Egy bujdosó haláláról

"1725. november 6-án, száműzetésben fejezte be életét gróf Bercsényi Miklós, II. Rákóczi Ferenc fejedelem hűséges barátja és bizalmasa, a kuruc szabadságharc (1703-11) második számú vezetője. Bercsényi, aki pályája elején a Habsburgok oldalán, a törökellenes küzdelmek révén emelkedett magasra, I. Lipót (ur. 1657-1705) politikájából kiábrándulva a dinasztia elleni felkelés egyik fő értelmi szerzője lett, a bukás után pedig az emigrációban is kitartott legjobb barátja mellett. [...]

Rákóczihoz hasonlóan a kuruc főgenerális is elutasította a szatmári békében felkínált amnesztiát, ő azonban a lengyelországi évek után nem követte a fejedelmet Párizsba [...], hanem a Portánál keresett menedéket. [...] Bercsényit és a [közben a törökökhöz menekülő ] fejedelem népes kíséretét a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba internálták, ahol az idős gróf később harmadszor is megházasodott: 1723-ban Mikes Kelemen szerelmét, Kőszeghy Zsuzsannát vette a feleségül.

A fiatalasszony aztán hamar megözvegyült, ugyanis férjét, Rákóczi segítőtársát és hű barátját 1725. november 6-án utolérte a halál. Bercsényi Miklóst a bujdosók Rodostóban helyezték végső nyugalomra, 1906-ban pedig hamvait – a fejedelem maradványaival együtt – hazaszállították Magyarországra, és a kassai dómban temették újra." (Tarján M. Tamás, forrás itt.)

Bercsényi sírja Kassán

 Bercsényi haláláról így tudósított Mikes Kelemen:

"Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemin foly ki, amennyit már a' sírt. Méltón is, mert a szegény Bercsényi úr a bujdosásának végit szakasztván, ma reggel két órakor elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal múlt ki e világból. E' már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem szükséges szánni, hanem azokot kell szánni, akiket árvául hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája való barátságát holtáig megmutatta. Micsodás ez a világ, és miért kapunk annyira rajta. A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bujdosásban holt meg, de nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bujdosókot temettünk el. Ezután még mint lesz, hagyjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkot, mert akármely gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják velünk. [..]" (67. levél. In.: Törökországi levelek, forrás itt.)