszta, Für Anikó, Gálffy László…) jó a zene (a színpad mélyén ül a szintetizátoron játszó muzsikus, Matkó Tamás), és végre nem fakadnak dalra ok nélkül (csak hogy a fáradt nézőnek könnyebb legyen), és nem akar vicces lenni akkor, amikor nem az.  A díszlet – szinte nincs is, legmarkánsabb talán az időről időre hulló hó. Az előadás komoly, filozofikus és ezzel együtt képes meg is nevettetni (bár ez valószínűleg másodlagos).

Peer Gynt, a nagy mesélő: minden történetet úgy ad elő, mintha vele esett volna meg, kedves, szeretetreméltó csibész – és: akire nem lehet számítani, aki mindenkit cserbenhagy. Ugyanakkor Peer Gyntnek nagy tervei vannak: császár akar lenni. Végül is nem lesz. Elhagyva szülőföldjét (Norvégiát), bejárja a világot, vagyont gyűjt, majd elveszíti, és eközben keresi önmagát. És meg akarja valósítani önmagát. De valahányszor azonosulnia kellene egy eszmével, vagy önfeladóan csatlakozhatna egy közösséghez – elmenekül. Nem vállalja tetteinek következményeit soha. Nem hazug, csak kópé, csak a valóság helyett a fantáziavilágot választja, csak kisiklik a nehéz helyzetekből. Csak mindig a könnyebb utat, a kisebb ellenállást választja. Eközben pedig nem veszi észre, hogy a nagyratörő álmok megvalósítója helyett középszerű svihák maradt egész életében. Hogy elfutott akkor, amikor önmagává válhatott volna.

És végül a Gomböntő (Epres Attila) megmutatja neki, hogy életében se ilyen, se olyan nem volt. Se nem elég rossz, se nem elég kiváló nem tudott lenni. Elfecsérelte a tehetségét, elfecsérelte az életét. Ezért aztán a nagy Gomböntő beolvasztja a többiek közé, s egyszer talán majd…

Miért szólít meg ez a darab ma minket itt Magyarországon? Egyrészt, mert kicsit divat ma világgá menni, másrészt pedig, mert megint csak rólunk szól: úttévesztéseinkről, útkereséseinkről, s arról, hogy a végén szembe kell néznünk majd minden döntésünkkel, s el kell számolnunk a „Nagy Gomböntőnek” az életünkkel: mivé is formáltuk a reánk bízott tehetség által – lettünk-e elég jók?